A szabályosat felváltja a szabálytalan, a kijelentést a kérdés, a nem lehet helyett hogy lehettel keresi a választ az „Add ide a drámád!” programja arra, mi (és miképp) tud dráma lenni. A műfaji határnyitás eredményeként egy szöveg metamorfózisa került az Átrium színpadára, hogy piszkálja, használja, majd elkísérje a közönséget, ahogy a perzsa is tenné, hogy találjon valakit, akinek (és valamit, amivel) beszélhet magáról, magáért.
Az „Add ide a drámád! 2.” pályázat szervezői, Deres Kornélia és Herczog Noémi olyan szövegeket kerestek, amik a megszokottól eltérő irányt képviselve kérdések és kihívások elé állítják a színészeket és a közönséget egyaránt. Bonyolítja a képletet, hogy az előadóknak alig pár napos felkészülési idő áll rendelkezésére, ezért aztán a Kaposvári Színművészeti Egyetem hallgatóinak munkájával felolvasószínház formájában találkozhatnak a nézők. A családias hangulat, a színpadra berendezett székek egyedi atmoszférát alakítanak ki, ami egy másfajta párbeszéd-lehetőséget is magában hordoz, mégpedig műfajok és emberek között. A felolvasószínház világa talán ettől a műfaji senkiföldjétől is kedvesebbé válik számomra, hogy itt minden történésnek nagyobb a tétje. Főleg egy olyan összetett és a színpad világától távol álló kötet esetében, mint amilyen Sopotnik Zoltán Saját perzsája.
Miután a közönség helyet foglal és a motoszkálás is abbamarad, elindul egy videó, amin mindenki mosolyog: egy kissrác beszél a Prince of Persia játékmenetéről, ami oda nem illőségével kellően figyelemfelkeltő felütést kölcsönöz az előadásnak. A szerteágazó szimbólumrendszerrel dolgozó szöveg már az első percekben próbára teszi a közönségét: egy csobbanás vezeti át a felvételt a mindenhonnan érkező misztikus hangulatú, elsuttogott első mondatokhoz. Később ez a csobbanás is, mint a többi – elsőre az előadás világából kimutató – részlet, a helyére kerül.
A Saját perzsa története nehezen összefoglalható, hömpölygő, idézi az ikertematikával és a halál beemelésével a testvérgyilkosság ősi motívumát, aminek a testvér betegségéből eredeztethetően is a hozadéka egy szinte elviselhetetlenül nagy adag bűntudat és keserűség, amely körbelengi a kitérőkkel pontonként megvilágított családi múltat is, s egyben már-már mitikus köddel fedi el a bizonytalanságba veszett legendáriumot. Az ikerszimbolika a szöveg megjelenítése során is nagy szerepet játszik: a játéktéren két főbb szerepet kapó férfi mint két testvér mesél – vagy inkább vallomást tesz –, hogy összeálljon a hőn áhított főmű, míg egy nő kivonatolva, tényleg csak címszavakban gépeli mondandójukat, visszakérdez vagy ismétel. Ezek az eszközök reprodukálják, aláhúzzák és így különleges szereppel látják el az egyes szavakat, ami érdekes játékot rejt magában. Az így keletkezett szöveg, szabadvers egyébként a kivetítőn a nézők számára is láthatóvá válik.
A közönség soraiban ülő, „beépített” színészek a megszólaló személy pillanatnyi bizonytalanságával idéztek egyszerre monológot és dialógust a felolvasószínházi előadáson, így szintén az elbeszélő többszörös visszaverődését imitálták. Mindeközben hipnotizálták a nézőt a képek és a rájuk szellemképként vetülő írás, s az előbbi a szöveg folytonos áramlásában biztos pontként hatott. A keserűség mellett megjelent az önkeresés motívuma is, amiben az egymásból eredeztethető definíciók, a két testvér között ingázó futárként megjelent maga a perzsa is. „Az én világom nem a te világod, és a te világod nem az én világom.”
A felolvasószínház műfajából adódó viszonylag szűk keretrendszer dacára sokoldalú előadás bontakozott ki előttünk. A videó- és képbetétek, a közönség soraiból felhangzó (pár)beszédek, a suttogva előadott szövegrészek és a játéktéren folyó cselekmény, ahogy a rendező, Hudi László is fogalmazott, szólamonként állt össze zenévé, teret adva a hangulat áramlásának és az előadás törzsét képző szövegnek, ami minimális változtatással került színpadra, vállalva a kockázatot, hogy a sokszor különféle asszociatív szövegfolyam válik az előadás uralkodó szólamává. Ez egy olyan darab esetében, ahol a klasszikus színházi kellékeket háttérbe szorítja a hangzó szöveg, nem is jelent különösebb fordulatot, az előadás utáni beszélgetésen azonban kiderült, hogy nem mindenki érezte könnyen befogadhatónak az így kialakult művet, ennek egyik fő okát pedig a szöveg megformáltságában és személyességéből fakadó bezártságában látta a nagyérdemű egyik fele. 
Bár érdekes kérdéseket vet fel a feldolgozás többféle lehetősége, egy szöveg kapcsán, ami nem a deszkákat célozta meg első számú közegként, úgy érzem, túlléphetünk ezen a problémán. Az Átrium Film-Színház színpadára – minimális próbaszám után – került előadás modern minimalizmusával és a mondatok egyszerű csupaszságával egy olyan karcos elegyet alkotott, ami könnyen megakadhat az ember torkán, s ha tovább is csúszik, a helyét még sokáig érezni lehet. S ez jó, mert ahogy a szerző a beszélgetés során kiemelte, az a fontos, hogy a művei nyomot hagyjanak az emberben. Attól függetlenül, hogy a szerzői és színészi munkafázis mely szintjén tárulnak a közönség elé, a darab után maradó szálkák jótékony célt szolgálnak. A gazdag motívumrendszer, a történetvezetés csavarjai, az elsőre elhelyezhetetlen részletek és a megfejtésélmény az én szememben csak izgalmasabbá tették a szöveg és a látvány befogadását.
Egy olyan élményt, hangulatot kapunk, amiben nem feltétlenül kellemes létezni, ami nyomasztó, így egy pillanatra sem hagy pihenni, figyelni kell minden egyes részletre, mert különben nem áll össze a szerző szavainak hangot adó színészek által létrehozott egész. Egy olyan előadás ez, amiről úgy érezheti bárki – legyen bár színész vagy néző –, ezt nem szabadna tudnia, tiltott területen jár. Aztán ha már ott van, mégis figyel.
Sopotnik Zoltán: Saját perzsa, Átrium Film-Színház, Budapest, 2013. május 9. Rendező: Hudi László. Játsszák: Gonda Kata, Hajmási Dávid, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Mózes András, Móga Piroska, Piti Emőke, Szvetnyik Kata, Fábián Szabolcs, Pallagi Melitta.
A fotókat Puska Judit készítette.
