Kétségtelenül fontos kötet megismerésébe kezd az olvasó, amikor a 2012-ben megjelent Édes hazám versantológiát kézbe veszi…
Ám dacára a szerkesztők részéről végzett előzetes folyóiratmustra alaposságának, dacára a rendszerváltozás utáni bő két évtized áttekintő jellegű megjelenítésének, illetve az egyes verscímekből származtatott, motivikus kapcsolatokra apelláló ciklusszerkezetnek, a kötet aligha képes a hazafelfogások eltérő nyelvi és politikai megszólalásmódjai közé hidat verni, amivel egy történeti folytonosság/közösség jelenlétének érzetét kelthetné, jóllehet, ez elvileg nem is kérhető számon a gyűjteményen.
Bátorkodtam az irodalom „hattyú-közegében” elsőre némiképp „görény-idegenül” ható kifejezések használatára (hazafelfogás, politikai megszólalásmód, történeti folytonosság, közösség), de ezzel a gesztussal csupán fölveszem a címlapon is fellelhető témamegjelölés, a „közéletinek” titulált költemények értelmezői fonalát – ami egyszerre szűkítheti és tágíthatja a szövegek befogadásának lehetőségeit. Szűkítheti, hiszen az alkotások referenciális vonatkozásaira, a versszimbólumok mellett vagy helyett az allegória lényegalkotó pozíciójára akaratlanul és olykor tévesen nagy hangsúly helyeződik. A szövegek végén feltüntetett keletkezési dátum szintén a beazonosíthatóságot motiváló külső adalék. A megképződő szólamok így a helyzetjelentés aspektusát szinte levetkőzhetetlenül magukon hordozzák, ám kérdem én: hol máshol, ha nem ebben a szövegkörnyezetben működjünk, úgymond, „egyszerű”, igazságbeszédet követelő és kihalló olvasóként (és itt az egyszerűség valamiféle apoteózisához szeretnék hozzájárulni, amennyiben a hangsúlyt a mélyen etikai olvasatra kívánom helyezni). Nem túlzás kijelenteni, hogy ennek az antológiának a 2012-es évbeli létrejöttében, retorikája túlnyomórészt búskomor hangoltságában, szerkesztettségében olyan külső tényezők, mint a gazdasági világválság, a kelet-közép-európai államok – jelesül a magyar nemzet – máig megoldatlan, tisztázatlan identitásbeli problémái, avagy az éppen aktuális honi politikai helyzet mind-mind szerepet játszottak. Egyetlen parlamenti erőt sem kívánok védelmembe venni azzal, hogy megjegyzem, az Édes hazám pregnáns reakció egy társadalmi szituációra, hiszen majdnem biztos vagyok abban, hogy ez a krízis pártoktól független módon jelen volt és van a közösségi színtéren, ennél fogva az irodalom – mint elvárhatóan a „societas” mindenkori szellemi védnöke, kulturális fegyverhordozója – részéről történő válasz előbb vagy utóbb be kellett, hogy következzék. Az előbb-forgatókönyv teljesülése viszont rámutat a krízis telítettségére, a feszültségi állapot eme sűrűsödési pontjára.
Közeledjék bár az olvasó a körülményekhez képest a lehető legempatikusabb módon a szöveganyagokhoz, több szinten is különös ellenállásba ütközik, ez a vonatkozás pedig nem csupán az antológia eleve divergens szerkezeti jellegéből fakad. Meglátásom szerint ezek a versek olykor nagyon kényes kérdéseket feszegetnek, miközben a személyiség intim, belső területeit érintik, amelyek legkifejezőbben az ember istennel való viszonyához foghatók. Az egyén fejlődése során interiorizált, szociokulturális tapasztalatok alapján építi fel meggyőződését. A versek formai szerkesztettsége és retorikája ezekhez az intim kötődésekhez idomul, a megszólíthatóság esélyeit keresi, így az elemzés nagyrészt egy körüljárhatatlan metafizika irányába is eltolja, továbbá járulékossá teszi az általában esztétikai értékelés alá vethető és vetendő minőségeket. Ennek okán hajlandóság mutatkozhat annak az olvasói látszatnak a megképződésére, miszerint politikailag megterhelt szövegeknél kevésbé érvényesíthetőek olyan értékelési módszerek, amelyek a jó vers/rossz vers skáláján való elhelyezhetőséget eleve nem tematizált irodalmi alkotásoknál lehetővé teszik. Ugyanakkor elfogadnám azt a nézőpontot is, hogy egy szöveg a használt frazeológia érvényessége, a stilisztikai jegyek minősége, a szerzői gondolatmenet logikájának követhetősége stb. alapján mindig objektíve értelmezhető kell legyen.
