Kisvárdán már negyed százada gyűlnek össze a határon túli színházak, hogy ismerkedjenek a magyarországi szakmával és egymással. A fesztivál huszonöt év alatt sokat változott, s kialakított egy kisvárdai közönséget is, amely ma már egyértelműnek veszi, hogy a nyár elején náluk találkoznak a messziről jött társulatok.
A fiatalok számára nem magától értetődő dolog olyan esemény évfordulóját ünnepelni, amelynek létrejöttekor még építőkockákkal játszó gyerekek voltak. Sokan vagyunk, akiknél a Kisvárdai Fesztivál öregebb. Ez még persze nem jelenti azt, hogy kevesebb közünk volna a rendezvényhez. Sokkal több viszont a kérdés, amire választ keresünk. Mit jelenthet számunkra ez a huszonöt év? Hogyan kapcsolódunk mi ehhez a történethez? Mit kell nekünk odavinnünk, illetve elhoznunk Kisvárdáról? Hogyan viszonyulunk a határon túlisághoz? Ezt hogyan tudjuk képviselni? Hogyan tudjuk befogadni a fesztiválról hallott történeteket, vagy szükség esetén hogyan tudunk elhatárolódni a fesztivál múltjától? Nem utolsósorban, hogyan ünnepeljünk egy huszonöt éves fesztivált, melyet csak foszlányaiban ismerünk, vagy szerencsés esetben, amelyből tapasztaltunk pár – sokak szerint – hanyatló évet? A legfontosabb kérdés, amely a fesztivál után számomra megmarad, mégis az: milyen felelősséggel tartozunk ennek a fesztiválnak? A leghatékonyabb az lenne, ha ezek a kérdések minden résztvevőre vonatkoznának. Talán így lehetne visszahozni azokat az élményeket, energiákat, amelyeket sajnálkozva emlegetnek késő este egy-egy büféasztalnál. De az is lehet, hogy a huszonöt év egy kerek egészet jelent, amelyet el kell engedni.
Az idei válogatás több okból is eltért az eredeti szándéktól. Az egyik legfontosabb közülük, hogy a fesztiválnak kisebb költségvetésből kellett gazdálkodnia, mint az előző években, ezért elmaradtak olyan előadások, amelyek árnyaltabb képet adhattak volna a határon túli színházak helyzetéről. Ugyanakkor, a már megszokott éjféli időpontban kezdődő előadások sem kerültek be a programba a Rákóczi terem hiánya miatt. A válogatók kiemelték: idén arra összpontosítottak, hogy a fesztiválon olyan előadások jelenjenek meg, amelyek vitaindító, beszélgetésre hívó jellemvonással rendelkeznek. Ez talán magyarázat lehet azok számára, akik úgy gondolták, hogy az adott színházban volt jobb előadás az évadban. A vitaindító jellemvonás visszaigazolódott, hiszen többször is megtörtént, hogy a tavalyihoz képest izgalmasabb szakmai beszélgetések alakultak ki az előadásokról. A másik siker az elsőre szokatlannak tűnő, napi tizenöt perces visszaemlékezés, mely végül szórakoztató és informáló eszmecserének bizonyult. Sajnos a fesztivál vége felé viszont ez elmaradt.
