Mit jelent ma az amoralitás? Milyen helye és funkciója lehet az opera műfajának? Ismered a Bizottság zenekart? Gergye Krisztián és Társulatának összművészeti hibrid-performansza emberfeletti erővel próbált lehetséges válaszokat adni nekünk az Átrium Film-Színházban.
Amikor először bukkantam rá Gergye Krisztián társulatának legújabb előadására, a kíváncsiság különösen magas fokon kezdett munkálni bennem. Azonnal a két évvel ezelőtti Bizottság-kiállításra gondoltam, az akkor és ott részletekbe menően megismert, hungarikumnak is beillő Bizottság-érára, művészetük alapvető kifejeznivalójára. A velem egyidősek csak sokadik áttétellel ismerhetik az Albert Einstein Bizottság munkásságát, ennek megfelelően a közönség átlagéletkora is jóval 30 felett van. Az előadás közben remekül eljutottak hozzám a nevetések, sóhajok, hüledezések hangjai, így egyúttal a közösségi lelkiállapotot is felmérhettem. A viszonylag optimális életkor ellenére is kevés visszhangot váltottak ki a cirill betűs feliratok, pedig a „Bangó Margit for president” vagy a „Hazám, hazám” mindenképpen hordoz magában némi igényt a polgárpukkasztásra. Az előadás alatt végig a színpad előterében helyet kapó elnöki pulpitussal szemezünk, melynek névtábláján rovásírással olvasható a nulla hibafaktort rejtő Kormány felirat. Érdekes plusz töltetet kapnak így az emelvény mögött megszólaló alakok, s egyben mondandójuk is.
Gergye Krisztián munkáiban még akkor is pontosan kivehető egyfajta személyességgé formált közügy, önképpé alakított művészsors-tragédia, amikor csak kőszínházi körülmények között vagy közreműködőként van jelen előadásokban (pl.: Heiner Müller Kvartettje a Nemzeti Színházban). Gergye fontosnak érzi, hogy a jelenkori magyar viszonyokról olyan képet adjon az Átrium színpadán, amely első látásra torz, majd az idő előrehaladtával magától tisztul. Minden van itt és mindenki itt van, miniszterelnök és försztlédi, színházba járó polgárok némi megilletődöttséggel, bőrkabátos, vörös harisnyás, vonzó katonalányok, egy látszólag értelmetlen monológot szavaló-sikoltó-hörgő „szólóénekes”, beépített ügynöknő, maximális energiaszinttel, de a szoborként funkcionáló táncosnő is megjelenik. Lassan válik tisztává minden – bár szigorúan vett történetet továbbra is hiába keresünk –, egyre inkább csak az lesz fontos, ami jelen időben, itt és velünk történik. A rendszerváltás előtti félmúlt eseményei észrevétlenül olvadnak a tegnapba, s ugyanilyen természetességgel mutatják a holnapot. Tökéletesen evidensnek tetszik egy légtérben és időben szerepeltetni az ünneplőbe öltözött házaspár, a „tipikus mai munkaerő” Békásmegyer-áriáját a Szabadság-szobor áthelyezésének, újraértelmezésének momentumait megrendítő erővel bemutató tánccal, háttérben egy olyan zenekarral, akik „alternatív hangszereket” (értsd: piros zománcos fazekakat) szólaltatnak meg, miközben Che Guevara vezényli őket.
Hamar világossá válik a mi helyzetünk is, a nézői státusz: egy gerillaszínházi túszejtésnek vagyunk áldozatai. Az akció vezére a korábban csak egy rövid piruettre megjelenő Vidnyánszky Attila-hasonmás (Tárnok Marica), hozzá csatlakozik az előadást nyitó, minket a titokba-szemfényvesztésbe csalogató színész-táncosnő (Szalontay Tünde), majd a fent említett házaspár, a zenészek, s végül a teljes tánckar. Az előadás uralkodó nyelvéről találgatni is lehetetlen. Az operásított Bizottság-dalokat egyértelmű kényelemmel illusztrálja kortárs tánc vagy klasszikus balett, a különböző színekre kódolt és színekbe öltöztetett karakterek kavalkádját pedig az önmagában is összetett képi világot felvonultató teljes színpadhátteres vetítés egészíti ki. A Lőrinc Katalin dominanciáját mutató táncszeletet Gergye Krisztián felbukkanása bontja meg, aki egyszerűen az Egy elsurranó patkányból importálja konkrétan önmagát. Három másik táncossal kiegészülve ők teremtik meg az előadás pulzálását, sok-sok ismétlődő és karakterük szempontjából ikonikussá váló mozdulattal. Az egyetlen hiba, ami a gépezetbe ezen a ponton becsúszhat (és sajnos csúszik is), az evidenciaként értelmezett tartalmak túlsúlya, az átörökített jelmezen és a Vidnyánszky-gömböcön felül a független szférát ért megszorítások, valamint következményeinek előismerete is elvárt a nézőtől.
Az előadó-művészeti formákkal való szemtelen, mégis jövedelmező játék megfelelő eszköz a Bizottság-életművön átszűrt mondanivaló, és a lecsupaszított alkotási szabadság használati jogának és igényének megjelenítéséhez. Az előadás a civil vonal beemelésének több lehetőségét is kihasználja, Egri Márta „meglepetés-túszt” még egy dal (vagyis a dal: a Szerelem) eléneklésére is ráveszik, s ne feledjük, a később a terrorcselekmény aktív résztvevőivé váló házaspár is a nézőtérről kerül a színpadra. Az előadás létrejöttének ténye, elkészítésének indokai – véleményem szerint – arra a kellemetlen tényre mutatnak rá, hogy szükség van ennek világgá kiáltására, olyan kort élünk, ahol ilyen és ehhez hasonló direkt válaszokra van szükség. Olyan kort, ahol a német köztévében nevetség tárgyává tesznek minket, s az ominózus videofelvétel megtekintése után nem sokkal egy elnöki pulpitussal ide-oda menekülő, kétségbeesett elnökkel, a beszédével lányokat orgazmikus őrületbe kergető Che Guevarával és mindenre elszánt, a sikert már a zsebében érző Vidnyánszkyval találjuk szembe magunkat. Olyan kort, ahol tényleg csak az ásó, a kapa és a nagyharang kegyelmében bízhatunk. Olyan kort, ahol összetett problémáink önmagunk hibridségére is felhívják figyelmünket.
Opera amorale, készült az A.E. Bizottság zenekar Jégkrémbalett és Kalandra fel! című albumának felhasználásával, Átrium Film-Színház, Budapest, 2013. május 5. Rendező, koreográfus, látványtervező: Gergye Krisztián. Zene: Philipp György. Énekelnek: Dezső Sára, Mikecz Kornél, Murányi Márta, Philipp György, Szakács Ildikó, Varga Donát. Zenélnek: Bartek Zsolt, Fábry Boglárka, Háry Péter, Philipp György, Szalay Tamás Géza. Szerepelnek: Szalontay Tünde, Tárnok Marica. Táncolnak: Lőrinc Katalin, Gergye Krisztián, Barabás Anita, Fekete Blanka, Hoffmann Adrienn, Ruzsom Mátyás.
A fotókat Kincses Gyula készítette.
