A budapesti Átrium Film-Színházban mutatták be az „Add ide a drámád! 2” pályázat egyik díjazott írásának, Moşu Norbert Az iduri szörny című drámájának felolvasó-színházi előadását. A kaposvári Színművészeti Egyetem hallgatói a tőlük telhető legteljesebb eszköztárral varázsoltak az előtérből királyi kastélyt, a galériából emeleti luxusszobát, nőből férfit, férfiból nőt, minden lehetséges köztes állapotot és kombinációt beiktatva.
A szöveg és a belőle készített alternatív felolvasó-színházi változat az uralkodói önkény, annak kiélése és megjelenési formái mellett számos mesei alak közismert dilemmáját tematizálja. A nagyszájú, ám annál félénkebb katonasággal szemben áll „az egyszerű nép fiának” bátorsága, a darab elején kegyetlenségével sokakat megrettentő, (nem létező?) hatalmát fitogtató királlyal szemben pedig a nem is olyan együgyű szolgaság, élükön egy elmaradhatatlan biokellékkel, a bohóccal.
A szerző által teremtett világ tág határai elegendő teret adnak olyan játékok kivitelezésére, szabályszegésekre, melyeket a hagyományos mesei környezet műfaji meghatározottsága, célközönség-feltételezettsége okán nem engedhetne meg magának. Az előadást követő beszélgetés egyik kulcskérdése éppen erre vonatkozott: kinek szánta művét a szerző? A hangsúlyt nem mozdítanám el e világ teremtettségéről, teljes egyediségéről. Érzésem szerint Moşu arra szándékozik használni a mese tényleg mindenki által ismert műfaját, hogy fordulataival, csodás eszközeivel megmutassa – és egyúttal elfogadtassa – az indokolhatatlant.
Miért történik meg nap mint nap, hogy a velünk/mellettünk élő embert teljességgel félreismerjük? Miért lehet és lesz valaki híres, tehetős, boldog mások nyomora árán? Egy vezető pozícióba kerülő ember feltétlenül megváltozik? Annyit érdemes megjegyezni mindenfajta kioktatás nélkül, hogy Moşu cselekményszövése, alakleírásai – jellemalakításai bőven alulmaradnak az általa felvázolt szövegtér kínálta lehetőségeken, a szabadság kihasználtsága sokszor esetleges és funkció-vesztett. Jó ideig – túlnyomórészt a darab második felében hallható, szexuális tartalmú közlések megjelenéséig – jelöletlen a hallgatóság életkora, s a későbbiekben is csak verbális szinten kódolt kilétük.
Adott egy rettegő király, aki annak adja lánya kezét, aki megöli a címadó iduri szörnyet. A szörnytől való rettegés, annak keresése, a megjelenésére várakozás megmosolyogtató megidézése Vladimir és Estragon Godot-várásának. A monstrum létezése sokáig nem is biztos, bár még azután is maradhat kérdőjel, hogy láttuk – hallottuk őt. A darab központi témája az uralkodói pozíciót kikezdő ellenség feltétlen létezése, Malvin király uralkodói attitűdje tisztán példázza azt, hogyan termeli ki minden hatalom a maga ellenségét, miből építi fel annak eszményképét, illetve milyen viszonyban áll egymással a sejtett és a valós veszély. Lehet, hogy tényleg az uralomra törő gonosz erők egyike, de megtörténhet, hogy csak egy félreértett, idősödő, magányos alak, aki fél a tücsökciripeléstől. Beckett mellett legerősebben – a sejtett ellenség leigázásáért bármit megkockáztató király képének meseműfaj általi megjelenítése kapcsán – Jarry Übü királya és Büchner Leonce és Lénája a gyakori hivatkozási pont (ld. pl. Csáki Judit: Mindent, ami nem kell). Nyilván Moşu szándéka nem térképezhető fel egyszerűen, és a kaposvári hallgatók előadása csak egy lehetséges olvasatát hivatott megmutatni a darabnak – ezt a rendező, Magács László maga emelte ki a beszélgetés legelején.
