Volt valami keserédes mellékíz ebben az utólagos, jóvátétel értékű gesztusban, hogy pár évtizeddel a Horger-ügy után, 1962 és 2000 között mégiscsak József Attila nevét viselhette a szegedi egyetem…
Egészen addig, amíg ez az elnevezés is a vidéki egyetemi karok összevonásával járó, csonkító átkeresztelések áldozata lett, ám a szegedi bölcsészkar ma is éppoly büszkén vállalja a fenti hagyományt. Részben ennek is köszönhető, hogy egy az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék gondozásában megjelent kötet címéül éppen a kontextusából kiragadva új értelmet nyerő részletet választották: „Gagyog s ragyog”.
A továbbiakban azonban szó sincs sem „Horger Antal úrról”, sem „töltőtoll koptató szegénylegényről”, s hogy akkor mégis mire számíthat az olvasó, az alcím szolgál valamivel több segítséggel: „Magyar irodalom közép-európai kontextusban”. A kötet tizenöt tanulmánya olyan kortárs magyar írók-költők opusai körül forog, kiknek legjava nem Magyarország határain belül él, vagy legalábbis nem ott született, s az általuk lakott országban így nemzetiségi vagy etnikai kisebbséghez tartoznak vagy tartoztak. De a szerzők lakhelyét bejelölve ugyancsak szépen ki lehetne dekorálni egy térképet. Nem csoda, hogy a szövegek stílusa, módszere és tárgya is meglehetősen sokszínű, mégis párbeszédben állnak egymással, azáltal hogy kérdésfeltevéseik közös metszeteket hoznak létre. A diskurzus olyan fogalomkörök mentén szerveződik, mint kisebbség, közösség, személyes és kollektív identitás, érték, nyelvkritika, posztmodern és autenticitás, irodalmi nyelv és implicite az irodalom autonómiája.
Problematizálódik az is, mi tekinthető magyar irodalomnak, milyen a viszony a térség, az állam, az államnyelv, a hagyomány és az egyén saját nyelve között. Hiszen a tárgyalt (magyar) szerzők között megtaláljuk a német nyelven alkotó, de a Kelet-Bánságból származó Herta Müllert, valamint a magyar nyelven alkotó Bari Károlyt, akinek – Kelemen Zoltán és Endre Farkas szerint – világirodalmi értékű szövegei éppen a roma kultúra képalkotásából merítenek. A vajdasági irodalom történetét felvázolva pedig Roginer Oszkár veti fel a kérdést, vajon a lokális irodalom mint parciális jelenség vajon számot tarthat-e szélesebb olvasóközönség érdeklődésére és megértésére.
A kisebbségi irodalmat újradefiniáló kísérletek azért is kerülhettek egymás mellé, mert ahogy az a főszerkesztő, Kelemen Zoltán előszavából kiderül, az egybegyűjtött szövegekkel a tanszéken folyó munka hagyományához is kapcsolódni kívántak, egészen pontosan ahhoz, amelyet Fried István kezdett el. Tőle származik a könyv első tanulmánya is, amelyben felvázolja a közép-európai térség közös kulturális gyökereit, az egynyelvű nemzetállamok létrejöttének történetét, s az ebből fakadó nehézségeket az egynyelvűséget ideálisnak tekintő nemzetek irodalmának vizsgálatakor. Megállapítása szerint ugyanis a régió lényege nem más, mint a többnyelvűség, ezért okvetlenül szükséges a kutatás során komparatív módszert alkalmazni. A kötet címe tehát állásfoglalást tükröz a „kisebbségi irodalmak” pozicionálásának kérdésében, vagyis nem vajdasági, erdélyi, szlovákiai stb. irodalomról kíván beszélni (amely az anyaállam irodalmához netán kisebbrendűnek tűnhet). Ehelyett ezeket az irodalmakat egyenrangúként, egymással összefüggésben, a szomszédos nyelvekkel, irodalmakkal való kölcsönhatást szem előtt tartva tárgyalja, miközben nem ritkán még nagyobb távlatokat nyit meg, s a műveket világirodalmi kontextusba helyezi.
Három fő fejezetre tagolódik a könyv, melyek közül az első „az ideális nyelv”, a második „a kisebbség” fogalma, a harmadik pedig a „megszólalás tragikuma” kritikáját kívánja nyújtani. A sokszínűség, ami a kötet erénye, kicsit talán fel is lazítja a kompozíciót, az elrendezés nem minden esetben egyértelmű. S mintha túl nagyot akarna markolni egyszerre: van olyan szöveg, amelyik inkább elméleti jellegű; van, amelyik a vizsgált irodalmi jelenség kapcsán inkább a kisebbségi kérdésre fókuszál; míg más a kontextualizálhatóságra; de találni szövegcentrikusabb, ennélfogva kevésbé a cím által ígért közép-európai kontextus hálójában mozgó elemzést is. Mindez csak azt bizonyítja, hogy a magyar irodalomnak a szerkesztők által felkínált megközelítése számtalan újabb kérdést és lehetőséget vet fel, amelyet képtelenség egy kötetben megoldani. A kiadvány már csak amiatt is folytatásra érdemes, hogy a kisebbségi magyar irodalom megközelítésének olyan szemléletét kínálja föl, amely mentes a trianoni trauma után az országhatárokkal párhuzamosan a kultúrát is feldaraboltan láttató irodalomtörténet-írás vakfoltjaitól. A harmadik fő fejezet tanulmányai azért tanulságosak, mert több közülük anélkül interpretál „kisebbségi irodalmat”, hogy hivatkozna a szerző kisebbségi léthelyzetére. Ezzel az elvvel polemizál Mikola Gyöngyi írása Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című kötetéről, amelynek megkerülhetetlen problémája, hogy a sajátos módon regionálisként létrejött kánon hogyan hagyományozódhat tovább a régió történelmi sorsfordulói után, mikor a területi elnevezésen alapuló önazonosság megszűnik.
