„Valahol itt kell lennie / karnyújtásnyira” – futott át az agyamon a HS7 gondolata, mialatt barátaimmal a megváltozott helyszínű Campus Fesztivál kapuja után kutattunk. Szerencsére néhány kisebb csapat hatalmas táskákkal megrakodva jelzőlámpaként mutatta az utat, s nemsokára a még csak éledező fesztiválos forgatagban találtuk magunkat.
Az előző évek helyszínéhez képest a Vidámpark egy egészen más miliőt biztosított a rendezvénynek. A fák és hatalmas játékok (óriáskerék, dodzsem, kastély, kisvasút) kellő árnyékot nyújtó, vidám és izgalmas közegében jól eső távolságban voltak egymástól a pódiumok, a sátrak, a vendégvárók (a korábban szinte egymást érő színpadok keltette fullasztó szűkösséggel szemben). A nulladik napon csak a Friss Rádió színpada és a Vitéz László pódium szolgáltatott zenei programot. Az előzetesen precízen tanulmányozott programfüzetben bekarikáztunk minden olyan koncertet, amit nem volt szabad kihagyni. A nulladik nap számunkra a HS7-é és Supernemé volt, így a Friss Rádió színpada felé vettük az irányt. Meglepődve konstatáltam, hogy a nagyszínpadot érdemlő zenekarok előadását a közönség csak egy két oldalon kerítés övezte utcaszerű területről figyelhette. A tömeget mindazonáltal kárpótolta a megszokott magas színvonalú show, s Papp Szabi felhőtlen szórakozásra hergelő szavai, melyek kellő lendülettel indították meg a fesztivált.
Az első napot a KULTer.hu sátránál kezdtem, amely egy domb tetején, fákkal és sörcsapos bárral volt körülölelve, némileg elbújtatva a nagyközönség elől. 17 órától Székelyhidi Zsolttal új kötete, az Űrbe! kapcsán Gesztelyi Hermina beszélgetett. A zene és szöveg viszonyát is taglaló diskurzust élőzene kísérte, ugyanis a szemközti ITHS pódiumról és az alább elhelyezkedő színterekről folyamatosan áthallatszott hol a metál, hol a népzene sajátos lüktetése. A napi nyolc órában grafikus, költő, performer (aki zenész is, de a próbákra kevés ideje jut) nagy hangsúlyt fektet az érzelmek, hangulatok megragadására, s kevesebbet a cselekményesítésre. A történettel szemben az ütem, a lüktetés játssza a főszerepet munkáiban, amit a kora esti, Berka Attilával együtt A kutyát simogatni tudni kell című (audiovizuális mutatványként megvalósított) SPN Krú performansz is tanúsított. Az új kötet a sztoritól való elszakadással egyetemben a Földtől is eltávolodik, egészen az űrig, ahol a technika és a vízió keveredik. A világűrbe ugyan nem repítő, de szórakoztató és egyben tanulságos beszélgetést a DEIK könnyed előadása követte.
Aznap a koncertek közül a Nemjucit mindenképp látni akartam, ezért sietős léptekkel a Rézangyal Aréna felé vettem az irányt. Pár dal erejéig élvezhettem is Németh Juci csodás hangját, táncát, magával ragadó színpadi jelenlétét. Meglepetésként még saját kezűleg beszerzett turis ruhákat is kirakott oldalra, hogy az érdeklődők szabadon válogassanak közülük (érdekes, hogy e megnyerő gesztust, ajánlatot nem fogadta nagy érdeklődés). Jucitól elköszönve visszatértem a Kulter-sátorhoz, ahol a már említett SPN Krú performansza az irodalmi szövegeket szokatlan „köntösben”, vámpírfogakkal artikulálva, kutyaugatással és porban hemperegve idézte elénk. A sátor napzáró programja egy Hősök-beszélgetés volt.