Többek között azt is elmondta, az előadásból összesen két mondat hiányzik, s mindkettő mondat Birié, a bohócé volt eredetileg. A „legtöbb bajuk” az ő alakjával, annak jellemváltozásával volt. Néző-hallgatóként sem volt könnyű követni a hirtelen eseményeket, hiszen a történet átváltozások és módosulások tengere. Az előadás kezdetén a királyi palotát az Átrium előtere szimbolizálja, mellettünk ébredeznek delíriumos álmukból a katonák, s itt sorakoznak fel a bátor hősök, hogy magukat próbára téve kihúzzanak hüvelyéből egy óriási kardot. Itt ismerjük meg sorra a szereplőket, Jóskát, a jóst (külön kiemelésre érdemes szóvicc, vagyis névvicc!), Flóra királylányt és Emesét, a szolgálót.
Rúfusz, a bajuszos, jóképű fiatalember bizonyul a legerősebbnek, s őt jelöli a király vejéül is. Flóra minden női báját bevetve próbál a kedvében járni, elcsábítani őt, ám a férfit nem igazán érdekli a lány. Több sem kell a hisztéria magas fokú művelőjének, fékevesztett ámokfutásában minden élő férfira kiveti hálóját. Őrült sztriptízbe kezd, s azt sem veszi észre, hogy a bátortalan katona, akire lecsap, nem más, mint Emese, aki anyai/szeretői féltésből szerelme helyett maga megy a szörnyre vadászni, katonaruhában, elváltozott hangon parádézik, s nem is reméli, hogy ezen az úton egy másik, sokkal tisztább(nak ígérkező) vonzalom is rátalál.
A darabot ért legtöbb kifogás Biri jellemváltozását érinti. Némileg felkészületlenül éri a nézőt a bohóc eredendő kegyetlensége, mely a történelem kényszerű önismétlésén felül azt is híven szemlélteti, miként merevedik minden „rossz uralkodó” öncsalásába, kétszínűségébe. Biri amint trónra kerül, mészárlásba, megtorlásba kezd – a szerző intelligens, ám kidolgozatlan, alapozatlan fricskája ez. Felmerül a kérdés: mi teszi a királyt azzá, aki? Saját félelmei? És ezek a félelmek biztos, hogy nem valósak? Minden királynak vannak hiányosságai, amit kompenzálni akar és fog uralkodása alatt?
A rendezés nagyszerű adaléka a bohóc és a régi király azonos színésszel játszatása. A szereposztás tekintetében több remek húzás is akad: Jóska álruhája női ruha, így az őt játszó színésznő transzformációja lenyűgöző és célját maradéktalanul eléri. Rúfusz szerepét, a kemény férfit is színésznőre osztották, aki végig férfiruhában, (nézőknek címzett) nagyon feltűnő bajusszal tevékenykedik, s vele kicsavart kontrasztot alkot a színésznő által játszott Emese, aki férfi álruhába bújva követi a hősöket. Az Átrium színpadán helyet kapó nézőtér is módfelett intim, a szemmagasság alá eresztett fényhidak ketrecként, csapdaként zárulnak körénk egészen az előadás végéig, a mesélő egy mindenhonnan jól látható sarokban foglal helyet. A szereplők, ki-ki a maga érdekeit szimbolizálandó, a négy részre osztott tér különböző tereit használja, olykor egymáshoz át-, és egymástól ellépve.
Az Add ide a Drámád! válogatói, Deres Kornélia és Herczog Noémi így fogalmaztak a pályázat kapcsán: „Végül módot akartunk adni rendezők és szövegek egymásra találására. Születik-e olyan rendezői vízió, ami méltó a darabok invencióihoz?” Az iduri szörny előadása kiválóan mutatja Moşu drámaszövegének különlegességét, annak esetlegesen még meglévő szerkezeti, jellemalakítási problémái mellett és/vagy ellenére is. A rendezői vízió és a mesevilág megszületett, a kérdés már csak annyi, megbirkózik-e legnagyobb ellenségével, önmaga korlátaival?
Moşu Norbert-László: Az iduri szörny, Átrium Film-Színház, Budapest, 2013. április 16. Rendező: Magács László. Szereplők: Bende Kinga, Jerger Balázs, Kátai Kinga, Kopek Janka, Máté Anett, Rózsa Krisztián, Szakács Hajni, a Kaposvári Egyetem harmadéves hallgatói.
A fotókat Gaborják Ádám készítette.
