Az Agave Kiadó megalakulása óta többé-kevésbé kitartóan folytatta Philip K. Dick műveinek kiadását. Azóta a könyvek utolsó lapján a minőség zárjegyeként Dick neve mögé felsorakoztatott filmadaptációk száma a növekedés virális stádiumába lépett.
Már maga a Disney is Dick-megfilmesítésben utazik, az a cég, melynek Lincoln-szimulákruma úgy lenyűgözte az írót. Az angol Wikipedia egyenesen tucatjával sorolja a Dickhez így-úgy kapcsolható filmeket, mintha csak azt sugallná a rajongók reklámlogikájával: ha az autentikust keresed, Dicket olvass! Emberek képesek azért tollat ragadni, hogy bebizonyítsák, a leghitelesebb Dick-adaptáció az eXistenZ, amely még csak nem is Dick-regényéből készült. Valójában a filmadaptációk bemutatásának ürügye is az eredeti utáni csillapíthatatlan vágy. Például az Emlékmás új verziója csupán az első film szurrogátuma volt, mégis azt hirdette magáról, hogy a novellához közelebb áll, mivel visszahelyezte a cselekményt a Földre.
A filmekhez hasonlóan a gondolkodókat is csatasorba szokás állítani. Kikre hatott PKD? Melyik gondolat eredetije található meg nála? Dick leghíresebb belépése az értelmiségi diskurzusba bizonnyal Jean Baudrillard vele való találkozása által jött létre, aki Dick szimulákrumaira utalva azt írta: bár a science fiction mindig is beszélt róluk, Dicknél az eredeti a duplikálás mozzanatával együtt kimarad, nála már csak a szimulákrumokkal (butítva: utánzatokkal) találkozunk. Ő mondta ki azt is, hogy az egyre sokasodó szimulákrumok (gondoljunk itt nyugodtan a fent említett adaptációlázra) a saját malmukra hajtják a vizet azzal, hogy az eredeti, autentikus és valós iránti vágyat növelik, amelynek köszönhetően elterjedhet a valóságnál is valóságosabb szimuláció.
Dick mára maga is az abszolút szimulánsgyanúsok közé lépett: ebben a valóságban létezik egy könyv, amely azt írja le, hogy saját életét egyik lányával közösen álmodták meg éjszaka közepén folytatott telefonbeszélgetések alatt. Az egyre agresszívabb korporáció, a Philip K. Dick Trust persze pereli az „igazságot” kiteregető lányt. Nem veszik észre, hogy pontosan ő az, aki követi apját. (Vagy talán inkább a szimulációt imitáló Baudrillard-t?) Dick témái ma tehát egyre több helyen tükröződnek, míg ő maga kifakulni látszik a valóságból – néhány éve még egy robotmásolatot is készítettek róla, amelynek azóta eltűnt a fejrésze.
„Videó, televízió, számítógép, minitel, akárcsak a kontaktlencse, csupa átlátszó protézis, már-már úgy beépülve az emberi testbe, mintha genetikailag részei lennének, ahogyan a pacemaker vagy P. K. Dick nevezetes »papulája«, ez a kis, születéskor beültetett hírverő, amely biológiai riasztóként működik” – írja Baudrillard Az utolsó szimulákrumra utalva A rossz transzparenciájában. A papoola (ahogy az új kiadás nevezi) azonban nem teljesen az, aminek a filozófus beállítja. Úgy tűnik, itt a regény több elemét is összemossa. Számos „kütyü” és érdekes jelenség található ugyanis Dick könyvében, és ezek sok esetben összetett szimbolikus tartalmakat hordoznak, más esetekben viszont csak egy-egy gondolati szikra termékeinek tűnnek. Ugyan az utóbbiak elég kuszává, csapongóvá teszik a regényt, az előbbiek mélyebb vizsgálata bizonyíthatja a könyv kidolgozottságát.
A fenti idézet három ilyen szimbólumot fog össze. Egyrészről a hírverő és egyben hírvevő riportergépeket. Ezek a „zümmögő, éber” gépek a regényben ott röpdösnek és kameráznak mindenfelé, ahol hírértéket sejtenek, és mindenkit elárasztanak információval, akit csak érnek. Másrészről a Nitz-féle reklámlegyeket, amelyek az emberre rászálló és alig elzavarható élő rovarok. Ezek félig telepatikus úton reklámokat sugároznak áldozataiknak, akik közül a gyenge elmeállapotúakra hipnózisként hat az adásuk. Ahelyett azonban, hogy az áldozatok egy terméket vásárolnának meg, csupán azt a frusztrációt élik át, amely a reklám szerint mindenkit sújt megvásárlása nélkül. (Sokszor ki sem derül, hogy a legyek reklámoznak-e egyáltalán valamit.) Baudrillard ezzel kapcsolatban arra utal, hogy az embertől elválaszthatatlan a technika, ez a szemtelen és elzavarhatatlan légy, amely „kibernetikus organizmusokká” változtat minket. Élőlény és gép ötvözetévé, ahogy a regény legelején szereplő ganümédeszi protoplazma is egy hangfelvevő berendezés centrális alkatrészeként funkcionál.
