Idén második alkalommal rendezte meg közösen a József Attila Kör és a KULTer.hu a KULTműhelyek Országos Konferenciáját, azaz a KULTOK-ot. Az idei konferencia a tavalyitól eltérően nemcsak az egyetemekhez kötődő műhelyek képviselőit várta, hanem a vezető online felületek szerzőit, szerkesztőit is. A két nap számos élményt adott; ezekkel kell most el-, az illúziókkal pedig leszámolni.
„Költök egy sort, nézem, lett-e még lájk.” (Székelyhidi Zsolt)
A rendezvényt a konferencia főszervezője, Áfra János nyitotta meg, aki köszönetet mondott a helyszínt biztosító MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központnak és a társszervező József Attila Körnek (JAK). A JAK-kal való együttműködés eredménye volt a 2012-es, első KULTOK is, s az eltelt év eredményei, valamint a különböző portálok által megvalósított közös programok jelzik, hogy nem volt hiábavaló a tavalyi szimpózium. Áfra után a JAK elnöke, Gaborják Ádám is köszöntötte a résztvevőket, s kifejezte abbéli reményét is, hogy a tavalyi programra nem csak azért emlékszünk, mert az volt az első babzsákos konferencia; nos, nem csak azért. Már a tavalyi tanácskozáson is exponálódott számos olyan probléma, amely ezúttal is felvetődött, s csakúgy, mint akkor, válaszokat megfogalmazni csak részben sikerült. Így ismét a reflexiók homlokterébe kerültek olyan jelenségek, mint hogy az új mediális térben született szövegek nemcsak egy új hordozón való megjelenést jelentenek, hanem megváltoztatják az olyan, addig sem problémamentes, de mégis határozottabb formát öltő fogalmakat, mint a szöveg, az olvasó vagy a kritika.
Hogyan változtatják meg a szöveg fogalmát az olyan új médiumok, mint az okostelefonok vagy a táblagépek? Mi egy kritika és mi egy kritikus feladata egy online felületen? Minden esetben kritikának nevezhetőek-e azok a szöveginterpretációk, amelyek ezeken az oldalakon megjelennek? A tanácskozás során egyesek afelé hajlottak, hogy ezek csupán recenziók, mások (így például Boldog Zoltán) viszont „webkettes kritikáról” beszéltek. Létezik-e irodalmi szöveg, vagy csak különféle médiakonfigurációkkal találkozik az olvasó, ahogyan azt Braun Barna sugallta előadásában? Mérhető-e valamely írás színvonala a lájkok számán, s részévé válik-e az adott szövegnek maga a lájk? A második KULTOK-on e kérdések közül a legtöbbre nem kaptunk (egyértelmű) választ, amit egyfelől persze problémának éreztem, másfelől viszont a megfogalmazott újabb kérdések legalább olyan izgalmasak voltak, mint amilyennek a remélt válaszokat gondolni lehetett. A konferencia Pál Dániel Levente előadásával vette kezdetét, az első szekció moderátora Lapis József volt. Már ekkor elhangzott a paradigma, illetve a paradigmaváltás fogalma, amely a két nap disputáit szinte végigkísérte: beszélhetünk-e paradigmaváltásról az online irodalom esetében, vagy csupán egy új hordozóról van szó? Pál szerint a szövegek elsődleges hordozójává lassanként az okostelefonok és táblagépek válnak, ezzel együtt itt már nem klasszikus online befogadásról van szó, s ehhez az írásnak is alkalmazkodnia kell. Példaként a prae.hu táblamagazinját, illetve az általa bemutatott ELTE Readert említette, amely az oktatáshoz nyújt automatikusan segédanyagot, egyelőre csak az ELTE hallgatóinak. Podmaniczky Szilárd személyes hangvételű, Műfajok és látogatottság – statisztika-analízis címmel megtartott előadása szerint a két leghálásabb (értsd: legtöbb kattintást hozó) műfaj a tudósítás és az interjú, míg a tudományos jellegű szövegek elriaszthatják az olvasót. (Ezzel szemben Benedek Anna úgy fogalmazott, hogy egy komolyabb kritikára később is hivatkoznak, egy tudósításra viszont aligha, hiába olvassák adott pillanatban jóval többen, mint a kritikákat.) Ezek szerint egy a kritikus tudományos felkészültségét is színre vivő, a tudomány metanyelvén születő kritikának nem feltétlenül ezek a felületek a legmegfelelőbb terepei.
