A Ludwig Múzeum legújabb kiállításának képei bátorságot várnak el tőlünk, próbára tesznek minket, de nem pusztán abban méretünk meg, hogy merjük-e nézegetni őket, hanem abban is, hogy hajlandóak vagyunk-e szembesülni a fotók tartalmával, vagy erőt vesz rajtunk valamilyen civilizációs szégyenérzet és elkapjuk a fejünket.
Mi most Afrika? Mit merünk észrevenni a fekete kontinensből? Közhely: nyilván mi (magyarok, európaiak, nem afrikaiak, nem a Szubszaharai Afrika országaiban élők) másként és mást látunk a képeken, mint a dél-afrikaiak, ghánaiak és a régió többi országának lakói. Idegenek vagyunk, így az idegent látjuk, bár ez az idegen már nem az, akiben testet ölt az egzotikus szokatlanság. Megszokottá váltak számunkra az afrikai arcok, ott vannak a filmjeinkben, a világ mindennapi híreiben, bár legtöbbször az éhezésről, a járványokról és a háborúkról szóló tudósítások jutnak el tőlük hozzánk.
Pieter Hugónál a hasonlóságon át láthatjuk meg a különbséget: a beállításoknál rendszerint a portrékészítés hagyományos módszereit alkalmazza, pózokba rendezett, a fotóst látó és vele együttműködő alanyok néznek ránk. Nem leselkedés és leleplezés, hanem megmutatkozás és megmutatás mozgatja a képeket. (Kevés olyan fotó van, melyen nincsenek emberek, élők vagy elhunytak, de azok sem tájképek, hanem olyan portrék, melyek a jelenlét hiányát mutatják. Üres portrék.)
A hasonlóság, ami megjelenik a képeken, antropológiai jellegű, éppúgy magába foglalja a szeretetet és kegyetlenséget, mint a világ nagy részére jellemző társadalmi-gazdasági mozgásokat és szimptómákat. A különbségeket könnyebb észrevenni, viszont ha képesek vagyunk a hasonlóságokból kiindulva lendületet venni, akkor könnyebben értjük meg azokat – a mieinktől természetesen különböző – viszonyokat, melyek a kép tág értelemben vett szociológiai keretét és értelmezési lehetőségét adják, így nem csupán rácsodálkozunk – és a kuriózum egyrészt hízelgő, másrészt elzáró bélyegét sütjük rá –, hanem fel is tárhatjuk magunk számára a képek mögötti háttérvilágot.
A kiállítás sorozatainak egy része az intimitás különböző formáival és fokozataival foglalkozik. Az Atyafiság (Kin) című sorozatban a privát jelleg nem csupán a fényképen megjelenő alakok nyitottságában vagy megközelítésében mutatkozik meg; ez magának a fotósnak mint személynek is privát és személyes: nagymamája, megműtött édesanyja, terhes felesége és kislánya a portrék alanyai. Olyan személyek és terek, melyek kirajzolják, definiálják azt, hogy ki is ő.
Az intimitás más, szociológiailag nagyobb terepet felölelő megközelítése a Messina/Musina című sorozat, mely egy Dél-Afrika és Zimbabwe határán található település társadalmából mutat fel különböző társadalmi osztályokhoz, más népcsoporthoz tartozó kisközösségeket, családokat csoportképek formájában. Az Otthon címe nem csupán a nyilvánvaló intimitásra utal, vagyis arra, hogy ezek az emberek beengedték otthonukba a fotóst és meztelenül adták oda magukat a lencsének, hanem egyszersmind arra is, hogy öreg testeket látunk, testeket, melyeket már teljesen be- és lelakott a gazdájuk. Emlékekkel teli és terhelt, ráncos és eltelt testeket, melyek zavarba hozhatnak minket, hiszen a tekintet elől társadalmi konvenciók alapján elzártak. Rendszerint nem mutatkoznak meg a kíváncsiak előtt, sőt a tekintetek el is vannak zárva attól, hogy kíváncsiskodhassanak.