Az idei programban összesen húsz előadás volt látható, tizenkettő mint versenyelőadás, nyolc pedig versenyen kívül szórakoztatta a közönséget. A kilenc napig tartó eseményt a sepsiszentgyörgyi színház Az imposztor című előadása nyitotta, Keresztes Attila rendezésében. A nyitóelőadás a művészet politikai hatalomhoz való viszonyulása kérdéskörén túl a színházi lét egyes problémáit is tematizálja. A drámában kialakuló szituációkat az előadás megpróbálja minél konkrétabban a való életbe illeszteni. A kisvárosba érkező híres Bogusławski színészt nem a sepsiszentgyörgyi társulat egyik előadója játssza, hanem vendégszínészként Bíró József, az ügyelő szerepében a társulat ügyelője, Veres Edit jelenik meg, a legnagyobb természetességgel. A témaválasztás és a szereposztás sikeresnek bizonyult, és egészséges önreflexiót mutatott nemcsak a társulatra nézve, hanem az egész erdélyi színházra vonatkozóan. Ugyanakkor a Spiró György-darab politikai hatalomhoz való viszonyulása is sokkal aktuálisabbá válik, ha a Tamási Áron Színház utóbbi éveire gondolunk. A Bogusławski-figura által felvetett kérdések, a művészet szemlélete hiába tűnik elsőre elcsépelt témának, az erdélyi közegben még fontos ezt a problémát többször körbejárni. Bár a végkifejlet – úgy tűnik – kiszámítható irányba halad, a zárókép ad egy plusz csavart a történethez. A nézőtérrel szemben megjelenik egy másik nézőtér, amelyen csak Bogusławski-alakok ülnek. Ez a gesztus visszadobja a nézőnek a labdát, hiszen nem elég az, hogy egy társulat vagy a színház fenntartói a művészetet képviseljék. A megújulás sikeréhez a befogadói attitűd is épp annyira fontos.
A Várszínpadon a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadása következett, melynek álomszerűsége elfeledtette a nézőkkel a nyitóünnepség hosszas hivatalos beszédeit. A beregszászi A vihar ködbe borította a színpadot az egész előadásra, a nézők pedig kábultan figyelték a színpadon történő varázslatokat. Szergej Maszlobojscsikov előadása, akárcsak az előtte látott darab, hordozott magában izgalmas csavarokat. Prospero ezúttal Prosperaként jelent meg, Szűcs Nelli alakításában, mellette pedig Mirandát Tarpai Viktória játszotta, akit tavaly a legígéretesebb fiatal színészként díjaztak. A főszereplő nemének megváltoztatása, illetve Ariel karakterének megtöbbszörözése újfajta értelmezést nyitott, mely körül az előadás legmegfoghatóbb eleme, egy hatalmas, harmonikához hasonló doboz könnyedén lavírozott az elrejtések és a megmutatások szolgálatában.
A fesztivál második napja a marosvásárhelyieké volt. Az alternatív és kőszínházi koprodukcióban készült Bányavakság a nagy sikernek örvendő Székely Csaba-trilógia második darabja, amely a korrupció és a nacionalizmus témakörét dolgozza fel. A frissnek ható téma erőteljesen jelent meg az erdélyi giccset tükröző díszletben. Bár a drámának, akárcsak korábban a Bányavirágnak, nem mindig sikerül a felszín alá ásnia, a színészi játék és a szöveg humora nagyot dobbant az előadáson. A másik előadás, a Bocsárdi László által rendezett Két lengyel darab, amely szintén versenyelőadásként szerepelt a fesztiválon, pedig azt a különlegességet hordozta magában, hogy a rendezőn kívül csak egyetemi hallgatók dolgoztak benne. Így nemcsak a mesteris színészeket láthattuk, hanem egyes látványtervező és impresszárió szakos hallgatók is megmutatkozhattak benne. Az előadás első felvonásának intenzív energiáját sajnos a második nem volt képes továbbvinni, számszerűen viszont több karaktert, tehetséget ismerhettünk meg a szünet után.
A kolozsvári Romok igaz menedék előadás alcíme: kollektív alkotás Samuel Beckett szellemében. Tompa Gábor négyszereplős táncszínházi előadása valóban idézi Beckett világát, erőteljes szimbólumok megjelenítésével. A lepusztult térben ilyen kellékek a kalap, a bakancs, a létra, az elfásult lelkek, melyek mégis hordoznak magukban némi reményt. Bár az előadás első mozgássorai ebben a hangulatban indulnak, később mintha átalakulnának valami személyesebbé. Megjelenik a játékosság, a szexualitás, maga mögött hagyva Beckett szellemét. Az előadás végén belépő kisfiú – talán Godot híreit hozva, mégis szótlanul – a színpad elején található makettel játszik, amelyet a térbe kivetítve, lángok közt látunk, megsokszorozva az értelmezési szinteket.