Braun Barna szerint a nagybetűs Irodalomnak sem. Nietzsche-parafrázisa szerint ugyanis „az irodalom halott, és mi öltük meg”. Állítása szerint irodalomról nem, csak olyan médiakonfigurációkról beszélhetünk, melyek szorosan kötődnek saját gazdaságilag, politikailag és mediálisan meghatározott közegünkhöz. Összetett, sűrű előadásában a kulturális javak előállítását és fogyasztását az élményközpontú társadalomban igyekezett elhelyezni, de utalt az irodalom politikájára is. Az irodalom, amennyiben nyilvános beszédként értelmeződik, mindig politizál, s ezt nem hagyhatják figyelmen kívül a reflexiók sem. Braun úgy fogalmazott, hogy a lájk éppúgy részévé válik egy online felületen olvasott szövegnek, ahogyan a nyomtatott könyv részesül annak materiális sajátosságaiból. A két nap során számos alkalommal került szóba a látogatottság és az olvasottság kérdése, valamint az olvasás–kattintás–lájkolás hármas egymáshoz való viszonya, ugyanakkor nem minden esetben vált reflektálttá, hogy olvasó és kattintó közel sem azonos, s hogy a lájkok számán csak nagyon korlátozottan lehet mérni egy-egy szöveg színvonalát. Nyilvánvaló, hogy aki kattint, az nem feltétlenül olvas is, s hogy aki lájkol, az nem feltétlenül kattint: Benedek Anna példája egy olyan szöveg volt, ahol a mutató száz lájkot, de csak félannyi kattintást jelzett. De nem csak emiatt éreztem problémásnak az időnkénti összemosódást. Egyrészről jelentős különbség van egy felületes és egy elmélyült kritikaolvasás között, más kérdés, hogy ennek mérésére nem áll rendelkezésünkre semmilyen eszköz. Másrészről a tanácskozás során mintha többször hangzottak volna el számok, mint egy matematikai konferencián: kattintás- és lájk-számok, pályázati összegek röpködtek, s ez gyakran elfedte a lényegi kérdéseket: hogy a szociológusok által Y generációnak nevezett fiatal közösség hogyan értelmezi újra az irodalom(olvasás) fogalmát és hogyan pozicionálja önmagát a megváltozott közegben.
Pogrányi Péter úgy véli, éppen azért lehet egyfajta paradigmaváltásról beszélni, mert teljesen másként működik az az irodalmi mező, amelynek ma részesei vagyunk. Előadása szerint olyan digitális identitások jöttek létre, melyek esetében a privát és nyilvános közötti határ elmosódik. Hasonló figyelhető meg John Green amerikai bestseller-író esetében is, aki Youtube-on, Twitteren, Tumblr-ön tartja a kapcsolatot olvasóival – Vaski Nóra a szerző és a közönség közötti újfajta viszonyt mutatta be John Green példáján keresztül. Sörös Erzsébet Borbála egy olyan felület létrehozására tett javaslatot, amely nem cikkeket, csak linkeket tartalmaz, s az olvasó válogathat egy adott szövegről szóló kritikák között. Előadása kapcsán felmerült az a kérdés, hogy a gyorsan szaporodó portálokon található nagy mennyiségű kritika milyen minőségű. Az egészen magas számú kulturális felületnek köszönhetően ugyanis ma már szinte nincs olyan szöveg, amely ne jelenhetne meg valahol, függetlenül a minőségétől. Király Farkas másnapi előadása után arról robbant ki relatíve éles vita (élességét elsősorban a viták korábbi hiánya nagyította fel), hogy a kritikusnak saját szövege írásakor kell-e ismernie az elemzett műről addig megjelent szövegeket vagy sem. Amatörizmus-e, ha egy kritikus nem olvassa el a korábbi kritikákat? A vitázók egyik fele igennel válaszolt, míg mások a kérdést normatív célzatúnak minősítették, és az értelmező szabadságának korlátozását látták benne. Minden kritikus képes ugyanis eldönteni, hogy elolvassa és hivatkozza-e a korábban megjelent elemzéseket. E ponton az együttműködés kérdése is felmerült: a különböző portálok azzal is segíthetnék egymást, ha hivatkoznának más felületek szövegeire.
