A sorozatgyilkosok jó ideje a nyugati (pop)kultúra sztárjainak számítanak. A Hannibal jól példázza, hogy a borzongás és viszolygás mellett vonzódást is érzünk a bűnös iránt, hiszen mi magunk is áhítjuk azt a hatalmat, amellyel ő rendelkezik. De mit akarhat még maga Hannibal, ha már – látszólag – mindene megvan?
A Doktor Faustus tudvalevőleg az ördöggel lepaktált művészember, Adrian Leverkühn történetét beszéli el, miközben ehhez a személyes sorstragédiához néplélektani aspektust is csatol, hiszen a „doktor” tragédiájának lényegében minden mozzanata összefonódik egy egész ország történelmi bűneinek és bűnhődésének allegorikus ábrázolásával is. A regény narratológiai keretelbeszélése azonban egy további és kiemelten fontos aspektussal is gazdagítja a mű jelentésrétegeit. Az aggasztó szerződéskötésbe sodródó Leverkühn történetét ugyanis az a Serenus Zeitblom mondja el, aki, noha lépten-nyomon hangsúlyozza saját „humanista elköteleződését” (ő maga tanítóként szorgoskodik egy gimnáziumban) és olykor vitákba is bonyolódik a humánum régi eszméjétől láthatóan elforduló Leverkühnnel, valójában sosem teszi kérdésessé önmaga számára, hogy miért csüng egész életében ezen az emberen, akit minden oka megvolna az ellenségének tartani és megvetni, de akihez legalábbis – azt várnánk – erőteljesen idegenkedve kellene viszonyulnia. Hiszen kettejük erkölcsről, az emberi létezés céljairól stb. alkotott elképzeléseiben olyan gyökeres különbségek mutatkoznak, amelyek áthidalásához az a mellékes körülmény, hogy ifjúkoruk óta ismerik egymást, már aligha elegendő.
Zeitblom azonban patologikusan kötődik Leverkühnhöz, és ezzel, ha önmaga előtt nem is, de az olvasó előtt bizonyára leleplezi humanista világképe vakfoltját. Az ember fenségébe, a szabadságról, az észről és ezzel összefüggésben a moralitásról alkotott megingathatatlan elképzelései ellenére Zeitblom valósággal szomjazza a démonikust. Át akarja élni, részesülni akar belőle, miközben fél kézzel egyúttal távol is tartja magától, és feltartott mutatóujjal emlékezteti a másikat tetteinek várhatóan katasztrofális következményeire. Zeitblom a regény szövetén belül a Sátán parazitájaként jelenik meg és ennyiben még Leverkühnnél is jóval betegesebb és kompromittáltabb figura, hiszen amíg utóbbit egy mélyen átélt esztétikai vágyálom (a Nagy Zenemű megteremtése) vezette el a létezés alvilági dimenzióiba, addig a humanista tanítónak nincsenek efféle művészi ambíciói; ő egyedül egzisztenciális kétségbeesésének kíván külső apropót, ódiumot, formát, indítékot találni.
A korábbi Hannibal Lecter-trilógiára (A bárányok hallgatnak, Hannibal, Vörös sárkány) is erőteljesen jellemző volt az a jószerivel minden thrillerre érvényes zsánermotívum, amelynek megfelelően a történet narratív középpontjában a prota- és antagonista nem egyszerűen megküzd, de újabb és újabb, gyakran kerülőutakon zajló ördögi játszmákba bonyolódik egymással, melyek tétje többnyire nem is a másik fizikai megsemmisítésében, hanem inkább egyfajta (olykor áterotizált) hatalmi pozíció megszerzésében áll. A bárányok hallgatnak már címében is erre utal, elvégre a protagonista Clarice Sterling gyermekkori traumájának meghatározó motívumáról van szó, amelyet az ördöngös doktor könnyedén tesz saját manipulációs játékainak eszközévé. Ezek a játékok ugyanakkor nem csak a manipulációról szólnak, elvégre kettejük kapcsolatára mindvégig jellemző egy sajátos értelemben vett őszinteség – mintegy éppen az egymással játszott színjátékban vallanak kapcsolatuk komolyságáról. Egyikük sincs tökéletesen tisztában a köztük szövődő érzelmek természetével, de mindketten érzékelik, hogy azok béklyójából aligha tudnak egykönnyen szabadulni.
