Zárlat

A Bosszúállók kollektív világmentésével megkoronázott Marvel Cinematic Universe új frontvonalat nyitott a képregényfilmek terén mind a koherenciát, mind a tónust tekintve. A Vasember 3-mal indul a második felvonás, mindemellett a trilógiát bekeretező darabként a karakter privát történetének precíz lekerekítése is e filmre hárult…

Éppen ezért próbál minden mérce szerint átfogóan és – eltérve az eddigi alaphangtól – mélyebben megszólalni a film. Tony személyiségének alsóbb tartományait azonban csak vasreszeléket hátrahagyva karcolgatja a mozi. Nagyon könnyedén bele lehet sétálni a csapdába, hogyha Nolan A sötét lovagjának hősével vetjük össze a Vasemberfinálébeli alakját. A két, látszatra ekvivalens karakter valójában alapvetően különböző irányt képvisel, azonban míg

Bruce Wayne-nek teljesen jól állt a kettős életből adódó meghasonlás, a flegmán laza zseni-hülyegyerek írói számára igencsak rázósnak bizonyult ez az út. A Vasember 3 ugyanis a héroszi magaslatokból a mentális problémákkal terhelt civil szférába rángatja le Tony alakját. A két identitás ilyetén szembeállítása, dominanciaharca mindig izgalmas téma, kivéve ha olyan figurával van dolgunk, akinek magánélete és hősszerepe közt alapvetően nincs feszültség. Hiszen ez utóbbi identitás születése nem köthető semmilyen mélyen megrázó traumatikus eseményhez vagy magasabb rendű filozófiához, egyszerű emberi pálfordulásról van szó. Minden további hezitálás nélkül, vállrándítással leplezi le titkos személyazonosságát a nyilvánosság előtt, de ami még ennél is fontosabb, mindezt a végletekig kiélvezve teszi.

Ez a lazaság, ami markánsan megkülönböztette Tonyt más szuperhősöktől, és ami az első két rész vezérfonalát is adta, a harmadik epizódra elpárolgott. Ésszerű lenne ezt kapásból a rendezőváltással magyarázni – és részben igazunk is lenne, hiszen Shane Black mindig igyekezett a protagonista érzelmi/fizikai kiszolgáltatottságát, drámáját előtérbe tolni (lásd Halálos fegyver, Utolsó cserkész) –, viszont ezt a labdát lényegében már Joss Whedon is feldobta a Bosszúállókban, habár jó arányérzékkel adagolt humorral tompította is azt, tehát Blacknek tulajdonképpen csak tovább kellett gondolnia Tony kihámozását a páncélból.

Ez még menne is, hiszen Vasember azon ritka esetek egyike, mikor – irigylésre méltó kultsága miatt – a civil ént is egyenértékű, ha nem nagyobb kultusz övezi a szuperhős egónál. Érződik, hogy a komorsággal, az ember szuperhős feletti kontrolljának elvesztésével új ösvényt akar magának kitaposni a film, ennek ellenére mégis igyekszik megtartani azokat a manírokat, amelyek – Tony és a Marvel stúdió lendületes természetéből fakadóan – sikeressé tették a korábbi opuszokat. Épp ezért nagyon disszonáns módon veszi ki magát egy pánikbeteg, ugyanakkor folyton poénkodó főhős. Természetesen Vasember alakja sem mentes a tragikum lehetőségétől, hiszen ott van például a filmekben érthetetlen módon a pult alatt felejtett alkoholizmus problematikája, de a harmadik epizód rosszul sakkozza ki a dolgokat, minden új és váratlan megmozdulást felülír egy banalitással.

Hiába van megfosztva a páncéltól, Starkot nem látjuk sem elbukni, sem felemelkedni igazán, a film csak felületesen érinti ezeket a lehetőségeket, s a para-poén ciklikussága megmarad a biztonságos építkezésnél. Mindettől súlytalanná válik az egész konfliktus, elvész a feszültség, Downey Jr. már csak a páncélt vonszolja nagy keservesen a hóban, de a filmet szemmel láthatóan nem (egyedül) ő cipeli a hátán. Az, hogy akkor minek, vagy kinek kéne, a forgatókönyv hányavetisége miatt rejtély marad.

Az expozíció képtelen érthető indokokkal szolgálni a mellékszereplők személyét, motivációit illetően, céljaik is maximum lábjegyzetszerűen vannak jelen, sokszor meggyőződésüknek (ha akad nagy ritkán) ellentmondva cselekszenek. Tony nyomozása és páncélmentes találékonyságának ábrázolása a dramaturgiai hibák miatt kevéssé élvezhető, még a Black korábbi munkáira történő számos utalás ellenére is ez a helyzet.

A pszichológiai vívódás mellé ráadásul kvázi random kapunk némi háttérben sunnyogó fenyegetést a Mandarin részéről, nincs egyensúly a mentális, illetve a külsődleges kihívások közt. Nehezen jutunk el odáig, hogy Stark privát életén túli érdekeltséget mutasson. A végére meglesz ez is, de a rossz fiú mondvacsinált egyszerűsége miatt továbbra is halál unalmas, így a finálé hiába van rogyásig teletömve páncélokkal, tökéletesen mellőz mindenfajta tétet vagy katarzist, ami világosan átlendítené Tonyt a holtponton, hogy végérvényesen levakarhassa a rozsdát. Mert ez a fordulat megtörténik ugyan, de egyszerűen nem következik a cselekményből, ráadásul egy stáblista utáni felirat rögtön semmissé is teszi. Tehát – különösen kezdetben – kissé széttartóak a szálak, persze nem annyira, mint a Vasember 2 esetében, viszont végül nem is sikerül annyira hézagmentesen összevarrni őket. A megoldásban nem jutunk közelebb Stark és Vasember kettőséhez, viszonyuk nem tisztázódik le.

A rendező mellett szóljon: a legutolsó jelenetben a narrátor révén Black olyan önreflexív fricskát ad művének, ami felmenti azt összes bárgyúsága alól, eszerint nem is kell komolyan venni egy Marvel-mozit. Ez így igaz, de itt a farok csóválja a kutyát. Hiszen a Vasember 3 elvileg a karakter utolsó önálló filmje (legalábbis még senki nem írt alá semmit), ám az epizódoknak nem sikerült szoros kohéziót teremtenie, nincs meg az átfogó ív. A harmadik rész nem igazán kerekíti le a történetet, csak egy egyszerű zárlat.

Vasember 3 (Iron Man 3), 2013. Rendezte: Shane Black. Forgatókönyv: Drew Pearce, Shane Black. Szereplők: Robert Downey Jr., Gwyneth Paltrow, Rebecca Hall, Guy Pearce, Ben Kingsley. Forgalmazza: Forum Hungary.