De eleve problémát jelent az értelmezői objektív pozíció felvétele – ezt a kötet kapcsán, illetve az azt megelőzően kibontakozó vitafórumok kudarcai is jelzik –, az eltérő világnézetet képviselő irodalomtörténészek és esztéták is gyakran zavarba jönnek és – híján a konszenzusnak, a türelemnek – képtelennek bizonyulnak az egymás közti diskurzus kialakítására, amelynek tárgya a politikai (közéleti) költészet megítélhetősége lenne. Azt gondolom, az álláspontok közeledése nem történhet meg, amíg e viták meggyőző, tárgyilagos érvek nélkül zajlanak (az Élet és Irodalom hasábjain részsikerek ugyan születtek, de az érdemi válaszok elmaradtak).
Ha fő csapásvonalak mentén kellene és lehetne is haladni az antológia feldolgozása során, rögtön megállapítható volna, hogy azok nem feltétlenül esnek egybe (vagy épphogy átfedésben vannak) a ciklusok kijelölte beosztásokkal. Hívószövegként mindenképp kiemelendő Illyés Gyula Egy mondata, amelynek kötetben található alluzív párverseiben a tautológia logikája mellett a demokratikus keretek között el- és átgondolt szabadság-fogalom paradox létmódjai („hol szabadság van, / ott szabadság van” – 5.) tovább fokozzák a beszédhelyzet eleve szubverzív hatását. Ezen szövegek lírai én-imitációjának modernségét a nyugat-európai hatalomelméletekből származtatott represszív folyamatok ábrázolása, ezen belül a szubjektum mint a rendszer nélkülözhetetlen alkotóeleme, egzisztenciájának abszurditása adják. A totalitárius diktatúrákra jellemző kimerevített idő- és tértapasztalat, ami a rendszerváltozást követő évtizedeknek is aggasztó kérdése maradt, komoly lelkiismereti válságok táptalaja, ebből kifolyólag szinte magától értetődő, megkerülhetetlen, hogy a változás változatlanságának ellentmondásosságára, okokra és okozatokra különféle költői válaszok szülessenek.
A munka 64 szerző több mint 180 versét tartalmazza, beazonosítható gócpontokkal, önreflexív rákérdezésekkel, a lírai én szereplehetőségeivel: a ciklusok a keresztény történelmi emlékezet fenntarthatóságát, a nemzet Európában elfoglalt helyi értékét, szuverenitását, a kollektív emlékezet esélyeit, a létezés lokalizálhatatlanságát általában problematizálják. A visszatekintések Trianont és a holokausztot is érintik, s az egyéni felelősség ügyében különböző, rezignált következtetésekre jutnak. A mélyszegénység, a korrupció, a huliganizmus, a testi erőszak traumái önálló ciklusokat kaptak, noha kevésbé örömteli módon az erkölcsi nihilizmus a hazáról alkotott kép domináns összetevőjeként valamennyi fejezetben jelen van. Petri György, Orbán Ottó és Bella István szerepeltetése mindenképp üdvözlendő, ahogy a határon túli magyarság képviselete is az erdélyi szerzők vagy épp Határ Győző által. Ekképp talán Oravecz Imre bizonyos szövegei szintén fontos megállapításokat tehettek volna a belső emigráció és a kultúrák közöttiség megélt dilemmájáról.
A válogatás – ahogy ezt Bárány Tibor is érzékletesen kifejtette az antológiához csatolt utószóban – természetesen nem törekedhetett a teljességre. Mégis komoly hiányérzetem támad, ha a roma kisebbség csupán érintőleges reprezentációjára gondolok, esetleg a női sorsvariációk is túlmutathatnának Erdős Virág kellően provokatív, ám számomra olykor hatásvadásznak tűnő imitációin (Erdős Virág Édes hazám és Borbély Szilárd Zsanett-verse izgalmas összevetés tárgya lehetne – szoros egymás mellé helyezésük sajnálatomra elmaradt). Apropó, elmaradás: hadd hívjam fel egy részben privát indíttatású ügyre is a figyelmet. Éppen hogy a felnőttkorba jutván én őszinte kudarcként éltem meg az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulója körüli zűrzavart, és utólag a megemlékezést a nemzeti összetartás eltékozlásaként értelmeztem, amelyben a hatalom és a tüntetők felelőssége szétszálazhatatlanul megoszlik. A mai napig égető szükségét érzem a megtörténtek komplex irodalmi feldolgozásának, ezért is nagy reményeket fűztem hozzá, hogy a Túl a kordonokon fejezet egyfajta revelatív élményt adhat. Ám ez a személyes kérvény – az árnyalt perspektívák híján – továbbra is bennem ragad. Schein Gábor cikluscímadó munkáját azért mégiscsak kiemelném innen, mely a magán- és közszférára vonatkozóan, azt gondolom, súlyos következtetéseket foglal magában, holott távol marad a szituáció bármiféle ideologizálásától.
