Nagyon szomorú trópusok

Azok a szerencsések, akik az idei Könyvfesztiválon szem- és fültanúi lehettek a Michel Houellebecq-kel folytatott pódiumbeszélgetésnek, talán még emlékeznek arra, hogy az író kijelentette, műveit leginkább megjelenési idejük sorrendjében érdemes olvasni.

Hogy van tétje az életmű egymásra rétegződő problémafelvetések történeteként való olvasásának, azt példázhatja a Lanzarote, ez a magyarul tizenhárom évnyi csúszással megjelenő kisregény is, melyet a Magvető valószínűsíthetően épp a Könyvfesztivál miatt adott ki most. Az, aki a szerző eddigi életművet csak a magyar fordítások révén tudta figyelemmel követni, a friss Houellebecq-könyvet nem találja különösebben újszerűnek, hiszen az A csúcsonból és az Egy sziget lehetőségéből már ismerős tematika (a hívei számára szexuális szabadosságot hirdető szekta, kiábrándult, egzotikus kalandokra vágyó nyugat-európai turisták) bukkan fel benne, meglehetősen vázlatosan kidolgozva. Amennyiben azonban adunk a filológiai pontosságra, és figyelembe vesszük, hogy a mű eredetileg 2000-ben, tehát a fent említett két könyv előtt jelent meg, a Lanzarote más fénytörésbe kerül: az előmunkálatok lenyomataként, de egy önmagában sem érdektelen szövegként mutatkozik meg.

A szorosabb intratextuális kapcsolódásokon túl a regényben persze kimutatható az immár a szerző védjegyévé váló motivika, hangoltság és karakterformálás. Így a névtelen elbeszélő is egy jellegzetesen houellebecq-i figura: nem túl fényes anyagi helyzetű, egyedülálló, középkorú férfi, aki olyannyira életunt, hogy néha már „azt” csinálni sincs kedve, pedig emlékezete a szexklubokban eltöltött percek, valamint az arab és nyugat-afrikai lányok csáberejéről szóló mendemondák tárháza. Hősünk épp ezért semmi különöset nem vár a januárra betervezett kanári-szigeteki nyaralástól, ahol aztán mégis megismerkedik Pammel és Barbarával, a „két kövér északi tündével” (25.), azaz a leszbikus, ámde olykor egy-egy barátjukkal a legzaftosabb férfifantáziákat meghaladó kalandokba bocsátkozó német párral, valamint Rudival, a családja elvesztése miatt depressziós belga rendőrrel, aki a regény végén a raëliánus szekta karjaiba menekül kínzó boldogtalansága elől.

A cselekmény tehát néhány szóban összefoglalható, a szöveg nagy részét történetmondás helyett a francia közéletre, a külföldi üdülés etikettjére és a betegségként fertőző boldogtalanságra vonatkozó elbeszélői reflexiók teszik ki, melyeket áthat a szerzőnél megszokott cinizmus, a politikai korrektség normáit tudatosan áthágó, provokatív hangnem. A kontinensünk nyugati tájékát uraló kulturális klíma górcső alá vételét az is indokolja, hogy a vakációra közvetlenül 2000 szilvesztere után kerül sor – ez a többszörösen szimbolikus időpont  kitűnő lehetőséget nyújt az úgynevezett európai értékrend sorsával való számvetésre („A Nouvel Observateur-ben a kamaszok szexuális életével és a Prévert-centenáriummal foglalkoztak. A Libérationban már megint a Soáról volt szó, arról, hogy muszáj emlékezni, és Svédországnak is el kell végeznie a náci múlt feltárásának fájdalmas munkáját. Arra gondoltam, hogy ezért nem igazán érte meg évszázadot váltani.” 14.) A szövegben Európa metonimikus jelölőivé az angol, német, olasz turistahadak válnak, s a nem titkoltan egyszerű sztereotípiákra épülő nemzetkarakterológiai eszmefuttatások funkciója túlmutat a (mérsékelt) nevettetésen, mert az általuk biztosított keretben bír valamiféle példaértékkel a belga Rudi szomorú befejezéssel bíró története – hisz ő az Európai Unió szívében, ám egyúttal egy teljesen kettészakadt, két „kultúrnemzet” együttműködésének képtelenségéről tanúskodó országban él.  („Belgium egy szétmálló és abszurd ország. Soha nem lett volna szabad léteznie.” 42.) A tény, hogy egy egzotikus üdülőhelyen a nyaraló tekintete számára sokkal jobban észlelhető a többi vakációzó, mint a helyi lakosok, csak egy aspektusa a turizmusnak, ennek a Houellebecq-et hosszú ideje bűvöletben tartó jelenségnek, melyen át szövegei rendkívül sokat tudnak mondani a nyugati ember közérzetéről, fogyasztási szokásairól, saját testéhez és megszokott életformájához való viszonyáról.