A veszprémi rapformáció két tagjával (Baranyai ’Eckü’ Dániellel és Ozsváth ’Mentha’ Gergellyel) Barna Péter beszélgetett. A 2001 óta aktív banda indulásáról, küzdelmes, de élményekkel teli „beéréséről”, valamint az undergroundhoz és mainstreamhez fűződő viszonyáról hallhattunk egy este nyolctól kezdődő eszmecserén. A szinte familiáris közegben, megkapó egyszerűséggel és közvetlenséggel nyilatkozó tagok kihangsúlyozták az elődök (Animal Cannibals, Sub Bass Monster), a médiumok (zenei televíziós csatornák és a Petőfi Rádió), valamint a közönségigény (értékközvetítés, elgondolkodtatás például az „aki velünk van, az felteszi” fülbetapadó fesztiválsláger soraival) kiemelkedően fontos szerepét, ami a jelenkori – Barna Péter kifejezésével élve – „rap-reneszánszhoz” nagyban hozzájárult. A Hősök számos projektben szerepet vállal, hogy akár szimfonikus zenekarral, akár break-táncosokkal, graffiti-művészekkel, más rapformációkkal karöltve tovább terjesszék az anyaműfaj hírét. A napszemüveges, baseballsapkás hangulatot nálam a „Legyen vörös”-életérzés váltotta fel a Quimby koncertjén. Ezt követően az első nap lezárásaként együtt ugráltam a Subways zenekar tagjaival, hogy hazafelé feledhetetlen „ultravalóm” legyen.
A második nap bekarikázott eseményei között szerepeltek a Brains, a P.A.S.O., a Punnany Massif, a Kiscsillag koncertjei, illetve a Kulter-programok: az Ady Endre Gimnázium drámatagozatosainak zenés versmontázsa (Cseh Tamás-hatással), LÉKörvény, valamint a Csobánka Zsuzsával és a Lovasi Andrással való beszélgetés. Csobánka Zsuzsa költő-, író- és tanárnővel Herczeg Ákos beszélgetett a Majdnem Auschwitz című könyvéről. A meghökkentő címadás került először szóba: a kötet kapcsán nem egy újabb holokauszt-regényről beszélhetünk, inkább a szóhoz való új jelentéstársítás problémájáról. Ezt követően a műfaji „eldönthetetlenségen” (egyesek szerint novelláskötetről, a szerző szerint regényszerű, egy-két történetet összehozó és egyben szétszálazó könyvről van szó), a történetvezetésen (nagyapakutatás Krakkóban, közben elidőzés az olvasás folyamatában) túl olyan kérdések is előkerültek, mint a szerelem, az emberi kapcsolatok, az egyes közösségek, a zsidóság mibenléte, a közeledés és az elfogadás alapvető emberi igénye. A felolvasással záruló beszélgetés egyik tanulságának engedve, amely a megértés elsődlegessége helyett a „buta” futásra való rámutatás fontosságát hangsúlyozta, rohantam a Nagyszínpadhoz, ahol a kellemetlenül égető napsütés ellenére dübörgött, pörgött a Brains és közönsége.
A tánctól és a hőtől részegülten lüktettem vissza a kulterekhez. Ekkor már szép számmal gyűltek össze fotósok, rajongók, s helyüket keresők a Lovasi-interjúra, melyet Papp Sándor vezényelt. A viszonylag hosszú, úgy másfél órás beszélgetés alatt néhány rajongó számára nem volt probléma, hogy a moderátori szerepet átvéve „csak fújja, csak fújja” kérdéseit, amit a zenész készségesen meg is válaszolt. Papp Sándor a könnyűzene meghatározó alakjaként aposztrofálta Lovasit, de erről a zenész és a hallgatóság is érezhetően másként vélekedett. A beszélgetésen ismét előkerült a Petőfi Rádió, a televízió s a könnyűzenei fesztiválok kultúra- és zeneközvetítő funkciója, ezzel párhuzamosan pedig a lemezkiadás háttérbe szorulásának kérdése is, utóbbi kapcsán az is, hogy kivételes eset a Daft Punk új albuma, ami mögött profi menedzsment és háttérmunka állt. Az artisztikusabb Kispál és a Borz kifáradása (Lovasi szerint „megszűnt a kémia”) után a Kiscsillagban (s szólóban, vagy más zenekarokkal kooperálva, olykor pedig megfeszülve színészként) működő zenész a szöveg- és dallamformálásban a virtuozitásra, a játékra törekszik, de figyelemmel kíséri a közönség vágyát is. Elmondása szerint úgy kell kísérleteznie soráthajlással, posztmodern gesztusokkal, gondolatokkal, hogy értékközösséget teremtsen a befogadóval, amely ebben az esetben egy vállalt és megbocsátható „kultúrsznobizmust” jelent. Ennek fényében „menetszélbe beletartom az arcomat”, s átverekedem magam a Telekom teraszra, a Kiscsillagra. Aztán pedig már „tényleg csak pár centire” ültem a Dub Székháztól, szabad fotelzsák hiányában egy igen kényelmetlen kerítésen, ahol „örökre szívembe zártam” egy pillanatot.