Harmadrészt ott van az a „nevezetes” papoola. Egy kis, szőrös, bogárszerű fajról van szó, amely a kihalása előtt a Marson volt honos. A regény idejére már csak távirányítható papoola-szimulákrumok léteznek, amelyeket szintén reklámozásra használnak fel. Teljesen hipnotikusan működnek, és arra csábítják a járókelőket, hogy igyekezzenek meglépni a kartonból és bádogból tákolt bérelhető űrjárművekkel a marsi kolóniára. Ez a kis gép teljesen őszintén közvetíti az emberek felé azt az érzést, hogy a Föld egy börtön, és a Marson nyugalmat találhatnak. Mégsem szeretik a praktikáit az emberek: a reklámok már csak így működnek. Hiába igazak, ettől még ugyanúgy lehetnek megtévesztőek is. A papoola maga erősebben manipulál, mint a riportergép vagy a Nitz-légy. Képes az akaratátvitelre, kezelője irányíthatja az általa hipnotizált személyeket, mintha őket is bevonná a szimulákrum mechanizmusába.
A papoolán kívül a regényben kétféle „szim”-mel találkozhatunk még. A marsi telepesek rendszerint „szim-bo szocsákat”, bolygógyarmatosítás céljára gyártott szomszéd-család szimulákrumokat visznek magukkal, hogy elkerüljék az egyedüllétet. Ezek a szerkezetek hideg logikával gondolkodnak, ugyanakkor empatikusan viselkednek. Dick így mutatja be őket: „A velük való kommunikáció lényegében beszélgetés önmagával; ha normálisan működik, a szocsa felfogja a telepes titkos reményeit és álmait, és részletesen visszasugározza neki.” Így a Marson az ember a saját tükörképeivel élhet együtt. A másikfajta „nemtitásban” is felfedezhető ez a tükrözés-motívum. Ez maga der Alte, az Amerikai és Európai Egyesült Államok elnöke. Rudi Kalbfleisch-nek hívják (vezetékneve a borjúhús és a hideghús összevonása), és tévébeszédeinek tartalmát a tévénézők befolyásolhatják bizonyos gombok tekergetésével. Ám rendszerint semmi nem változik, a vélemények kiegyenlítik egymást. „De hát ilyen a demokrácia – sóhajt a csalódott tévénéző a regényben. – Ezt akarták: egy olyan kormányt, ami odafigyel az emberekre.” Úgy tűnik, hogy itt az emberek a saját szimulákrumukat szívesen látják a „trónon”. Annyira szeretnék vágyaik beteljesülését megérni, hogy végül hagyják, hogy azok uralkodjanak rajtuk. Az elnök-szim azonban korántsem szolgál a szocsákhoz hasonló terapeutikus célokat.
Érdemes elgondolkodni rajta, hogy ha a regényben azon tíz szereplő közül, akiknek perspektíváját követjük, egyik sem szimulákrum, és ha csak egy maroknyi szimulákrum szerepel a regényben, akkor miért is A szimulákrumok az eredeti cím? Csábító a feltételezés, miszerint ez arra utal, hogy a történetben több a szim, mint azt sejtenénk. A First Lady, Nicole is ellamentál ezen: „néha úgy tűnt neki, úgy érezte, hogy egy mesterséges lényekből álló miliő közepette létezik, amit a kartellek hoztak létre”. Máskor ő kerül gyanúba: „ő a legszintetikusabb tárgy a miliőnkben” – véli róla egy pszichológus. Kalbfleisch, akiről csak a beavatott kevesek tudják, hogy szim, mintha csak épp azt a szimbolikus funkciót töltené be számukra, amit Baudrillard-nál Disneyland Amerika számára: azt hivatott eltakarni, hogy valójában az egész állam szimulákrummá vált, kiüresedetté és művivé. Így az államfő az egész államot reprezentálja, hasonlóképp, Rudolf Hess-nek az egyik szereplő által felidézett mondásához, amelyben a Führert azonosította egész Németországgal („Hitler ist Deutschland”).
Der Alte (akinek elterjedt megnevezése ősiségére is utalhat) azonban korántsem egyeduralkodó. Fölötte áll ugyanis a már említett Nicole. Ő látszik megtestesíteni e regényben magát a médiát. Így ez a szimulakrácia (Makai Péter Kristóf szótalálmánya) telekrácia (Paul Virilio) is egyben. A First Lady Oprah-éhoz hasonló műsorokat vezet a tévében, és swifti ihletésű tehetségkutatókat rendez, hogy azokat, akik elszórakoztatják, beemelje a privilegizáltak közé. A legtöbb szereplő megszállottan viszonyul hozzá. Anyát, feleséget és szeretőt jelent nekik, féltik és imádják. Ő a gondoskodó média tehát, a szimulákrumok szülője, hiperrealitás a javából. Pletykák keringenek róla, miszerint összeaszott és öreg a valóságban – a regény végén derül ki, hogy miért –, ám aki már látta élőben, az nem hisz a szemének: „Az ember azt hinné, az életben nem olyan vonzó, mint a tévében. A képet úgy manipulálják, ahogy akarják. Rohadt sok tekintetben szintetikus. De… valójában sokkal vonzóbb […] A tévé nem tudja átadni azt az életerőt, az izzást, a bőre finom árnyalatait. A hajának fényét”. Hovatovább az élességét sem! Az egyik szereplő legalábbis kilépteti ezt a tulajdonságot a képernyő síkjából. Nicole szebb a szépnél is, mondaná Baudrillard, ő a tökéletes csábítás.
