Fákról, erdőről

Az ember felnő, közben az álmai elkopnak, mint a zebra, amelyen túl sokszor keltek át. A korral együtt elhomályosul a szem, a gerinc és a derék sem hajlik már olyan engedelmesen.

 

A Folyékony tekintetben a látás és a meglátás elől nincsen menekvés. A lírai én szeme „mindent lát”, úgy, ahogy nem szép, ahogy senki sem szeretné látni. Az életút felén, közel a negyvenedik életévhez már nincsenek illúziók. Ha elborzadunk megváltozott önmagunktól, utálkozunk, hogy ezen az infantilis módon tartsuk távol magunkat az élet kellemetlen oldalától, máris bent vagyunk a „nagy, sötétlő erdőben”.

Emlékszünk Fellini Júlia és a szellemek című alkotására? Melyben a hősnő az utolsó képkockákon, a középkorúság távlatából szemlélve életét, megérti a lényeget: nincs menekvés az erdő elől, kinek-kinek be kell járni a sajátját. Ha ijesztő alakokkal, rémképekkel találkozik, azok ugyanúgy az övéi, mint a tündérek, a szelíd állatok, tehát minden, amit ott lát, saját lelkének kivetülése.

Finy Petra nem használ központozást, ami eleinte zavaró, mert nem készteti megállásra az olvasót. Ám belátható, hogy ez is hozzájárul a szöveg egyenletes áradásának élményéhez. A felsorolásszerű írásmód egyben mércéje lesz a mondanivalónak. Pontosan addig lehet folytatni, amíg a lényeget kikristályosítja. Eszünkbe juthat a mantrázás, amely gyakorlásakor az ember az egyes elemek ismétlését az ellazulásig folytatja. A versek olvasása közben elérhető ez a hatás, a befogadó feszültsége hamar kienged, innentől kezdve könnyű fölvenni a szerző tempóját.

Az erdő mint álomszimbólum olyan „helyszín”, ahol tiszták a viszonyok. A személyiség visszatalál ösztöneihez, az egyes komponensek sorban, egyesével kerülnek elé, például ha ragadozókkal küzd, képükben saját negatív késztetéseivel szembesül. A fájdalom és a félelem egyszerre kimondhatóvá, ezáltal kezelhetőbbé válik. A folyékony tekintet előtt nincsenek határok, látja az erdőt és a fákat, szemlélő és értelmező eszköz is egyben.

A kötet első része Az erdő teste címet viseli. Itt az erdő a megszokott fizikai valójában van jelen, ám az ember mégsem tud harmóniába kerülni vele. Az érzések, amelyekkel küzd, meggátolják ebben. Az emberi világ tárgyai zavaróan hatnak a természet különben harmonikus közegében. „Egy sánta szarka elszomorító nyugalommal (…) Figyeli a hólé mélységét” (Tavasz), a vezérszarvas agancsain lévő bíbor csipkebugyi talán az erdő mellé hordott szeméttelepről való (Pedig úgy). A használt gumióvszer úgy tapad a vaddisznó szemére, akár a hályog (Béla szemei). Az olvadással oda nem illő dolgok kerülnek a felszínre, melyek azonnal fenyegetést is jelentenek, az ősi béke megzavarását. A varázsló kertje című vers a lírai én szemszögéből magyarázza az erdő apropóját: „Minden vitánk a városról szól / Én vágyom rá / Te gyűlölöd”. A pár egyik tagja tehát szeretne kívül kerülni a városon, míg a másik számára ez egyenlő lesz a kirekesztéssel. Ezt érezhetően személyes ihletésű versek követik, melyekben párkapcsolati nehézségek fogalmazódnak meg. Virág-, azaz inkább erdőnyelven, mégis érthetően. Az erdőhöz való közelség választás elé állította a párt, akik a gyerekek kedvéért úgy tesznek, mintha nem lenne feszültség közöttük, ám amint kettesben maradnak, mint a gejzír, felszínre törnek a nehézségek. „Úgy tudtam, nem hiszel a tündérekben / És bennem sem / Most mégis úgy nézel rám mintha valóban léteznék” (Mintha). A természethez való közelség egyre több negatív eseménnyel jár együtt. A fák ágain nejlonbogyók nőnek, „Mint a szomszéd tűzoltó bőrén / A fekélygömbök” (Terjednek), és a családot nem kíméli meg az árvíz sem. „Akkor közölte hogy ő bizony megkóstolna minket is / Majd kitátotta hatalmas halottkék száját” (És éjszaka lett). Az első rész végére megtörténik a kettős bevonódás. A természethez való közelség egyben azt is jelenti, hogy az egyén már saját személyiségének erdejébe is bebocsátást kapott.