Itt térnék ki arra a kérdésre, amely több prezentáció (legélesebben talán Csuka Botond és Király Farkas előadása) után is felvetődött: valóban megtörtént „az olvasó lázadása”, s tényleg egy nyitott, demokratikus játéktér alakult ki? A hozzászólások tanulsága számomra elsősorban az volt, hogy teljes demokratizálódásra aligha van lehetőség. Aki részévé akar válni a kultúraértelmezői diskurzusoknak, mondjuk egy kritikával, az nem érkezhet teljesen kívülről, hanem már eleve ebben a térben kell mozognia – vagyis a kultúra különböző termékeiről (így az irodalomról) szóló párbeszédbe csak elvileg „szólhat bele” bárki. A valóban laikus befogadók olvasmányélményeit közvetítő blogok (Csuka Botond elsősorban ebben az értelemben használta a blog fogalmát) és az itt megjelent folyóiratok által közölt kritikák között a különbség nyilvánvalóan igen jelentős, még ha tapasztalhatunk is színvonal-ingadozásokat. Kérdéses az is, hogy az olvasó valóban „fellázadt-e”, noha ezek a felületek Boldog Zoltán szerint rehabilitálták az olvasót, akiről a kritika ezt megelőzően nemigen akart tudomást venni. Kérdés persze, hogy miféle rehabilitálásról van szó. A nyomtatott folyóiratok kritikáival szembeni bírálat éppen azok tudományosságát érintette, lásd a kis kritikavitát kirobbantó Valuska-szöveg érvelését vagy Podmaniczky fentebb idézett mondatát a tudományos igényű szövegekről. Az olykor igencsak szubjektív, s a későbbi elmélyültebb munkát – például szakdolgozat vagy tanulmány írását – nem segítő, a műalkotások befogadása számára szélesebb értelmezői horizontot nem nyitó írások legalább annyira figyelmen kívül hagyják az olvasót, mint a print lapok „tudományoskodó” kritikái. A legnagyobb kérdés azonban mégiscsak az, hogy hogyan értsük egyáltalán az olvasó fogalmát. A válasz megalkotása nyilvánvalóan elengedhetetlen a kacsolódó problémák megvitatásához, a két nap alatt mégsem jutottunk közelebb hozzá. Noha az előadásokból és a hozzászólásokból általában kiderült, hogy ki milyen olvasó-fogalommal dolgozik, gyakorta mégsem vált explicitté, sőt olykor még kísérlet sem történt a meghatározásra. Arról a paradox helyzetről nem is beszélve, hogy a jelenlévők mindegyike professzionális olvasó, mégis a „tudományos” szövegek elrettentő hatásáról szólt számos előadás. E vélemény képviselői ezek szerint olyan olvasóra vágynak, amilyenek ők maguk nem? Egyáltalán: ki az olvasó?