Az üdülés tematika vonatkozásában a kisregény kétféle attitűdöt, kétféle szerepmintát mutat fel és játszat egymásba. Az egyik a szervezett utazás pszichológiájával tisztában lévő turistáé, aki tudatában van annak, hogy a szolgáltatási szektor eme szegmense a fogyasztói vágyakra épülő gazdasági működésmód egyik legtisztább megnyilvánulása („sőt, olykor az utazással mint az álom hordozóanyagával való üzletelés képes feltárni minden kereskedelmi kapcsolat valódi: titokzatos, mélyen emberi, majdnem misztikus tétjét” 8.), ám rezignáltan elfogadja a játékszabályokat, s megtalálja a tengerparti üdülés „egyetlen igazán csodálatos pillanatát”, a kiadós kontinentális reggelit (29.). A Lanzarote-on eltöltött két hét történetére így az elbeszélő perspektívájából is a színpompás prospektusok nyaralásnarratívájának paródiájaként tekinthetünk: a komor természeti környezet látványa mindenestül felülírja a Kanári-szigetekhez kapcsolódó vizuális kliséket, a beígért önfeledt szabadságélmény pedig ironikus megvilágításba kerül a turistacsoport mozgásterét szigorúan szabályozó előírások felől („körülbelül kilométerenként egy harmonikás fényképezőgépet ábrázoló tábla jelezte a buldózerrel kialakított, lebetonozott ki tereket. Ezeknél megálltunk, és a turisták a néhány négyzetméteres betonplaccon beüzemelték a fényképezőgépeiket. Nyilván úgy érezték, nevetségesen mutatnak összezsúfolódva egy ilyen szűk helyen” 25.)

A Lanzarote által megteremtett kontextusban relevánssá válik az az utazási irodalommal kapcsolatban gyakran emlegetett összefüggés, miszerint az angol ’travel’ szó a nehéz, megterhelő munkát jelentő travail-ből ered – hiszen a szövegben a befizetett összegért cserében biztosított kényelmes pihenés is megterhelő kötelezettségek rendszereként tűnik fel, azaz, ahogy a narrátor Rudit parafrazeálja, „nyaralni muszáj” (41.). John Urry sokat hivatkozott definíciója szerint a turizmus előfeltételezi annak ellentettjét, a szervezett és fizetett munkát, lényege tehát az, hogy a hétköznapiság szférájában hozzá nem férhető tapasztalatokat kínál az egyén számára. Amennyiben ezt az elgondolást követjük, akkor a Houellebecq-mű tanúsága szerint a dolgos hétköznapokat az örömteli szexualitás, a természetesen megélhető intimitás hiánya jellemzi leginkább: el kell utazni, hogy mindehhez hozzájussunk. (Hogy a gyönyört okozó szolgáltatásoknak mi az anyagi vonzata, arról  A csúcsonban olvashatunk.) A könyvben azonban a turizmus Urry által vizsgált logikája is csődöt mond, mivel – a cseppet sem realisztikusan megjelenített, édes hármasban eltöltött óráktól eltekintve – a négy szereplő története azt sugallja, hogy a pálmafák alatt sem vetkőzhetőek le teljesen azok a reflexek, melyeket a munka világa alakít ki: a mérhetetlen unalom, a szorongás, a bizonytalanság érzete nem zárható ki a négycsillagos hotelszobákból sem.