Ahogyan az eredeti filmben, úgy a Hannibal tévésorozatban is a doktor és a – természetesen tudtán kívül – éppen őt üldöző nyomozó közötti kapcsolat áll a középpontban. Azért fontos ezt a tényt rögtön leszögezni, mert jószerivel minden egyéb olyan réteg, amely e kapcsolaton kívül helyezkedik el, a sorozat világán belül finoman szólva is üresjáratnak bizonyul. A Hannibal egy alapproblémájában zseniális és vizualitásában kiemelkedő, részleteiben viszont hibáktól és döccenőktől hemzsegő alkotás. Soha az FBI módszerei és alkalmazottai nem voltak még ennyire szánalmasak és nevetségesek. Családi tragédia soha nem volt még érdektelenebb. („Szerinted már késő van ahhoz, hogy gyerekünk legyen? Szerintem igen.”) Göndör és vörös bulvárújságíró soha nem volt még irritálóbb és Laurence Fishburne sem unta még talán sohasem ennyire, amit csinál. Hugh Dancy epileptikus arcmozgását is nehéz tolerálni – jellemzően éppen akkor képes valódi érzelmeket ábrázolni, amikor kissé visszafogja színészi eszköztárát. Mindez azonban mellékes, és végül is nem jelent többet, mint egy jelentős műnek az ostobaság határát súroló, bosszantó, de – legyünk megengedőek – a lényeget nem érintő részleteit. A tizenharmadik rész végeztével a hibák feledhetővé válnak, mert az eklektikus mozaikok végül valóban összeállnak egy tablóvá, márpedig ennek a tablónak többé semmilyen szociális, kritikai, bűnügyi, sőt még esztétikai jelentése sincs (noha a sorozat nagymértékben a túlesztétizált képek bűvkörében mozog) – az egyetlen, ami az utolsó pillanatban számít, a Hannibal Lecter és Will Graham között fűződő kapcsolat.
A sorozat aligha vádolható prüdériával, így e kapcsolat homoerotikus töltetének tökéletes hiányát sem magyarázhatjuk alkotáslélektani vagy marketingstratégiai tartózkodással. Hannibal és Will között valóban tökéletesen szellemi (egyúttal érzelmileg fűtött) viszony szövődik, amelyben kezdettől fogva az előbbi, vagyis a diabolikus doktor játssza a csábító felet. A kettejük közti szakadék olyan mély, hogy találkozásuk normális körülmények között elképzelhetetlen volna – egy harmadik fél hozza össze őket, és megismerkedésük szinte véletlennek volna tekinthető. Hannibal azonban, aki abszolút intelligenciával reagál minden várt és váratlan helyzetre, és minden szempontból legyőzhetetlennek tűnik (bár ezt finoman vonja kétségbe a zeneszerzővel folytatott „párviadal”), Will jelenlétének köszönhetően már az első epizódban kockázatot vállal. Amikor hónapokkal később felidéződik, hogy mi is zajlott le privát „ősjelenetükben”, miért avatkozott be Hannibal előre, vagyis miért hívta fel a gyilkossággal gyanúsított személyt, akit Will a letartóztatás során agyonlőtt, az orvos, szerepéből kilépve, csak ennyit mond: „Kíváncsi voltam, hogy mi történik.” A tökéletes gyilkos, aki minden lépésének következményével tisztában van, és aki az emberek reakcióira építi fel az egész életét meghatározó csendes ámokfutást, egyszer csak mindent kockára tesz; persze nem csak kíváncsiságról van szó. Hannibal nem egyszerűen arra volt kíváncsi, hogy mi történik, hanem arra, hogy Will mit tesz ebben a helyzetben. Próbára tette őt, egyúttal gyilkosságba is sodorta, hogy ezzel is megágyazzon neki – képletesen és in concreto – az elkövetkező analízis helyszínéül szolgáló kanapén.
