Idén fejezte be a színművészetit, először szerepelt nagyjátékfilmben, de tavaly Cannes-ban máris elnyerte a legjobb színésznőnek járó Arany Pálmát. Két diplomája van, jelenleg az Andrei Șerban rendezte Lear királyban játssza Cordelia szerepét a bukaresti Bulandra Színházban. A miskolci CineFesten a bűbájos Cosmina Stratannal beszélgettünk.
KULTer.hu: Olvastam, hogy riporterként dolgoztál az Antena3 hírcsatornánál. Mesélnél erről az időszakról?
Iași-ban elvégeztem az újságíró szakot, miközben egy helyi televíziós csatornánál dolgoztam, majd az egyetemi diplomám megszerzése után Bukarestben helyezkedtem el az Antena3-nál. Hasznos időszaka volt az életemnek, mert sok embert megismertem, illetve újságíróként olyan helyzeteket tapasztaltam meg, melyeket egy átlagember nem él át, és ezek jelenleg is inspirálóak számomra. Egy évig híradós riporter voltam, majd riportfilmeket készítettem, de rájöttem, hogy Romániában nem beszélhetünk igazi sajtószabadságról. Nagyon szerettem írni, ezért is lettem újságíró, de folyton azt éreztem, hogy csak bizonyos témákról írhatok, és nem feltétlenül arról, amiről szeretnék, így más önkifejezési módot kerestem. Volt egy naiv gondolatom, hogy megpróbálom a felvételit a színművészetire. Úgy voltam vele, hogy ha ez az én utam, akkor felvesznek elsőre. Így is történt.
KULTer.hu: Idén fejezted be a bukaresti Színművészeti Egyetem mesterszakát. Színházi vagy filmszínésznőnek tartod magad inkább?
Az egyetemen színházi színésznek képeztek minket, nem tanultuk, hogyan kell filmben játszani. Persze minden román színész eljátszik a gondolattal, hogy filmben szerepeljen, de erre elég kicsi az esély, mert nagy adag szerencse kell hozzá, hogy pont belepasszoljál egy adott történetbe. Míg a színházban, ha szorgalmasan és komolyan dolgozol, tagja leszel egy társulatnak és évről évre játszani fogsz. Szóval nem igazán volt időm azon gondolkodni, hogy jó lenne filmekben szerepelni. Amikor megtörtént, az nagyon-nagyon meglepett, és meghozta az étvágyamat a filmezés iránt is. Egyikért sem áldoznám fel a másikat, nagyon különbözőek, és mindkettőt nagyon szeretem.
KULTer.hu: Hogy élted meg az egyetemi éveket?
A színészet elég nehéz szakma, és fontos, hogy a legelejétől hogyan formálódsz. Rájöttem, hogy az egyetemen nagy szabadságunk volt, mert sokan kerültünk egy évfolyamra, így keveset dolgoztunk a tanárokkal. Mivel én nem tizennyolc évesen kezdtem az egyetemet, mint a többiek, hamar felismertem, hogy önmagamat kell felépítenem, nem a tanároknak vagy másoknak kell megválaszolniuk a kérdéseimet és megadniuk a jó módszert. Mert valójában nem is létezik megtanulható módszer. Vannak dolgok, amiket elleshetsz az idősebb és tapasztaltabb kollégáktól, de a legfontosabb, hogy te mit fedezel fel, mit használsz fel, hogy szakmailag jobbá válj. Ez az út számomra nem ért véget a tanulmányaim befejezésével. Az egyetemen minden vágyam az volt, hogy hibázzak, ezért nem is voltam a tanáraim kedvence. Mert ebben a közegben még van lehetőséged hibázni, kísérletezni, a határaidat próbálgatni, később viszont a rendező kéréseit a lehető legpontosabban kell végrehajtanod. Szóval az egyetemen folyamatosan hibáztam.
KULTer.hu: Mi a különbség színház és film között?