S jött a harmadik (valójában a negyedik) nap tompa fejjel, frissítő szélben. A Kulter-sátorban A beat tanúinak könyvéről Sirokai Mátyással (zenész, költő, „alkalmi” slam-poéta) Balajthy Ágnes beszélgetett. Ugyan nem a beat-nemzedékről tanúskodik a szerző második (a Pohárutca után öt évvel megjelent) kötete, mégis lüktet benne a tajga-látomás, a sámándob gyakorlata, az űrutazás. A „konyhaköltészettől”, a szűkös élettértől eltávolító, olykor misztikus, a lehetséges (mesterséges intelligencia, szupertechnológia, vagy épp az űr) felé mutató számozott költemények egyszerre igyekeznek a bennük rejlő ritmussal, tanítással tudatra ébreszteni s extázisban részesíteni az olvasót. A Lelkigyakorlatok című blogot – amely világirodalmi alkotások magyar fordításainak nagyszerű gyűjtőhelye – létrehívó Sirokai számára az utazás (a jövő felé, a „föld után” is) releváns téma, ami a következő, sci-fihez sorolható kötetének is alapját képezi majd. A beszélgetés után, 19 órától még találkozhattunk a szerzővel, aki zenésztársával, Damien Bonneau-val A testtájak színének gyermekkori változásai címen készült különleges zenei performanszt hozta el a látogatók számára.
18 órától két „betyár” jó műsor élményével gazdagodhattam: először a Kulternél a Slamboore szereplőinek műsora (Asbóth Balázs, Balogh Ádám, Berki Teofil Máté előadása Bégányi Dániel gitárkíséretében), majd a Bohemian Betyars eszelős zenei csínytevése ragadott magával. Kicsit megpihenni, felfrissülni mentem vissza a Kulter-dombhoz, ahová Harcsa Veronikát és Gyémánt Bálintot várta Vass Norbert és a sokrétű közönség. A fegyelmezett, minden mozdulatában kecses, csodás jazzénekesnő és a fantasztikus gitárvirtuóz, Gyémánt Bálint jelenlétükkel (s a hozott teakülönlegességeikkel) meghitté, otthonossá tették a sátrat. Vass Norbi frappáns (ábécé-sorrendben feltett) kérdései, kulcsszavai a válaszadókból is asszociatív, játékos gondolatokat váltottak ki. Az izgalmas beszélgetésen szó volt az aznap is fellépő Bin-Jip formációról, az irodalmi szövegek zenei feldolgozásáról (20. századi alkotások átültetése), melyekből el is hangzott három: egy-egy Karinthy Frigyestől, Weöres Sándortól és József Attilától. Harcsa Veronika beszélt brüsszeli tanulmányairól, azokról a hatásokról, melyek a belga fővárosban érték, s az utazás aktív kihasználásáról is. Nem maradt el legfontosabb zenei, előadói példaképek (például Thom Yorke, Sting) kiemelése, illetőleg a koncertekre való lelki felkészülés fontosságának hangsúlyozása sem. A felpezsdítő beszélgetést záró József Attila-feldolgozás meghallgatása után tudtam, hogy el kell jutnom a Bin-Jip koncertjére is, de még nem sejtettem, hogy az az estém fénypontja lesz.
Hiába minden igyekezetem, sem a Carbonfools dekadens, „flegma” lüktetése, sem a Vad Fruttik felkavaró vibrálása, sem Ákos fergeteges vizuális és hangtechnikai apparátusa nem tudta felülírni azt a bizsergető, szinte látomásszerű érzetet, amit Harcsa Veronikáék a kis ITSH pódiumon nyújtottak. Aztán volt végre zsákfotelen fekvés, életmentő lángos, s elnehezült lábbal-szívvel búcsúzás a Campus Fesztiváltól: „de fejemből nem megy ki”, várom a folytatást.
Campus Fesztivál, Vidámpark, Debrecen, 2013. július 17-21.
A fotókat Hofgárt Károly készítette.