Ha az olvasást pusztán grafikus jelek befogadásaként értelmezzük, akkor ugyan meghatározhatjuk a kattintóhoz való viszonyát, de mérhetetlenül leegyszerűsítjük a kérdést. Bónus Tibor szavait idézném itt a Literáról: „Az irodalomelmélet, az irodalomértés szaknyelve számomra sohasem pusztán a fogalmi kereteket jelentette, nem kizárólag egy megtanulható közös nyelvet, amelynek formalizálásaiban mintegy képes vagyok artikulálni s megosztani irodalmi-esztétikai tapasztalatomat, hanem – s talán még inkább – nagy, jelentős olvasók értelmező teljesítményét, az olvasás olyan művészetét, amit Michael Riffaterre, Roland Barthes, Paul de Man vagy Jacques Derrida egyes szövegeiben, nagyon jelentős elemzéseiben megfigyelhettem, megfigyelhetek.” (Az eredeti kiemelést töröltem; kiemelés: U. D. M.) Olvasóvá tehát hosszú tanulási folyamat végén válik az ember (ha sikerül egyáltalán), másfelől nemcsak olvasó nincs szakmai megalapozottság, felkészültség nélkül, hanem − Csuka Botond szerint – kritika(írás) sem képzelhető el így. Ez a megközelítés aligha a kattintás–lájkolás relációjában értelmezi az olvasó fogalmát, ehhez hasonló árnyalt megfogalmazás azonban nemigen hangzott el a konferencián. Az olvasó valamilyen elméleti-filozófiai alapzaton állva interpretálja a kultúra alkotásait, és végső soron önmagát. Az olvasás önolvasás is (s mint ilyen, élethosszig tartó folyamat), egy jól megírt kritika ehhez éppannyira hozzásegíthet, mint maga a műalkotás. A szöveginterpretáció (így a kritika is) hermeneutikai értelemben pedig világértelmezés is – ily módon egy kritika feladata több puszta olvasmányélmény visszaadásánál, a felelőssége és a vele szemben támasztott elvárások megnőnek. A kritika véleményem szerint inkább az ebben az értelemben vett olvasónak, semmint a kattintónak kell, hogy szóljon. Ha nem így tesz, akkor nem kritika, hanem csupán recenzió. Mindkettőnek helye van természetesen az online térben, de akkor a fogalmakat tisztázni kell. El kell dönteni, hogy a fenti két értelmezés közül melyiket választjuk. Az egyszerűsítő megközelítést, vagy pedig az olvasást egy hosszú tanulási folyamatként fogjuk fel, amelynek vége az olvasóvá válás, abban az értelemben, ahogyan a fenti idézetben Bónus Tibor is használja. Csak ekkor dönthetjük el, hogy mi egy kritikus feladata, s hogy milyen a jó kritika. Hogy olvasó és kattintó szétválasztására nem mindig történtek kísérletek, az igen sajnálatos, a kétnapos konferencia legnagyobb mulasztása ez volt, s talán abból a hozzáállásból fakadt, ami Podmaniczky Szilárd előadásában hangzott el: „ami mérhető, azt meg kell mérni”. Az előadások és hozzászólások nagy része mérni akart, kattintásokat és lájkokat, olvasottságot akart, mutatókat, számokat és statisztikai adatokat, miközben nem vetett számot azzal, hogy voltaképpen hogyan is érti egyik legfontosabb fogalmát. De főleg azért nem beszélhetünk lázadásról, mert azok olvassák a kritikákat, akik írják is. Akárhogy tágítjuk is a játékteret, bizonyos értelemben ez mégis egy exkluzív kör marad – az ilyen konferencia pedig egy exkluzív parti, ahová akárki nem léphet be. Ahogyan nem is nagyon lépett be az utcáról senki azokon kívül, akik valamely print folyóirat vagy online felület kötelékéből érkeztek a konferenciára. Akik így vagy úgy, de addig is részesei voltak már ennek a közegnek. Ez azonban nehezen nevezhető valódi demokratizálódásnak, ezért az online folyóiratokat és azok kritikáit körülvevő időnkénti „pátosz” (amely épp annak a tettnek szól, hogy e felületek „rehabilitálták” az olvasó fogalmát, s olyan helyre ültették, ahol az nagyon régen vagy tán sohasem csücsült) számomra igencsak érthetetlen.