Az Indák címet viselő második rész három részre tagolódik. Finy Petra olyan traumákat is feldolgoz ezekben, melyek leginkább újságokban olvashatók, versben viszonylag ritkán esik róluk szó. Mintha félnénk attól a többlettől, amit a vers adhat hozzájuk, és megelégszünk a napi sajtóban való kibeszélés lehetőségével.

Az erdő továbbra is jelen van a használt szimbólumokban. Egy nagybeteg férfi testében „szarvasgomba nagyságú daganat” nő. A kezelések előtt haja olyan volt, „mint a vaddisznósörte”, és „szagos, mint a pirkadati erdő” (A hullámzó linóleum). A vízihulla „megszólalt”, mert egy hal „uszonyával kitúrt / Egy nyelv alá ragadt mondatot” (A suttogó halott). Ebben a fejezetben a babonák sötét erdejében vagyunk, a félelem megsemmisíti a ráció által emelt gátakat, és máris szabadon árad, hömpölyög, hullámzik. Valaki, akit koporsójában az erdőbe visznek, „mindig jeleneteket rendezett / Most még eltemetni sem hagyja magát” (A nyugtalan halott). A kötet címadó versében ábrázolt szituációban azért nem érződik a hullaszag, mert a „szemérmetlen szömörcsög nevű gomba (…) éppen olyan hullaszagot áraszt / Mint amilyet egy igazi halott” (Folyékony tekintet).

Ezen a szakaszon belül vannak olyan versek, amelyek példaképekről, kedvencekről íródtak. Például Maria Callas-ról, aki ugyan az előző generációk operacsillaga volt, a hangválságtól való félelme, a művészi egyediség elvesztésének rémképe azonban a mai olvasó számára is egyértelművé válik. „Elhagyott a hangom / Az erdőbe mentem hát” (Maria Callas bemegy az erdőbe). Oravecz Imréből – épp ellenkezőleg – „kijön az erdő”, ahogy a cím jelzi. Ő az etalon a költő számára, „Szóval így szólni / Én is így szeretnék / Erdőt köpködni meg madarakat.”  Finy Petra egy nyilatkozatában úgy említi Cecilia Bartolit, mint akinek előadásmódja teljesen elvarázsolta őt, s most ezeket a pillanatokat meg is örökíti: „A lambériás koncertterem falairól / Levetette magát a falburkolat”.

Az Anyabörtönnel a kötet legszemélyesebb részéhez érkezünk. A biztos hangvétel, mely az elejétől kezdve a költő rendelkezésére áll, nem bántó a most következő, érzékeny témák előkerülése esetén sem. „Már a fogaim is a levesbe hullajtom / Mert egy szép napon / Bennem sűrűsödtél önmagaddá.” Még sincs olyan érzése az olvasónak, hogy ezek egy versbe tördelt prózai szöveg sorai. „Van ez a szag / A laktóz szaga / Átitat mindent (…) A piros csipketanga / Sejtelmes fényei is kialszanak ebben / Az ártatlan szagban” (A csipketanga fényei). „Nemsokára már csak lóg engedelmesen (…) Előbb vagy utóbb ilyen lesz a mellem” (A félig kiivott). Mintha a kötet lényege sűrűsödne össze ebben a konfesszióban.

A test erdeje a harmadik, befejező rész. A traumák, testi fogyatékosságok témája tovább folytatódik, s az ezekre való magyarázat is hasonlóképpen babonás, olykor mitikus vonásokat mutat, mint a közbülső Indákban. Ez a mágikus realista szemlélet egyben megvédi a lírai ént a bevonódástól, és a kezdettől jelen lévő sötét tónusú hangulat is kiteljesedik. „A vidám hentesnő részletesen elmesélte mindig / Hogyan pakolták ki testéből a méhét” (A vidám hentesnő). „Ennek a gyereknek fehér szeme van / Pupilla nélküli fehér / És nem a porcukortól” (Fehér vigyor).

„Ahány cukorka / Annyi képtelen hazugság a boldogságról” (Panni néni). Az erdőből kijőve szegényebbnek érezzük magunkat néhány illúzióval? Attól függ, hogy ezekkel valóban gazdagabbak voltunk-e azelőtt, hogy fellapoztuk a Szulyovszki Szilvia finom és különleges illusztrációival illusztrált kötetet.

Finy Petra: Folyékony tekintet, Libri, Budapest, 2013.