Az információk gyűjtése a karakterről, ahogy megpróbálod felfedezni magadnak, ahogy felépíted a szerepet – ezekben eléggé hasonlítanak. A különbség az interpretálásban és a kifejezésmódban van. A filmben jóval kevesebb eszköz áll a rendelkezésedre, gyakran csak egy kis képkivágat. A kamera sokkal jobban megmutatja a hamisságot, mint a színpad. A színpadon viszont az egész közönség figyelmét fel kell keltened. Este hétkor kezdődik előadás, mindegy, hogy jó vagy rossz napod van-e éppen. A filmben nincs lehetőséged egy-két hónapos próbafolyamatra, arra a bizonyos napra kell felkészülnöd, mert másnap már egy másik jelenetet vesztek fel.
KULTer.hu: Hogy kaptad meg Voichița szerepét a Dombokon túl című filmben, és hogyan készültél fel a szerepre?
Behívtak castingra, előtte e-mailben kaptam egy jelenetet, ami két lány között játszódott. A szöveg nagyon jó volt, de akkor még nem tudtam, hogy köze van a hírhedt Tanacu-beli történésekhez, amelyeket mindenki ismer Romániában (2005-ben halálos ördögűzésnek tettek ki egy 23 éves novíciát egy moldvai apácakolostorban). Arról meg végképp fogalmam sem volt, hogy egy Cristian Mungiu-filmhez hívtak be. Később tudtam meg tőle, hogy a casting a következőképpen zajlott: Cristian eredetileg be sem hívott volna, mert a rólam készült képek alapján nem tartott alkalmasnak a szerepre, de szerencsémre a casting director nagyon kitartó volt, elérte, hogy készüljön rólam egy filmfelvétel, és amennyiben az jól sikerül, akkor majd meglátják. Így történt az eset. Ami pedig a felkészülést illeti, nagyon sok kétségem volt az elején, mert nagy felelősség került a vállamra. Miután elolvastam a forgatókönyvet, megértettem, hogy az én figurámtól indul a cselekmény, és bár ő nem az aktív, hanem inkább a tanúja, szemlélője az eseményeknek, a film arról szól, hogy milyen reakciókat ad a történésekre. Még be sem fejeztem a színművészetit, és azt vettem észre, hogy egy Cristian Mungiu-film főszereplője vagyok, aminek a felelőssége néhanapján megijesztett. De az volt a szerencsém, hogy volt egy nyugodt rendezőm, aki irányított, és lépésről lépésre végigvettünk minden jelenetet, így nem a teljes film szemszögéből kellett a figurámon gondolkodnom. Nem is ment volna. A forgatás előtt néhány nappal jártam egy apácakolostorban is. Nem azért persze, hogy egyfajta viselkedésmódot leutánozzak, hanem hogy megtapasztaljam milyen az élet egy ilyen helyen. Inkább azt akartam tudni, hogyan dolgoznak, esznek az apácák, milyenek a szertartások. Kíváncsi természet vagyok, és azt hiszem, hasznomra vált az ott szerzett tapasztalat.
KULTer.hu: Milyen volt együtt dolgozni Mungiuval?
Ismerve az eredményeit, és hogy milyen színvonalon dolgozik, keménységre számítottam, de inkább úgy viselkedett velem, mint egy baráttal. Túl nehéz volt a szerepem ahhoz, hogy színész-rendező viszonyt alakítsunk ki. Nekem semmilyen tapasztalatom nem volt még a filmszereplésről, ezért ő mindent nagyon egyszerűen magyarázott el. Nem adott választ az összes felmerülő kérdésemre, de ezzel sokat segített abban, hogy átgondoljam a véleményemet a szerepről, s aztán úgy építsem fel, ahogy az a filmben is látható.
KULTer.hu: Hogy érezted magad Cannes-ban? Meglepett-e az Arany Pálma?