A demokratizálódásnak ráadásul különösen szép és igen csattanós pofont adott Csáki Judit, a Revizor főszerkesztője: ők ugyanis egyenesen listát vezetnek azokról a kritikusokról, akiknek nem kíváncsiak a véleményére, míg a fórum létrehozásának ötlete ugyan időről időre felmerül, de mindig lebeszélik magukat róla. Szerencsére az első nap kerekasztal-beszélgetésének más résztvevői, például Herner Dániel inkább úgy fogalmaztak, hogy az olvasó is tartalom előállító, így megéri fórumot működtetni, vagy más formában teret adni az olvasói véleménynyilvánításnak. Székelyhidi Zsolt tökéletesen jól működő kulturális honlapot még nem látott, de a szerinte nemsokára érkező Z generációnak már nagyon fontos, hogy milyen felületet kap a kezébe. A kattintások számai mellett az előadások igen jelentős része foglalkozott a külcsínnel, talán túl sok is. Erre finom utalást tett a második nap rigorózus szekcióelnöke, Veress Dani. Csak úgy, mint Zólya Andrea Csilla, aki szerint az előtte elhangzott előadások viszonylag keveset foglalkoztak olyan kérdésekkel, mint hogy egy honlap arculata nyilvánvalóan nemcsak a kinézetétől, hanem a szerzőktől is függ. Mint mondta, ma sajnos kevés lap és kiadó foglalkozik szerzőgondozással, amire viszont a kritikák változó minősége miatt igen nagy szükség lenne. Véleménye szerint a kritikának reflektálnia kell önmagára, újra kell értelmeznie magát, s vissza kell kapcsolnia a print folyóiratok kritikáihoz. A konferencia egyik legérdekesebb előadását Smiló Dávid tartotta a városblogokról, a hetiBeton építészeti rádióműsorról és az azzal együttműködő blogról. A városblogok sajátossága az online és offline közeg közötti mozgás, amely a köztük lévő dichotómiát megszünteti, és inkább egyfajta hálózatot hoz létre az online és offline közeg között. A második nap egyik kerekasztal-beszélgetése során szóba került az online folyóiratok, különösen a Litera kanonizáló szerepe, ereje. A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy noha az oldal presztízse nagy, kanonizációs ereje látszólagos: abból fakad, hogy maga is nagy mértékben alkalmazkodik a kánonhoz. Mindkét napon az előadásokat felolvasások zárták, a második nap igazi csúcspontja azonban a slam poetry záróparty volt. Jellemző, hogy miközben félsötétben, kezünkben pezsgővel a MODEM előterének egyik foteljén ültünk, a képzőművészeti központ előtere teljesen megtelt. A demokratizálódott, szélesre nyílt tér, a megszólalás lehetősége nem vonzotta annyira a sokat emlegetett (kultúra)olvasókat, mint a slam poetry. A rutinos slammerek (Závada Péter, Simon Márton, Süveg Márk Saiid) mellett bemutatkozhatott egy debreceni tehetség is, Asbóth Balázs, méghozzá igen nagy sikerrel.
A második KULTOK hosszúra, s összességében színvonalasra sikeredett, nem elfeledkezve persze a fent jelzett problémákról sem. Számos fontos kérdés megfogalmazódott, amelyek tovább- és átgondolásra szorulnak. Lájk, kattintás, demokratizálódás, olvasó, kritika és kritikus voltak a két nap kulcsfogalmai. Kulcsfogalmak, melyek körül problémák halmaza rajzolódott ki, miközben az e fogalmak meghatározására irányuló törekvés horizontja nem, vagy nem eléggé reflektálódott. A kétnapos tanácskozás legfurcsább élménye mégis egy paradoxon volt: olyan, valamennyien az irodalom/kultúra(tudomány) intézményes keretei közül érkező előadók, hallgatók, tudósítók ültek a MODEM multimédia termében, akik az olvasók, kattintók és lájkolók nagy számát áhítják, miközben a nem kívánatos kritikusokról listát vezetnek. Egy exkluzív kör, amely önmaga kitágítására vágyik, miközben meg is retten attól.
KULTOK II. (KULTműhelyek Országos Konferenciája) – Online kulturális folyóiratok, Debrecen, MODEM, Multimédia Terem és Előtér, 2013. március 29−30.
A fotókat Áfra János készítette.