A Herta Müller esszéit és fikciós műveit összeolvasó Lőrincz Gudrun útmutatásával még a többnemzetiségű államok kulturális együtthatói kapcsán divatossá lett multikulturalitás fogalmán is túlléphetünk, amelyet a transzkulturalitás válthat fel. A Herta Müller alapján levezetett érvelés szerint ugyanis a kultúrák egymásmellettisége (amely bizonyos mértékben még mindig a Fried István által is elutasított „egy nyelv egy nemzet” ideálján alapul) nem fedi le a valóságot, ahol a kultúrák között nincsenek egyértelmű határok. Ahogyan egy kultúra nem tekinthető egységesnek és más kultúráktól elkülönültnek, az identitás is plurális, komplex, állandó alakulásban lévő dolog. A tanulmányban az igazságfogalom nem a valóságvonatkozáshoz kapcsolódik, lévén a valóság mindig nyelv által közvetített, s ebből következik, hogy az önéletrajzírás is mindig fikcionális. Ezen a ponton kapcsolódik a szöveg Ladányi István kutatásaihoz, aki szerb és horvát szerzők mellett Esterházy Péter, Kukorelly Endre és Garaczi László posztmodern önéletírásait veti össze. Rávilágít, hogy a tanulmánykötet más szövegeiben hangsúlyos kollektív identitást félretolva még az egyéni identitás megkonstruálása is aláássa az ideálisnak remélt nyelvet, és pusztán az időbeli távolság és a nyelvi közvetítettség révén fragmentálissá teszi a műveket.
Az egynyelvűség-többnyelvűség és posztmodern nyelvkritika felvázolása után rátérhetek a könyv legizgalmasabb vállalkozásainak ismertetésére. A legfontosabb előzmény minden bizonnyal az Ex Symposion 2003-as „Minor irodalom” száma, illetve a Deleuze-Guattari szerzőpáros kisebbségi irodalom-felfogása, amely közös hivatkozási alapot nyújt a kötet szerzőinek. Azt már az előszó előre vetíti, hogy a kisebbség definíciója túllépett a társadalmi-politikai alapú meghatározáson, és a jelen kötet is inkább azt a megközelítést preferálja, miszerint a nyelvi műalkotás mint eredendően aktuális és egyedi forma természetéből adódóan kisebbségi nyelvet hoz létre. Az elgondolást legjobban talán Endre Farkas esszéje illusztrálja, aki ugyan nem hivatkozik Deleuze-re, de Bari Károly angolra fordításán meditálva úgy látja, Bari hiába ír a többség nyelvén, vagyis magyarul, versei alapvetően a roma kultúrában gyökereznek, voltaképp „Belefordított a kívülállók nyelvébe” (168.).
A Kovács Flóra által felvázolt elméleti keret és Selyem Zsuzsa írása szorosabban kötődik a kisebbségi irodalomnak a hatalmi nyelvvel való szembehelyezkedésének gondolatához. Ha elfogadjuk Deleuze és Guattari definíciójának három sarktételét (a kisebbségi irodalom: 1. nyelve deterritorizációs együtthatóval rendelkezik; 2. benne minden politika; 3. benne minden kollektív értéket kap), ez implikálja, hogy az irodalmi nyelv, még ha nem is „politizál”, pusztán azzal, hogy kitér a „presztízsnyelv” sablonjainak használata elől, ebben a szembehelyezkedésben, vagyis a nyilvánosság terében tételeződik. Selyem így teszi fel a kérdést: „Mi a kisebbségi irodalom az információs társadalom, a digitális bennszülöttek és az egyre inkább permanenssé váló pénzügyi válság Bermuda-háromszögében?” (213.) Úgy látja, a műalkotás kisebbségi mivolta nem nemzetiségi, társadalmi, vallási, területi alapon nyugszik, hanem az egyéni és a hatalmi rendszer relációjában. Az általában vett művészetnek a piaci igényekhez viszonyított minor jellegét meghatározó sajátossága az, hogy kivonja magát az ideológiák fennhatósága alól.
A közösséghez tartozásban is kívülálló egyén, ezáltal a deleuze-i értelemben a saját nyelvén dadogó beszéd jelenik meg Tolnai Ottónál a Wilhelm-dalokban, amelyet Kollár Árpád boncolgat. Wili szisziphuszi dalnokként, félnótásként küszködik a nyelvvel, amelyet birtokba akar venni. Ez az alulretorizált, fragmentális, dadogó, mégis művészi nyelv az, amely minden kétséget eloszlat a „Gagyog s ragyog” címadás jogossága felől. A szerteágazó problémafelvetés után pedig azt lenne érdemes át- és továbbgondolni, hogy miután a minor irodalom mint tulajdonképpeni művészi nyelvhasználat és a magyar irodalom mint a többnyelvű közép-európai kulturális tér része került bemutatásra, a kötetben mindössze egy olyan tanulmány kapott helyet, amely olyan írókat tárgyal, akik egyébként magyar anyanyelvűek és magyar állampolgárok. Holott, mint kiderült, a kisebbségi perspektíva és a közép-európai kontextus esetükben éppolyan helytálló értelmezési keretet nyújt, mint a társadalmi értelemben vett kisebbségi írók esetében.
„Gagyog s ragyog” – Magyar irodalom közép-európai kontextusban, szerk. Kelemen Zoltán, Universitas-Szeged Kiadó, Szeged, 2012.
