Mint egy gyönyörű impresszionista festmény, olyan Gilles Bourdos Renoir című alkotása. Finom színei és kellemes, megnyugtató hangulatai lenyűgöző képekké állnak össze, a szemkápráztató látvány mögött azonban nincs más, csak egy vázlatos történet rendkívül elnagyolt karakterekkel és közhelyes párbeszédekkel.
Egy festő köré épített film mindig magában hordozza a vizualitás elsődlegességét, azt, hogy a művész stílusjegyei szinte tapinthatóan mutatkoznak majd meg a vásznon. A Renoir, bár tökéletes művészeti albumként funkcionál, a felszín mögött olyan üres és halott, mint a papírra nyomtatott képek. A rendező, Gilles Bourdos a végletekig visszafogta a cselekményt, halovány életképekké redukálva a történetet, amelyekben a szereplők is csak keresik a helyüket. A két Renoir és a közös múzsa, Catherine Hessling érzelmi háromszöge, valamint az egymástól való kölcsönös függésük sem tud kellően érdekes és összetett lenni, hiszen a készítők csak bele-belekapnak az eseményekbe.
A korosodó Pierre-Aguste Renoir (Michel Bouquet) reumás ízületi gyulladásai miatt egy gyönyörű, erdei házban él a Földközi-tenger partján. Ebben az ihletett környezetben ismerkedik meg a később híressé-hírhedtté vált Catherine Hesslinggel (Christa Théret), érett festészetének múzsájával. A fiatal lány és az idős művész között szép lassan különleges, plátói kapcsolat alakul ki. Időközben a fiatal Renoir, Jean (Vincent Rottiers) is megérkezik a frontról, és apjához hasonlóan megmagyarázhatatlanul vonzódni kezd a kacér Catherine-hez.
Bár ez a háromszereplős viszonyrendszer képezi a film fő vonalát, koránt sincs olyan jól ábrázolva, hogy érdeklődésünket végig fenntartsa. A két Renoir kapcsolata Catherine-nel nem lassan, folyamatosan épül fel, hanem hirtelen ugrásokban beszélődik el, amelyek szaggatottá, értelmetlenné teszik a cselekményt. A férfiak túlzottan háttérbe szorulnak Catherine mellett, annak ellenére is, hogy a lány karaktere borzasztóan egyszerű. A szépségén kívül szinte semmilyen más tulajdonsága nem hangsúlyos, így nehéz megérteni, miért lett két tehetséges ember múzsája. A játékidő alatt nagyon kevés az olyan kiváló, érzelemdús jelenet, mint amikor az öreg festő megpróbál felkelni a tolószékből, vagy amikor Jean összekülönbözik egy vándorárussal.
Az operatőri munkának köszönhetően azonban a Renoir maga a mozivászonra vitt impresszionizmus. A képkockák többsége önálló festményként funkcionál, olyan hozzáértőek és érzékenyek a beállítások. A művészet lebegő tisztasága sejlik fel a napfényben, ahogy megcsillan a bőrön, vagy a szélben, ahogy belekap a ruhákba. Catherine bicikliző nyitójelenete, vörös hajával és bársonyruhájával, az erdőben megbújó ház a széltől fodrozódó fűvel vagy a szabadban elköltött vacsora borral, friss kenyérrel és gyümölccsel Renoir egy-egy munkáját idézi meg. Minden szép vagy a szépséget hangsúlyozza, gyengéd színekkel, lágy hangulatokkal.
A Renoir legnagyobb hibája, hogy a három főszereplőt üres bábként kezeli, annak ellenére, hogy mindegyikük érdekes utat jár be – legyen az útja végén, vagy éppen az elején. Rengeteg lehetőség lett volna az élete alkonyán lévő művész bemutatásában, akinek a kezéhez kötözik az ecsetet, hogy tudjon festeni; de Jean és Catherine viszonyában is, hiszen míg előbbi csak keresi a helyét a háborún kívüli világban, utóbbi éppen abból akar kitörni. A rendező azonban nem tudta, mit is szeretne mondani a filmmel, így Pierre-Auguste Renoirt szimplán öregnek, Jean Renoirt tévelygő, gondolatok nélküli fiúnak, Catherine-t pedig formás játékbabának ábrázolta. Az alkotás remek portré lehetne az idősödő festőről, vagy esetleg filmrendező fiáról, ám ez a cím ígérete ellenére sem valósul meg: a film pont azokat hanyagolja el, akiket ki kellene emelnie.
Renoir (Renoir), 2012. Rendezte: Gilles Bourdos. Szereplők: Michel Bouquet, Christa Theret, Vincent Rottiers. Forgalmazza: Mozinet.
