Meddig tart a költészet, és hol kezdődik a filozófia? Hol húzódik a határ önmagunk és a másik között, és át lehet-e lépni ezt a vonalat? Lehet-e a két nem kapcsolatáról nemtelenül írni – és érdemes-e? Test és szöveg, magánélet és átfogó elmélkedés, egyéni és eszményi lép játékba egymással Turi Tímea Jönnek az összes férfiak című kötetében.
A szerző nem kis vállalkozásba fogott „első verseskötet”-ével: nők és férfiak, pontosabban szólva nő és férfi (a nagybetű talán elhagyható) viszonyát kívánja körbejárni, méghozzá nem személyes vonatkozású esettanulmányok, hanem precíz, deduktív analízis segítségével. Az „első verseskötet” kifejezés persze ebben a formában nem teljesen igaz, hiszen Turi két gyerekkori versgyűjteménnyel is büszkélkedhet. Mégis: a felnőttként eleinte prózával jelentkező szerzőt saját bevallása szerint is meglepte, amikor ismét költeményeket kezdett írni. A prózából való kiindulás érződik is a szövegeken, és a kötet egyik legjellegzetesebb vonását adja: a versek ritmusát nem a képek vagy a hangzás, hanem mindenekelőtt a nyelv fogalmi alakzatai, az ismétlések, újrakezdések, javítások, gyakori ellentétezések adják, ami, ha nem is élőbeszédszerűvé, de gördülékennyé, könnyen megközelíthetővé teszi őket. Ez a megközelíthetőség azonban nem jelent sekélyességet: a tömören, aforizmaszerűen fogalmazott megfigyelések, következtetések súlyt és csattanót adnak a szövegeknek, amelyeket egyetlen olvasás nem tud kimeríteni. Nemhiába hasonlították Turi írásmódját többek közt Csehy Zoltán, vagy még inkább Rosmer János költészetéhez: olyan gondolati líra ez, amely mindennapi tapasztalatokat desztillál világnézetté, végtelenül pontos, szenvtelen önvizsgálat útján.
„Egy egyenes folyosón kell eltévednünk” – szól az Ismeretlen kalauz című vers, és valóban: a szövegek mintha ennek a folyosónak a célirányos, megtévesztő tekergését imitálnák (egyik legjobb példája ennek a Ne: egymásba fonódó, többszörösen tagadó mondataival, vagy a Vonzás és választás: egymásba érő, majd eltávolodó párhuzamaival). Hangvételük a konkrétumok hiánya ellenére is intim, töprengő, tépelődő; gyakran szerepelnek egyes szám első személyű igék, az én hol saját magát, hol a másikat boncolgatja. Ön- és helyzetelemző vallomásossága erősen analitikus és szinte teljességgel érzelemmentes: hangja legfeljebb enyhe öniróniát árul el (gondolok itt a Fogalmi költészet sarkos tárgyiasságára) – itt ugyanis a megfigyelő csakis mint saját megfigyelésének tárgya fontos. Körülírások, körbejárások, a tárgyhoz való folytonos visszatérés jellemzi a verseket. Turi a túlmagyarázásból alkot sajátos nyelvezetet, amely tárgyának ikonikus leképezése is egyben: a megfoghatatlan, a tudományos megfigyelés elől mindig elsikló érzéseké. A megfigyelések eredményét egy-egy mondatba sűríti, amelyek a versek magvát alkotják, erős szerkezeti vázat adva nekik.
Ez a kérdésekből és következtetésekből összeálló, vissza-visszanéző (de sohasem dadogó), önmagára gyakran reflektáló nyelv végig késélen táncol: nagyon nehéz megteremteni az egyensúlyt az elnehezült tömörség és a terjengősség között. Nem is sikerül mindig: különösen a kötet vége felé az olvasót enyhe déjà vu-érzés kerítheti hatalmába, amelyet egyes gyakran ismételt szófordulatok, gondolatsorok keltenek föl. A kézzelfogható helyzetek és képek hiánya, az átfogó kérdésföltevés és magyarázat igényével társulva emellett azzal fenyeget, hogy a szöveg túl általánossá, semmitmondóvá válik (Van múlás, Az ő arca), vagy kísérletet sem tesz arra, hogy új fényben láttassa a régi közhelyet, és fontoskodó hatást kelt („a szeretkezés színjáték” – olvasható A szavak árulása című versben, amelynek már a címe is bántóan elcsépelt). Máskor a szerző láthatólag túl sokat akar egy szövegbe zsúfolni, és a lakonikus maximák áradata füveskönyvszerűen bölcselkedő lírává laposodik. A gondolati mag önmagában nem elég: megfelelő foglalat is kell hozzá. Turi szerencsére érzi ezt, és egy-két kivétellel kellő műgonddal munkálja ki a szövegeket. Minimalizmusa engedi a gondolatokat saját fényükben megmutatkozni, ami emlékezetessé teszi az egyes mondatokat. Kevesebbet pedig nem mondhat annál, mint ami mindenre érvényes, akkor nem működne az általa fölépített sajátos retorika, ami egységessé és egyedivé teszi a kötetet. Egységessé a szó legjobb értelmében, ugyanis Turinak sikerül elkerülnie mind a monotóniát, mind az első kötetek gyakori hibáját, a szétesést, ami gyakorlott és biztos kézre vall.