A fényképezésről szóló fenti idézetből kitűnik az is, hogy az elbeszélő a mondat első felében még a csoport tagjaként („Ezeknél megálltunk”) szólal meg, a második felében azonban már mintegy kívülről tekint rá a „turistákra”. Ez a grammatikailag jelzett nézőpontváltás is azt tükrözi, hogy a cinikus-önreflexív turista mellett egy másik perspektíva is megképződik a szövegben, ez pedig a nyaralókat tőlük elkülönülten megfigyelő antropológusé. Az angolok titokzatos nyaralási szokásait feltáró „elmélyült, alapos, megbízható eszközökre támaszkodó kutatásra” való hivatkozás (19.), a lábjegyzetelés, a szóhasználat („a terepen felmérhetjük” 20.) mind-mind az antropológia beszédmódjára játszik rá, nem kevés öniróniával. A már-már teoretikus jellegű kitérők – az autentikus helyszínek iránti vágy gúnyos kritikája, a modern utazásszervezés és a globalizáció folyamatai közti összefüggésre való rámutatás – azt a hatást keltik, mintha a vékonyka cselekmény csupán a turizmus lélek- és gazdaságtanáról való elmélkedés apropóját nyújtaná (az elbeszélő és a beleértett szerző távlata ezeken a pontokon igencsak összeér). Sőt, Houellebecq ezzel a művel egy kultúratudományos trendhez is csatlakozik: hiszen egy ideje antropológiai vizsgálódások tárgya lehet már nem csak az őslakosság, hanem a kényszeresen fényképezkedő japán csoportok viselkedése is. Az elbeszélő megnyilatkozásait tehát a két, egymástól egyébként sem teljesen elkülöníthető szerepminta közti ingázás határozza meg, akár egyetlen mondaton belül is érzékelhető regiszterváltásokat eredményezve: „E könyvsorozat »rokonszenves« (környezetvédő, humanitárius) kirohanásaival, az »intelligens« utazásra való hivatkozásaival […] sikeresen vezetett be új normákat a nemzetközi hülyeség színterén.” (19.)

A „rokonszenves” ideológiák azért állnak ellentétben a regényt uraló szemléletmóddal, mert metaforikus áttételek révén különféle humanisztikus értékképzeteket vetítenek rá a természeti környezetre. A „megrázóan gonosz benyomást” (27.) keltő teve, és a „Hülye barom!” felkiáltást ismételgető papagáj alakja a természetszeretet diskurzusának azt az igyekezetét figurázza ki, amellyel az emberarcúvá teszi a flórát és a faunát – a természet otthonként, menedékként való felfogása fikcióként lepleződik le a szövegben. A rendkívül izgalmas és szuggesztív tájleírásokban feltáruló látvány nem festői, hanem fenséges és embertelen: leküzdhetetlen, már-már félelmetes idegenséget közvetít. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy az elbeszélő csodálattal adózzon Lanzarote posztapokaliptikus szépségének: „Totális ásványi sivatag terült el a lábunk előtt, és hatalmas, legalább húsz méter széles hasadék kanyargott egészen a látóhatárig, felhasítva a földkéreg szürke felszínét. Teljes volt a csend. Valószínűleg így fog kinézni a föld a halála után, gondoltam.” (51.)

Nemcsak a turistaipar működését kifürkésző, elmés megállapítások miatt érdemes tehát A csúcson után is elolvasni a kisregényt, hanem azért, mert életre kel benne egy különös sziget zord, mégis megbabonázó világa. A „francia hermetikus költők” stílusát imitáló, játékos versbetétek pedig különösen kíváncsivá tettek afelől, hogy mikor vehető végre kézbe Houellebecq új verseskötetének magyar fordítása.

Michel Houellebecq: Lanzarote, Magvető, Budapest, 2013.

Interjúnk Michel Houellebecq-kel a KULTer.hu-n ide kattintva olvasható!