Kalász István novellája

Vétel

„Gregor csak alkonyatkor ébredt fel nehéz, ájulásszerű álmából.”

 Egy férfi, F. K. állt az utcán. Az öreg belvárosi ház előtt.

Az ingatlanközvetítő nő, telefonált, később jön, a másik helyen is késik az ügyfél, ő sem lesz pontos, de nem gond, nevetett a nő, a szomszédnál van kulcs, a férfi menjen fel, már szólt az öregnek, engedje be. Nézzen körül, jövök, és a nő letette a telefont. A férfi felment a harmadikra, csöngetett, öregasszony jött ki, biccentett, némán kinyitotta az eladó lakás ajtaját, a férfi bement.

Az előszoba üres volt. A mennyezetről csupasz izzó lógott, a férfi nézte a falat, a fogas helyét, a parkettán a világosabb foltokat, ott bútorok álltak, szőnyeg lehetett, az előszoba sötét volt. A férfi arra gondolt, jobb homályban fogadni, búcsúzni. Emberibb. Tapintatosabb.

A konyha is üres volt. Sem bútor, sem tűzhely. Csak műanyag vödör a sarokban. A padló kockakő, vörös, fehér, néhány repedt, egy törött. De ez sem baj, gondolta a férfi. Állt és arra gondolt, hová teszi az asztalt, hová a széket. Hol áll majd a hűtőszekrény? A tűzhely? Hová akasztja a fali konyhaszekrényeket.

A kisebbik szoba falán kép lógott. Egy hölgyet ábrázolt szőrmekalapban, szőrmeboával, feszes tartásban ült, alsókarja egészen eltűnt nehéz szőrme muffjában, amelyet a szemlélő felé nyújtott. A szoba ablaka tűzfalra nézett, a parketta kopott volt, a tapétázott falon további foltok fehérlettek, ott is képek lóghattak. De milyen képek, jutott eszébe, mit tehettek fel oda az előző tulajdonosok? Családi képeket? Nagyszülőket fekete ruhában? Nagyapa középen ül, körülötte lányok férjjel, gömbfejű unokák? Vagy balatoni táj? Akvarell? Szarvasbika a tisztáson?

Az ágyát a sarokba képzelte, onnan kinézhet az ablakon, egy tűzfalban nem lehet csalódni, gondolta, az mindig ugyanolyan. Télen és nyáron is. Egy tűzfallal szemben el lehet kezdeni a napot, igen, az állandóság jó. Itt majd ki fogja aludni magát. Oda kerül az asztala, oda a szekrény… Berendezte a szobát. Képzeletben.

A lakószobából háztetőkre látott. Templomokra. Irodaházakra. Távolban a poros pályaudvarra. A felhős égre. A galambokra.

A lakószoba is teljesen üres volt, a parketta itt is foltos, hiányos. Az egyik falon látható lett a bútor nyoma, a fal világos volt, ahol nem érte nap. Két ruhásszekrény állhatott szélen, középre a komódszerű borzalom került, gondolta a férfi. Itt állhatott a fotel, ott a kanapé… A tévé? A sarokban lehetett. Idős házaspár élt itt. Állítólag. És itt állólámpa kerek talppal, itt ültek, nézték a tévét. Éveken át.

A fürdőszoba keskeny volt, szűk. A kézmosó feletti tükröt meghagyták, a férfi belenézett, és arra gondolt, ha az ingatlanos nő enged a lakás árából, megveszi, ez lesz az utolsó lakhelye. Itt fog élni. Ebben az öreg házban.

Visszament a konyhába, meglátta a beszögellés mögött az ajtót. Spájz, gondolta, és az ingatlanos nő nem is említette, ez a hülye nő azt sem tudja, milyen kincs egy spájz. Eladó: belváros, 1,5 szoba, konya, fürdőszoba, így szólt a hirdetés. Ez a nő is étteremben eszik, gondolta, nem főz, otthon csak alszik, és óvatosan kinyitotta az ajtót.

A kamra tágas volt, az egyik falat polc borította, közepén hokedli állt. F. K. belépett, körülnézett, leült. És ekkor meglátta, hogy a polcon újságok álltak halomban. Pontosabban néhány vasúti menetrend és képes lapok. Ült a hokedlin a kamrában, nézegetni kezdte a lapokat. Tudományos folyóirat gyűjtemény, régi kiadások. Megnézte, a gyerekkorában jelentek meg, több mint negyven éves lapok voltak, gondosan rendezve.

F. K. olvasni kezdett. És olvasta, hogy negyven évvel ezelőtt azt ígérték: a Földön nem lesz éhség. A szegény gyerekek iskolába járnak, mindenki kap mindenféle nyavalya ellen oltást, nem lesz járvány, nem lesznek kártékony rovarok. Fűtésre a nap melegét használják majd, a Holdon kolónia működik, ott az emberiség eszméi diadalmaskodnak. Olvasta még, hogy a tenger alatt lesznek luxus szállodák, az autókat robotok irányítják, sem torlódás, sem baleset nem lesz, az égbe lőnek rakétákat, ha eső kell. Olvasta még, hogy a kukorica termése hamarosan ötszörösére emelkedik Szibériában. Olvasta még, hogy a folyókat szabályozzák, gátakat terveznek, megtudta, hogy a tengerjáró hajók atomerővel működnek a jövőben, és légpárnás járművekkel utazik az ember Prágába. És olvasott arról, hogy vannak diktátorok. Távol. A sötét kontinensen. És tömegsírokat találtak. A tudomány ebben is fejlődött, a holttestek meséltek. Olvasott arról, hogy a tudósok megfeszített erővel dolgoznak, és az emberi szervezetben azokat a vegyületeket semlegesítik, melyek az erőszakot kiváltják, borzalom nem lesz többé.

A férfi ült a kamrában, nézte a rajzokat a különös járművekkel, nézte a fényképeket a tudósokkal, nézte a bizakodó arcokat, olvasta mindazt, amit több mint negyven éve ígértek a tudományos lapban, és úgy érezte, minden cikk, minden ígéret elveszi az erejét. Felállt, kivonszolta magát a kamrából, betámolygott a nagyszobába, állt az ablak előtt. Haragudott önmagára. Naiv volt, ostoba, hülye, azóta is haltak éhen csecsemők, pusztított járvány, ástak tömegsírokat, és már megszületett a következő gyilkos.

Állt, várt, várt, de az ingatlanos nő nem jött. Az jutott eszébe, hogy gyerekkorában úgy képzelte, felnőttként majd tud repülni. Repül a boltba, apjához, a tengerhez. Amerikába, mint a madár… Kinézett az ablakon. Borongós volt az idő, sötétedett. Arra gondolt, most akkor repül. Tesz egy vigasztaló kört, a városon kívülre vágyott, és ez nem tűnt lehetetlennek. Határozottan nem. Lassan kinyitotta az ablakot. Felhúzódzkodott, mert mintha összement volna, de teste keményebb lett, és mintha a hátán is nőtt volna valami.

Arra gondolt, hit nélkül nem lehet élni, és ő élni akar. Az utcai lámpák fénye itt-ott sápadtan világított, és a F. K. nekilendült.