A teljesség igénye nélkül folytatva a sort, feszesen körüljárt metapoétikai gesztus vezérli Kenéz Ferenc A szégyenvers című, remekbe szabott darabját („A szégyenverset meg kell írni, / meg kell írni a szégyenverset, / azt a verset, mit nem írtunk meg / s így az a vers csak szégyenkezhet”,), amely az alkotói folyamatról való beszédbe integrálja a társadalmi szerepvállalás közös elmulasztását, annak minden terhével együtt („és teltek így évek, korszakok, / kőkorszakok, jégkorszakok, / melyeknek mélyén ott morajlik, / ott morajlik még ma is minden, / minden, mit láttunk, s meg se láttuk, / mert elfordultunk valahányan, / elfordultunk, hogy látva lássunk / valami mást, mint amit látunk”, 15.). Ferencz Győző munkája (Ostor csattan az éjszakában) egy vacsora prózaversfoglalata, amely az értelmiség ambivalens pozíciók mentén történő definiálásának nagyszerű kísérletét hajtja végre. Kiemelném Kőrizs Imre iróniától hangos tükörverseit, amelyek valódi diszkusszióba léptek már a Holmi folyóirat hasábjain is Nádasdy Ádám Hűség-versével: előbbi szerző tehát az anya motívumból eredezteti, újrakonstruálja, majd pellengérre állítja a hazának, egyúttal saját írói pozíciójának megszólíthatóságát, elbeszélhetőségét. „Olyan helyre akarsz verset írni, ahol eddig nem volt. / (A hazai földtől, nemde, messzi távolba, / a térképek »ubi leones«-ére, / az oroszlánok, de legalább az oroszlánfókák közé.) / De nem látom, hogy olyan nagyon kutatnád ezeket a helyeket.” – 355.)
Minden érdeme ellenére az antológia többnyire magányos beszédhelyzeteket teremt, nem igazán érzem a párbeszédek alakulásmechanizmusát, ráadásul kihagy néhány nyilvánvaló ziccert (többek között a fent is említett Erdős−Borbély szövegpárhuzamokra utalok), a csoportosítás önnön esetlegességére mutat azzal, hogy az olvasót nem győzi meg a sorrend kizárólagosságáról. Többször az volt az érzésem, hogy az egyes fiókokból most kivenném és átpakolnám egy másikba az olvasott szöveget. Véletlenül sem gondolom, hogy egy versesköteten a regényelemeket kellene számon kérni, mindazonáltal egy ennyire tematikus vállalkozás esetén a szerkesztői intenciók egy narratív struktúra illúzióját felmutathatták volna. Ennek hiánya talán nem kevésbé a demokráciainterpretációk kaotikus kereteire, kiforratlanságára is utalnak. Noha magától értetődő, hogy a bulvárszagú álpolémiák generálása, ellentétek teremtése – valamiféle generációs vagy világnézeti összeütközés szítása – egy kifejezetten ellenszenves, etikátlan eredményre vezetett volna, amire egy ilyen nagy ívű munkának semmi szüksége sincsen, sem puszta nyerészkedés, sem holmi reklámértékű hírverés célja érdekében. Ahogy azt korábban is jeleztem, eleve az emberi identitás érzékeny belső tájaira vezetnek ezek a szövegek, és kellő tapintat gyakorlása szükséges ítélet alá vonásukhoz.
Az Édes hazám antológia összességében mérföldkő, vagyis az lehetett volna. Több, mint egy év távlatából úgy tűnik, hogy hivatkozási alapként említhetjük, ám a zászlóvivés kizárólagos feladatát már csak azért sem töltheti be, mert az eltelt bő egy évben születtek ilyen irányú vállalkozások (elég, ha Szilágyi Ákos Baglyok könyve vagy Erdős Virág Ezt is el köteteire gondolunk, a magas irodalom és populáris kultúra határterületén mozgó, rendszeres performatív eseményekről nem is beszélve). Mindenesetre már az örömteli, ha egyetlen figyelő tekintetet is nyert a társadalom állampolgári tudatosságot követelő része e voltaképp természetes igényű ügynek, noha számot kell vetnünk azzal a ténnyel, hogy a változások elindításáért elsősorban cselekedni képes és felelős Parlament napirendi pontjára egyelőre aligha tűzi a szociális viszonyokat előtérbe helyező művek tárgyilagosságra törekvő, civilizált megvitatását, mert hát – a kötet záró versét parafrazeálva – „inkább befogjuk a fülünk, és ülünk tovább az olajos hagymaszagban”. Pedig ez épp csak az emberi létezés minimuma, ami még tehető.
Édes hazám – Kortárs közéleti versek (szerk. Bárány Tibor, Turi Tímea), Magvető, Budapest, 2012.