Igen, meglepett a díj, mert nem volt időm erről álmodozni. Úgy gondolom, hogy az egyetem után elég hosszú utat kell bejárni, hogy eljussunk egy bizonyos szintre. Azt sem mondhatom, hogy akartam a díjat, mert ilyen korán díjazottnak lenni veszélyes állapot, hiszen felmerül benned a kérdés, hogy ezután mi lesz, mit csináljak, ha nem is jobb, legalább hasonló színvonalon. Nem gondoltam a díjra, már az is lenyűgöző volt számomra, hogy részt vehettem ebben a projektben Cristian Mungiuval. Teljesen felkészületlenül ért az a csoda, sok időmbe telt, hogy felfogjam, mi történt velem. Az általam megtett út érdekelt a legjobban, semmilyen formában sem szeretném megismételni a következő szerepemben az itt használt módszereimet, de fontosnak tartom, hogy a kezdeti kétségeimet megőrizzem.
KULTer.hu: Meglepődtél, hogy felkértek a Cinefest zsűrijébe? Eddig hogy tetszik a fesztivál?
Először Cristian Mungiut kérték fel, de ő nem tudott jönni, mert ebben az időszakban eléggé elfoglalt, így megkért engem, én pedig nagyon örültem a lehetőségnek. Másodszor vagyok tagja egy filmfesztivál zsűrijének, először egy rövidfilm-fesztiválon vettem részt, de az sokkal kisebb esemény volt, nem lehet a miskolci Cinefesthez mérni. Nagyon tetszik, amit eddig láttam, merésznek találom a szexualitás témájának a megjelenítését az eddig megnézett filmekben. Ehhez a témához vagy nagyon jól, vagy nagyon rosszul lehet hozzányúlni, nincs középút. Amúgy is abban hiszek, hogy a filmművészetben nincs helyük a közepes filmeknek. Közeleg az első megbeszélésünk, mert úgy döntöttünk, hogy minden negyedik film után ülünk le értékelni a látottakat.
KULTer.hu: Jártál már Miskolcon, Magyarországon valaha?
Nem voltam még soha, pedig szomszédos országokról, népekről van szó. Magyarország eléggé hasonlít Romániára, úgyhogy nem érzem, hogy eljöttem volna otthonról.
KULTer.hu: Mik a terveid a jövőre nézve?
Befejeztem az egyetemet, úgyhogy vége a játéknak, komoly emberré kell válnom. A Dombokon túl után egy román HBO-s sorozatban játszottam, aminek nemrég ért véget a forgatása, télen lesz a bemutatója. Továbbra is játszom a bukaresti Bulandra Színházban, ahová a Cannes-i díjam után kerültem be, mikor sokan felfigyeltek rám. Szerencsés vagyok, mert nagyon sok román színész végez minden évben, miközben nagyon kevés színházi hely van. Jelenleg Cordeliát játszom az Andrei Șerban rendezésében megvalósuló Lear királyban. Nem tervezem, hogy külföldre költözöm, hiszen idegen nyelven színházban játszani nagyon nehéz, még ha azt a nyelvet tökéletesen beszéled is. Filmben könnyebb, szeretném is kipróbálni magam külföldön, voltám pár berlini castingon, de még nem alakult ki semmi konkrét.
KULTer.hu: Ha választhatnál, melyik rendezővel dolgoznál?
Sok film- és színházi rendezőt csodálok, de először meg kell ismernem őket, hogy jól tudok-e velük dolgozni. A direktorok hírnevénél fontosabbnak tartom a köztünk létrejövő kémiát, ezért is nagyon lényeges a casting, mind a rendezőnek, hogy megtalálja a legmegfelelőbb színészeket, mind a színésznek, hogy megismerje a rendező módszereit. Babonából nem mondok neveket.
KULTer.hu: Milyen jó filmeket láttál az utóbbi hónapokban?
Az este láttam egy remek filmet, az Adèle életét. Nagyon bátor színészi alakítások jelentek meg a vásznon, és azon gondolkoztam, hogy én vajon vállaltam volna-e őket. Persze ez a rendezővel való viszonytól függ, mert nagy lehet a különbség az előzetes megbeszélés és a filmen látható végeredmény között. A két színésznő őrületesen játszott, belevetették magukat a szerepbe, provokáló, hihetetlen helyzeteket játszottak el, nagyon csodáltam őket.