Az eredeti Hamlet nagy vitát kavart a másnap délelőtti szakmai beszélgetésen. Azok, akik a tavalyi Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón láthatták a szabadkai előadást, nem is értették a kifogásolnivalókat, hiszen a temesvári közönség jól fogadta az előadást. Mezei Kinga előadásának játékossága, a nézőben rejlő cinkostárs keresése, a Shakespeare-dráma szabadabb feldolgozása valahogy sikertelennek bizonyult Kisvárdán. A szakma a Kosztolányi Dezső Színháztól az erős rendezői koncepciót várta volna el, a pontosságot, amit egyébként a társulat képvisel.
A temesvári színház viszont minden kockázat ellenére nagyon jó fogadtatásban részesült. Hiába adódtak problémák a díszlet működésével, hiába nem volt tökéletes a hangosítás, a Parasztopera szereplői mind megszerettették magukat úgy a kisvárdai, mint a szakmai közönséggel. A Csiky Gergely Állami Magyar Színház egészséges energiákat szabadított fel a Várszínpadon, egyedül a Karmester figurája volt dramaturgiailag megkérdőjelezhető, melyet a rendező, Szikszai Rémusz azzal próbált indokolni: szükségét érezte annak, hogy összekösse a színpadon megjelenő zenészeket a történettel.
Kisvárdán először szerepelt a kolozsvári független társulás, a GroundFloor Group csapata. A háromszereplős Dívák eljátszik a színház és mozgás határaival, felmutatva a film- és szépségipar veszélyeit. Albert Csilla kreativitása, Vass Zsuzsanna játékos iróniája kisebb-nagyobb sikerrel próbálta frissen tartani az előadást. Megjelennek a dívák, gyönyörűek és esendők, viszont mögöttük csak sztereotípiák állnak.
A legnagyobb közönségsikernek a Csíki Játékszín Isten pénze című előadása örvendett. Úgy tűnt, a nézőket cseppet sem zavarja, hogy júniusban karácsonyi musicalt néznek. Sőt állótapssal köszönték meg a társulatnak az élményt. A kisvárdai közönség teljes mértékben azonosulni tudott a kétszáz éves történettel, hálásak voltak, hogy az előadás nekik szól. A kassai Marat/Sade viszont már nagyobb falatnak bizonyult. Az előadás jó példa arra, hogy nem minden értelmezhető ugyanúgy határon belül, mint kívül. A francia forradalmi történeten keresztül a Thália Színház nemcsak átvitt értelemben, hanem konkrét betétszövegekkel is utalt a kisebbségi lét problémáira. A keserű humort és az önreflexió iróniáját nem érzékelte a közönség minden rétege; a reakciók alapján kiderült, hogy a határon túli nézők értik csak igazán az előadás kódját. A Marat/Sade egyik gyönyörűsége, hogy Charlotte Corday sosem teszi le a lábát a színpadra, végig a levegőben hordozzák. Legtöbbször Duperret segíti, akivel minden találkozásukat gyöngéd tánccal kezdik. Ugyanakkor erős hármas Kokó, Popó és Kukuriku, akik énekkel, zeneiségükkel felpörgetik az előadás ritmusát. A legmegfogóbb karakter a leragasztott szájú filozófus, vagyis Nádasdi Péter, akinek a rapszövegei finom játéka mellett élesen szóltak.
Béres Márta egyszemélyes előadásából mindent megkaptak azok, akik Az eredeti Hamletből valamit hiányoltak. A szabadkai színésznő One Girl Show-ja életének mozaikképeiből, valamint a nagyon aktuális jelenből táplálkozik – ezúttal sok utalással a Kosztolányi Színház pár napja történt szakmai beszélgetésére. A problémafelvető, koncepciót hiányoló szakma ezúttal ilyesmit láthatott: pontosságot, erős jelenlétet, gondolatiságot, több síkon elindított és végigvezetett szálat, játékosságot, mondanivalót, humort és tragikumot.