A regény másik központi alakja a szovjet származású, neurotikus Richard Kongrosian. Ő lehet a regény finoman elbújtatott utaláshálózatának gócpontja. Például der Altén kívül ő az egyetlen, aki nem dohányzik a történetben. Kongrosian pszichokinetikus és (bár ez csak később derül ki) kéz nélküli zongorista, aki teljesen paranoid módon reagál a Nitz-reklámokra – a regény Cronenberg-filmekbe illő tetőpontja is erejének és betegségének köszönhető. Ha Kalbfleisch a szimuláció és Nicole a média, akkor Kongrosian a művészet vagy talán még inkább maga az SF-író szimbóluma. Hangsúlyosnak és jelentéssel telinek látszik vele kapcsolatban, hogy pszi-képességei miatt „akauzális” tényező: a kormány az időgépével hiába igyekszik kifürkészni a lehetséges jövőket, ő „szabad változó” marad az egyenletükben. A művészet viszont az időutazással is összeér, hiszen minden időutazó tudja: amit csinál, az valójában „művészet, nem egzakt tudomány”, hiszen, mint a tudományos fantasztikus író, „a talánok tekintetében veszi szemügyre a dolgokat.” Kongrosian pedig impozáns alak e tekintetben: „magasra tornyosul a holnap horizontján”.
Kongrosian mutáns képességét egy bomba okozta sugárzásnak köszönheti, amely miatt fia „csaklinak” születik. A csaklik a regény legutolsó fejezetének domináns szereplői. Tulajdonképpen neandervölgyiek ők. „Nem torzszülöttek, hanem visszafejlődöttek.” Az utolsó szimulákrum távozásával érkezik el az ő idejük. Itt van a kijárat a szimulakráciából – ám Dick más regényeivel ellentétben ez a menekülési pont nem transzcendens, nem a Dick és Baudrillard által is favorizált gnosztikusok plérómájába térünk vissza. Ez a visszatérés a romlatlan ősállapotba pusztán atavizmus. A jövő csupán a múlt sugárzás szülte újrahallucinációja, ahogy Baudrillard sugallja a Simulacres et Simulation-ben Dick fikcióiról. Legalábbis nincs rá bizonyíték, hogy a csaklik kevésbé szimulákrumok, mint a papoola. Sőt, amikor az egyik jelenet szereplője otthagyja a kéregető csaklit, visszanézve látja, hogy az így reagált: „kifejezéstelen arccal állt és nézett utánuk, mintha ismét tétlenné vált volna, kikapcsolták volna, akár egy szimulákrumot, egy gépet.”
Vagy Baudrillard-tól függetlenítve a konklúzió másnak tűnne? A regény most már arra ítéltetett, hogy eredeti aurájától megfosztva, egy teória illusztrációjává váljon. Talán naivabb és kevésbé elméleti orientáltságú SF-rajongók a megmondhatói, a francia filozófus reflexiói előtt miről szólt a regény. Bár tartok tőle, hogy ők a cselekményt nem találják majd túl izgalmasnak. A felvonultatott sziporkázó ötletek esetleg kárpótolhatnak, ám fennáll a veszélye, hogy ők is esetlegesnek érzik majd a regényben elszórt elemeket.
A mű valószínűleg már mindig is jó úton kellett legyen afelé, hogy valaki elméletté tegye, hiszen alaposan eltűnődhetünk segítségével a szimulációkról és a médiáról. Meglehet, elég különös szemszögből kapunk itt képet összefüggésekről. Ám Baudrillard egyetértett Dick azon gondolatával, hogy a valóságra néha az őrület a megfelelő reakció. „Minthogy a világ folyása eszelőssé válik, kénytelenek vagyunk eszelős szemmel nézni a világot” – kezdte A rossz transzparenciáját. Ám végül is ahhoz, hogy egy eszelősen jót gondolkodjunk erről a témáról, nem is kell elolvasnunk a könyvet. Követhetjük magát Baudrillard-t is, mert – Jorge Martins Rosa bizonyítása szerint legalábbis – Dicket ő maga sosem olvasott, annak ellenére, hogy többször is hivatkozott rá. „Posztmodern” volt hát találkozásuk, ahogy Baudrillard millenniummal való találkozása is: hiába élt 2007-ig, szerinte a 2000-es év sosem történt meg.
Philip K. Dick: Az utolsó szimulákrum, ford. Pék Zoltán, Agave, Budapest, 2013.
Magyarul a könyv első fejezete itt, második fejezete pedig itt olvasható.
