Történt, hogy szinte a semmiből a nyár végére betoltak egy fesztivált, ami bizony túl szépnek ígérkezett ahhoz, hogy egy magamfajta, eleddig fesztiválokat csak napijeggyel látogató lány számára is vonzó legyen. Első látásra. Kalandnak nagy kaland volt, amit azért némileg beárnyékolt, hogy nemcsak nekem, hanem a szervezőknek is ez volt az első alkalom, annak minden bájával és botlásával együtt. De vajon lesz ez még jobb is?
Mondjuk úgy, hogy a baljós árnyak megvoltak. A helyszínből, a három napból és a barátságos árból adódóan a Strand – Nagyon Zene Fesztivál elég hamar megkapta a „kicsi Sound” jelzőt, így utólag roppant mód jogosan és kínosan. A Strand lényegében nem kínált többet a nevénél: egy nagy strandolást a Balaton partján, némi zenével megfűszerezve. Illetve mégis kínált: a nemrég újjáéledt Fall Out Boyt, egyenesen Amerikából.
Ettől függetlenül többször kilógott a lóláb: már rögtön első nap a beléptetés „profizmusával”, a VOLT-os „repoharakkal”, na meg az ajándékboltban kapható „VOLT” emblémás pólókkal és sapkákkal. Az, hogy néhány fellépő a koncertek elején lelkesen köszöntötte a Balaton Soundot, már csak hab volt a tortán. Végig olyan érzésem volt, mintha a fenti fesztiválok egyikének lenyomatán lennék. Amolyan szegény emberek Soundján vagy VOLT-ján, netán Sziget Fesztiválján, egy lebutított verzión, ami kínál ugyan kedvemre való zenészt, külföldi nagyágyút, de valahogy mégsem az igazi… Ahhoz mindenesetre kedvet csinált, hogy jövőre kipróbáljam a fentebb sorolt fesztiválok valamelyikét.
Zamárdi tényleg kellemes város. Komolyan, de hogy ennyi ember befogadására nem képes, az is biztos. Az első napon, amint elértük a fesztivál területét, egy hosszú sorral kellett szembesülnünk. Illetve az nem is sor volt. Sokkal inkább egy hatalmas embermassza, aminek a végét se lehetett volna megtalálni, nemhogy az elejét. Valahol végül mi is beleolvadtunk; négy óra a tűző napon, s végre mi is a Strand területén belül tudhattuk magunkat. Úgy, hogy csaltunk kicsit, bár úgy tűnik, azt sem túl jól. A sort becsületesen végigállók hét-nyolc órán keresztül várhattak. A szervezéssel való bajok tehát már itt kibuktak, feszülten kezdeni a bulit pedig annyira nem egészséges. Néha ugyan vizet permeteztek a tömegre, de a forróság ellen az annyit sem ért, mint halottnak a csók.
Sebaj, a kötelező jellegű balatoni csobbanás után határozottan jól állt nekünk az élet, parázott Iván (Ivan and the Parazol) – hogy a már lassan elkopó szóviccel éljek. A zenekar olyan hangulatot indított be a nagyszínpad előtti nézőtéren, hogy ott is maradtam. Őket követte a Magashegyi Underground, kiordíthattuk magunkból minden negatívumot Likó Marcival (Vad Fruttik), majd masszívan imádhattuk a női nemet (meg úgy általában az életet) a Punnany Massiffal. A nagyszínpados programot az Irie Maffia zárta, viszont a bosszúságok nem értek véget. Fura volt látni, hogy az emberek még most is sátorral igyekeznek a belső kemping felé, mikor odakint, a főbejárattal szemben már egy újabb területet béreltek az önkormányzattal erre a célra. Kérdésként vetődhet fel: ezt vajon előzetesen nem lehetett volna megtenni? A belső kemping így is egyre inkább akadálypályaként funkcionált, abból is a folyamatosan változó fajtájúvá. Sötétben, fáradtan, esetleg némi alkoholos befolyásoltság alatt jelentős kihívás volt átjutni A-ból B-be.
Másnap délutánra a feszült hangulat élőanyagból bomlóanyaggá lett. Mire teli torokból kesergett Odett mindenféle pöttyökön a kockán, azért újra emberformát lehetett ölteni. Sajnos ez pont az a pillanat volt, amikor a nagyszínpad előtti nézőtérre tűzött a nap. A csajpopot odamondogatósabb formában az Anna and the Barbies folytatta. Aznap hiába vágtunk lyukat a kádba (Intim Torna Illegál) vagy mentünk ki a rétre (Fish!), az igazi nagy szám a Fall Out Boy volt. Szólhatott odaát a Dél-Amerika (Heaven Street Seven), mindenki arra volt kíváncsi, meg van-e még Patrick Stump keze. Jelentem: meg. A koncerttel igazából csak az azt szó szerint beárnyékoló időjárás volt a probléma, ezt leszámítva szívből remélem, betartják ígéretüket, miszerint: visszajönnek. Mikor fél órával előtte elhangzott, hogy az erős szélre való tekintettel fokozottan ügyeljünk sátrainkra, az egész tömeg fújolni kezdett, de azt az infót kaptuk, hogy mindennek ellenére a koncertek nem maradnak el. Valószínűleg az lett volna az utolsó szög az igencsak hamar hírhedtté vált fesztivál koporsójában.
A harmadik napon már végképp lenyugodtak a kedélyek, talán túlságosan is. A hűvösebb idő miatt a Balatont is elzárták a nagyérdemű elől (mert ugye hullámzott, bár a derékig érő vízben azért nem áll fenn annak a veszélye, hogy bárki is elsüllyedjen), így mondhatni, a Strand elvesztette fő vonzerejét. A beígért tűzijáték is elmaradt a szél miatt, s addigra már szinte elviselhetetlenné vált az a porfelhő, ami a fesztivál egész területét (na meg a raszta hajakat is) beborította. A nagyágyú FOB után már jóval kevesebben pörögtek a Belmondón vagy Supernemen, de a Kiscsillagra már mintha újra összeszedték volna magukat a fesztiválozók.
Az első napról az utolsóra átkerült PASO is mentette a menthetőt, pedig addigra azért már inkább hideg volt, mint hűvös. Mármint a hangulat. Sokak sátrát lebontotta a szél, a miénket például egy fél méterrel lökte arrébb. A többség már szinte a Brains után menekült volna, de hiába: a hajnali hármas vonat ugyanis majdnem egy órát késett. Sokaknak így a távozás is keserűvé vált. Mindenesetre azért hajrá Strand, lehet ez még jobb is, egy kicsit több beléptető kapuval, precízebb szervezéssel, kevesebb VOLT-os ereklyével máris édesebb lesz az a bizonyos szájíz. Az időjárásról pedig tényleg nem tehet senki. Folyt. köv. jövőre?
Strand – Nagyon Zene Fesztivál, Zamárdi, 2013. augusztus 18–20.
A képeket Csudai Sándor és Mohai Balázs készítette.