A nyugati világ bajnokának legizgalmasabb része a dramaturg által fordított és különleges nyelvű szöveg. Ez sajnos teljesen elveszett a hatalmas térben, viszont a szatmári előadás így is képes volt átadni energiáit a közönségnek. A mindenkori apa-fiú viszonyra koncentráló, színpadi képekben gazdag előadást és fiatal rendezőjét, Balogh Attilát üdvözölték a szakmai beszélgetésen is.
Zakariás Zalán A sevillai borbély-rendezése végletekig elnagyolt gesztusokkal és díszlettel dolgozó előadás. Sajnos a nagyváradi produkció második fele veszített a kezdeti erőteljességből. Valószínűleg, ha a színészi játék mindenkinél olyan intenzív lett volna, mint Dimény Leventénél és Tóth Tündénél, akkor a rendezői koncepció is a kezdeti sebességgel ívelt volna tovább. Az Újvidéki Színház ugyancsak Beaumarchais-drámákat dolgozott fel, viszont az Opera Ultima nemcsak A sevillai borbélyból, hanem a Figaro házasságából is inspirálódott. Az előadás témája kapcsolódott Az imposztor problémafelvetéséhez, miszerint a hatalom, a fenntartó mást vár el a színháztól, mint ami a feladata. Az Opera Ultima életerővel és keményen lázad a megalkuvás ellen, s az újvidéki színészek hatalmas energiákat mozgatnak azért, hogy az üzenet ne csak a színpadon maradjon.
A gyergyószentmiklósi Arany-légy szerethető fiatalok szerethető előadása. A figurások olyan finomságokkal ajándékoznak meg, hogy a néző akkor is hálás, ha éppen szíven szúrják. Nem a mozgássorozatok pontossága válik fontossá, hanem hogy mit jelent számunkra az, amit az előadás közöl. Nem próbálnak nagyot mondani, hanem inkább őszintét. Végül megteremtődik a titok, az előadásból már ismert óra hallatára és kivetített ingására a taps akaratlanul is megáll.
A kolozsvári hajléktalanokról szóló Cím nélküli előadás próbára tette a közönséget, ugyanis a nyitott műhelyben játszott éjjeli előadás mindenkit megfagyasztott. A Váróterem Projektben talán az a legfontosabb, hogy a társadalmi problémák feldolgozását tűzte ki egyik céljául. Sajnos, akárcsak az előző, egyetemisták életével foglalkozó előadásukban, a gondolat most is a felszínen maradt. Egyelőre még nem teremtődik meg náluk az a mélység (más társulatnak is aligha megy ez), amelyet ezek a témák megkövetelnek.
A Komáromi Jókai Színház előadása olyan problémára hívja fel a figyelmet, amely manapság egyre égetőbb. A hentessegéd főszereplője olyan közegbe kerül, ahol az egyéni érdekek sokkal fontosabbak a közösség prioritásainál. Alig észlelhető, egymástól függetlenül működő elemek teszik egységessé a színpadképet. Az előadás pontos felépítését a színészi játék precizitása teljesíti ki.
A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja huszonöt évet tudhat a háta mögött. A kisvárdai legendák közül egy az idén újra megvalósult, amikor több társulat gitár kíséretében együtt énekelt a Művelődési Ház melletti büfében. Bár a rendezvényen nem lehetett érezni az ünnepi hangulatot, a felszusszanás örömét, mégis voltak pillanatai, amelyeket érdemes megőrizni, főleg a fiataloknak, ugyanis nemsokára a mi kezünkbe kerülhet a felelősség. Érdemes lenne előre gondolkozni, jegyezve a sikeres próbálkozásokat, tanulva a „nagybácsik” hibájából, hiszen lassan szükségessé válik az aktív részvétel. Talán mégsem hanyatló időszak ez, hanem pihenés egy új lendület előtt. Reméljünk.
Magyar Színházak XXV. Kisvárdai Fesztiválja, Várszínpad és Művészetek Háza, Kisvárda, 2013. június 21–29.
A fotókat Révész Rebeka és Major Evelin készítette.