A költői képek és ritmikai eszközök viszonylagos hiánya miatt még feltűnőbb, amikor mégis beléjük botlunk a szövegben – és nem mindenhol jó értelemben. A T9 az egyetlen rímes szöveg, a sok prózába hajló szabadvers után furcsának, oda nem illőnek hat. A képek olykor erősek, komplexek („A szavak rozsdás szögek. / Ha képeket akasztasz rájuk, kidőlnek / a falból.”), olykor azonban kiábrándítóan banálisak (a jelzőket mint „tűzveszélyes karácsonyfadíszeket” említi a Hiányáról pontosabban). Szintén kellemetlenül hat Turi azon eljárása, hogy a címet szó szerint megismétli a vers vége felé (illetve egy szövegrészletet emel címmé). Ez különösen az első két ciklusra jellemző, és bosszantóan mechanikussá, kiszámíthatóvá teszi a szövegek fölépítését. Jó címet adni nehéz – a szerző mintha nem annyira értelmezést, fogódzót, mint inkább azonosító kartotékfület akart volna találni szövegeihez, ami talán tudatos döntés eredménye, de mindenesetre elég kezdetleges módszernek hat.
Nemigen beszélhetünk a kötetről anélkül, hogy meg ne pendítenénk a „női irodalom”, a nőírók kérdését. Nem csupán azért, mert Turi Tímea maga természetesen nő, hanem mert a Jönnek az összes férfiak reflektáltan és szokatlan nyíltsággal a nő–férfi viszony évszázados közhelyeinek újrafogalmazását tűzte ki célul. Sokatmondó, hogy a borító belső fülén a szerző Dürer Évájaként pózol, míg a külső felén az Ádám mellett álló alak testét hatalmas, vörös pecsét teszi láthatatlanná. De említhetnénk itt a hátsó borító Lucrezia Borgiáját is, akinek pont az arca hiányzik. A személyesség hiánya szembetűnő jellemzője a kötetnek. A cím tanúsága szerint nem egy férfi, nem egy vagy több szerelem története ez. Sőt történetről egyáltalán nem is beszélhetünk: Turi szerkesztésmódja nem enged narratívát. Történetekről szól (legexplicitebben talán az első ciklusban), miközben ő maga nem történet. A beszélő éppolyan enigmatikus figura, mint az általa invokált Emily Dickinson: megfontolt, fegyelmezett, szigorú. Semleges és visszafogott hangon szól egy mindent átható szenvedélyről. Ő az általános értelemben vett nő, az általa megjelenített férfi pedig egy elvont, absztrakt figura, akiről jóformán semmi sem derül ki, csak az, hogy a nő vágyik rá – itt ugyanis nem a férfi a lényeg, hanem az önmaga körül járó, töprengő Éva, aki hol semmibe vett, csúnya lányként, hol fölényes szeretőként, de mindig áthatolhatatlan távolságból nézi az ő Ádámját. Így válik a magány – a gondolkodó ember magánya ez, amely nem ismer nem szerinti megkülönböztetést – a kötet alapélményévé. A szerepek megfordulnak, de nem oldódnak föl: a nő megfigyelő szubjektummá, a férfi a tekintet (olykor esztétikai) tárgyává válik (A világ szeme), de mindketten érzik az egymás felé irányuló vonzást.
A szép test, amelyre a pillantás irányul, a kötet egyik középponti tárgyát képezi, összefonódva a megfigyelésnek és magának az írásnak, a nyelvnek a problémájával. Csobánka Zsuzsa (akinek a Két azonos ajtó című verset ajánlotta a szerző) költészete juthat itt elsősorban eszünkbe, Turinál azonban a korporalitás is nyíltan reflektálttá, elemzés tárgyává válik, néhol a dekonstrukcióig jutva el (Nincs teste). Testek kerülnek közel egymáshoz, hogy pillanatnyi találkozás után ismét szétváljanak, képtelenül arra, hogy a maguk közvetlenségében összekapcsolódjanak. A test ugyanis éppúgy hazudik, mint a nyelv, a szerelem lényege így a beszéden, vagy alkalmanként idegen testeken át valósul meg (Egy harmadik). A beszéd történeteket hoz létre, amelyek azonban a beszélő lényegét alkotják: narratíva és kép ilyetén fluktuációja sajátos önmagába zártságot eredményez. Apró, mindennapi események nyernek átfogó értelmet egy arctalan, névtelen, mégis szinte tapinthatóan jelenlévő beszélő jóvoltából. Turi meg sem próbálja kiküszöbölni a saját maga megfogalmazta ellentmondásokat: ellenkezőleg, olyan szerkezetet épít belőlük, amelyben a szavak folyamatos ismétlődése jelentésük lassú átalakulását, kitágulását eredményezi. Nyelve pedig hű kifejezője az egész kötetet átszövő paradoxonoknak: egyszerre bőbeszédű és szűkszavú, önmagába gabalyodó és csillogóan tiszta. Sokarcú, mégis egységes költészet ez, amely többedszeri olvasásra is képes hatni – sőt egyes szövegek akkor hatnak csak igazán. Minden hibája ellenére szokatlanul érett és erős első kötet a Jönnek az összes férfiak – megérdemli, hogy odafigyeljünk mind rá, mind a szerzőre.
Turi Tímea: Jönnek az összes férfiak, Kalligram, Pozsony, 2012.