A Félrenézve (Looking Aside) és a Van hely a pokolban nekem és barátaimnak (There is a place in the hell for me and my friends) az idős, meztelen testekhez hasonlóan kettős értelemben véve intimek, ezek a képek a néző privát szférájába törnek. Zavarba hozzák, kibillentik, próbára teszik a tekintet szívósságát. Egyszersmind azt is, hogy a tekintet megbámulás és megbénulás lesz-e. Hogyan is szabadna néznünk egy kancsal vagy vak emberre? Egy albínóra?
Pieter Hugo tudja, miként hozzon zavarba minket. Nézzük együtt a Vadméz-gyűjtők (Wild Honey Collectors) és a BOERESEUNS című sorozatokat, a hasonlóság-különbség játékát. Gyermeki, fehér fiúk, már-már bukolikus közegben és szakadt munkaruhában, fekete fiatalok, akik korban lehet, hogy nem is térnek el nagyon az afrikaans kamaszoktól, de az arcuk megviselt, sokat tűrt. Pár teremmel arrébb pedig tiszteletreméltó bírák képei néznek szembe AIDS-áldozatok testével. Mi vajon melyikükkel néznénk szívesebben szembe?
Megkonstruáltság, esztétizálás, maszkírozás, meztelenség, valódi vér és az idegen szem számára lokálisnak ható babonák (ördögalak, kifestett gyermekek) jellemzik a Nollywood című sorozatot. Ez sem konstruáltabb világ, mint a számunkra otthonos hollywoodi vagy a nyugati szemnek talán megmosolyogtató és bájosnak nevezhető bollywoodi opusoké. Ám az általunk megszokott amerikai kortárs moziknál érdesebb, vadabb, atavisztikusabb képi világot és képi kultúrát körvonalaznak, merítenek a tömegkultúrából, de helyi jellegzetességekkel töltik fel azt. „Semmit nem mondanak, mindent kiabálnak” – állítja a sorozat magyarázó leírása, és igaza van. De ez a kiáltás szavaktól mentes. Hang nélkül üvöltő arcokat látunk, duzzadó erekkel.
A mi gazdaságunk rejtett zuga és gazdagságunk torz tükörképe villan fel a Tartós hiba (Permanent error) című sorozatban. A fényképezés által esztétizált mocskot látjuk, egy szemétégetőt, ahol elektronikus hulladékot törnek ripityára, hogy kinyerjék belőle az értékes fémeket. Ehhez hasonlót Tarkovszkij Stalkerjében láthattunk. A különbség csupán az, hogy ott egy a világból többszörösen is kiszakított és elhagyott közegben szembesültünk a fenséges szennyel, míg Pieter Hugo képein valós térben járunk, ahol emberek töltik mindennapjaikat, ahol dolgoznak, sőt felverik szedett-vedett sátraikat. A képek – azáltal, hogy képek – esztétizálják azt a mérgező füstöt, mely az elektromos kábelek égetéséből szabadul fel: a szem örömét leli a méregben. A saját szemetünket látjuk, amivel szennyezzük a világot, de az a világ egyszersmind mások otthona és most látjuk ezt a beszennyezett otthont.
Hugo talán legismertebb sorozata egy nigériai mutatványoscsapatot örökít meg, akik idomított hiénákkal és páviánokkal járják az országot. A Hiéna és más emberek (Hyena and other men) látszólag a hatalom gyakorlását mutatja be, hiszen az állatokat láncon vezetik idomárjaik, de sokkal inkább szimbiózist alkotnak, egy családdá összeálló egységet. Úgy tűnik a lánc és a szájkosár inkább mások miatt van, miattunk, akik kívül állunk ezen a kapcsolatrendszeren, mert itt csak nekünk van félni- és féltenivalónk.
Pieter Hugo This Must Be The Place – Válogatott munkák 2003–2012 című kiállítása Budapesten, a Ludwig Múzeumban látható 2013. augusztus 11-ig.