A doktor bizarr szupervíziója során – mintegy metaparafrázisát adva Zeitblom és Leverkühn történetének – hűvös terapeutájának, aki, sejthető, túlságosan is jól be lett avatva Hannibal gasztronómiai célzattal rendelkező üzelmeibe, könnyes szemmel vallja meg, hogy először látta meg életében a barátság lehetőségét. Mégis, miféle barátságról van szó? A Sherlock sorozatban már láthattuk, ahogy az antagonista mastermind, Moriarty, végső soron saját maga mellé akarja állítani a valamilyen rejtélyes okból „a rend oldalán” kikötött, de amúgy szelíd szociopataként funkcionáló Holmest, és persze gondolhatunk a Dexter ehhez kapcsolódó és vissza-visszatérő dialektikájára is. A Hannibal alaphelyzete némileg hasonló, ugyanakkor ez a sorozat továbblép a szokásos képleten – jó és rossz bináris oppozícióján – és egyúttal magán a kriminarratíván is. A húsimádó pszichiáter túlságosan is tisztában van a világ és az őt üldöző Will Graham működésével ahhoz, hogy komolyan ábrándozzon: hétvégenként majd együtt sütögetik a lacipecsenyét. Kapcsolatuktól – a barátságtól – csupán a megértés esélyét reméli, ami a befogadói pozícióból azért válik hallatlanul izgalmassá, mert nézőként is tökéletesen magunkra utaltak vagyunk a doktor személyiségét, indítékait, érzelmeit, lelki világát illetően. Egy tökéletes manipulátort látunk, de nehéz elhinni, hogy a baljós tervek véghezvitelének egyetlen értelme a minél egzotikusabb buffet froid felszolgálása volna. A sorozat maga is több helyütt utal rá, hogy ennél többről van szó, hogy az emberevés misztériumában az ember megvetésének és megáldásának kettősége egyaránt jelen van (vö. „minden részét tisztelettel imádni”), de a végső válaszokkal magunkra maradunk.
A Hannibal minden, szinte már bűnnel felérő hibája ellenére azért nagyszerű, mert a végkifejletben egy erőteljes, ugyanakkor az előzményekhez tökéletes logikával illeszkedő fordulatot is játékba hoz. Lassan kiderül, hogy Hannibal, a tökéletesen érthetetlen, megközelíthetetlen Übermensch, még önmaga előtt is rejtély. „Barátra” annyiban van szüksége, amennyiben maga is megkövetel egy ideális – hozzá alkatilag közel álló, (elfojtott) agressziótól fűtött – nézőt, értelmezőt, aki kulcsot ad saját magához. Ennyiben az egész sorozat szinte bénító hermeneutikai reflexivitással bír, hiszen Will Graham végső soron nem más, mint a doktor „ideális nézője”. Mindeközben mi magunk vagyunk, akik szörnyűséges álmok közt vergődve, gyilkosságokról és halálról ábrándozunk, kóbor kutyák imaginárius társaságában élünk, hogy aztán minden reggel felkeljünk, és „rekonstruáljuk” egy-egy erős színekkel festett bűnügy helyszínét: az adott epizód szüzséjét alkotó gyilkosságot.
Úgy tűnhet, hogy Will Graham az, aki az ördögiből él, függ az ördögitől, mert függ saját démonaitól. Ugyanakkor ebben az „autentikus függésben” valami olyasmit hoz létre, a téboly egy olyan alkímiáját álmodja a környezete elé, amelyet mindenki más csak megbabonázva képes figyelni. Társai idegenkednek tőle, vagy éppen rajonganak érte, első számú csodálója pedig nem más, mint maga Hannibal Lecter.
A sorozat záróképe – a „jó” ember a rács mögött, a „rossz” ember azon kívül – erőteljes újragondolása A bárányok hallgatnak klasszikus szituációjának, amelyben az eredeti szerepek (gyilkos/rendőr) – azok dinamizálása ellenére is – többé-kevésbé megkérdőjelezetlen maradtak. Nem az számít, hogy társadalomlélektani szempontból Will Graham vajon „veszélyesebb-e” az emberekre, mint a gyilkos orvos, hanem az, hogy kettejük ördögi mérkőzésében ki mit tesz kockára, hogy létezik-e valódi „barátság” a kompetíción túl, hogy ki képes tanulni kitől. Nem az számít, hogy az egyes tettesek (beleértve Hannibal Lectert) pontosan mit követtek el, hogy mennyit nyom az áldozatok súlya azon a bizonyos mérlegen, hanem az, hogy Doktor Faustus végre meglelte igazi, hozzá méltó ördögét. Olyan ördögöt, aki talán nem követi el mindazt, amit a doktor elkövet (bár egy hajszál választja el ettől), de akinek az elméje talán még az övénél is baljósabb titkokat rejt, és ha egyszer álmodni kezd, minden elképzelhetőnél sötétebb álmokat szabadít a világra.
Hannibal – 1. évad. Rendezők: David Slade és mások. Forgatókönyv: Bryan Fuller és mások. Szereplők: Hugh Dancy, Mads Mikkelsen, Caroline Dhavernas, Hettienne Park, Laurence Fishburne. Gyártó: Dino de Laurentiis Company.
