Az ezerablakos ház
Tőle kaptam mindenem. Lelket adott, mikor semmi voltam és testet, mikor szellemként jártam az utcákat. Samaelnek nevezett, mikor név nélkül kóboroltam üres szobáiban, és puha húsom helyére sziklakemény falloszt növesztett, ami feltárja az igazságot.
Meghúzhattam magam falai közt, annyit kért cserébe, legyek az ezerkettedik szeme, fogadjam vendégeit, majd bánjak velük helyesen, hogy hírét vihessék a városokban és a világban. De a selejteket és torzakat zárjam a pincemélybe, ahol elmélkedhetnek hibáikon.
Mert így szolgálhatjuk jól az Urat az ezer ablakkal.
Egy férfi és egy nő ma érkezik, egy régi barát nyolc nap múlva. Kitártam előttük egy ajtót a sok közül, lépteik zengtek az addig üres folyosókon, hamis kacajuk visszapattant a díszes falakról.
A legnagyobb szobát választották, mert abban együtt lehetnek és mégis távol egymástól. Ott játszottak az óriási ágyon, mint a gyermekek, akik csínyt titkolnak szülőapjuk elől.
Késői vacsorát kínáltam, majd magukra hagytam őket az Úr ezer szemével és fülével.
Hús áll az asztalon és bor és kenyér. Velem szemben fecsegnek ők, hazug szavak potyognak ajkaik közül meg nyáltól puha ételdarabok.
Történeteket koholnak a világról, ami körülveszi az Úr ezer tornyát.
Büszkék a soha meg nem esett dolgokra, és elhallgatják az igazságot rejtő szavakat. Telitömött hassal incselkednek velem és egymással, lábaink összeérnek az asztal alatti sötétben.
De én a pincemélyről mesélek nekik, és ez elülteti szívükben a szorongást. Leírom a selejteket és a torzakat, a csonka szárnyak, felhólyagzott bőr, letört karmok és vérző nyílások masszáját. Nem szólnak több hazugságot, dermedten hallgatják szavaim az Úr ezer éhes gyomrában.
Egy éjjelen a nő eljön hozzám, mert én már vártam rá. Háromszor kopog szűkös szobám ajtaján, ruháját ezer ablak huzatja lengeti.
Suttogva kéri, hogy eresszem be, és én beeresztem. A karomba kapaszkodik, hogy el ne botoljék, tekintete a csupasz falakat és üres ágyamat pásztázza.
Azt zokogja, a pinceméllyel álmodott, remegve ébredt és könnyezve és a férfi nem segít rajta, mert a férfi ostoba és felébreszteni sem lehet.
Nyugalomra intem, üljön csak az ágyam szélére, és mesélje el, miről szólt az álom.
Azt dadogja, lent járt a torzak és selejtek közt, dörömbölt a pinceajtón, de senki nem tárta ki, hogy újra feljöhessen.
Két ujjammal végigsimítok nyakának feszes bőrén, szavakat suttogok füleibe, telve nyugalommal és csábítással.
Csak elég erősen kell kopogtatnod, hazudom, majd a szájába fúrom hosszú-hosszú nyelvemet, le egészen a szívéig és tovább.
Ernyedten nyúlik el az ágyamon, és én beléhatolok az Úrtól kapott falloszommal, ami feltárja az igazságot. Ezerujjú kezemet a szájára tapasztom, hogy ne sikoltson, ahogy árnyékként a bőre alatt megjelenik az ismerős arc. Lökéseimtől növekszik és türemkedik, férfinak éppoly gyönyörű, mint asszonynak az én régi barátom árnyéka.
Hűtlen voltál, súgom a nőnek, és beléeresztem magvamat, ettől az árnyék hússá lesz, arc és koponya, amely meg nem született testvérként csüng gazdájának oldalán.
Így hevernek ők az Úr ezer méhében hajnalig, a nő és az ő torzsága.
Pirkadatkor a karomba veszem és szomorúsággal lépdelünk a pincemély felé, arcát a nyakamba fúrja, míg árnyékból született fattya pislog és habog hasának húsából.
Könyörög, hiszen legközelebb másképp lesz, könnyei lecsorognak a vállamon, de mit sem érnek, ha másképp szól az Úr ezer törvénye.
Nem leszel egyedül, mondom neki, mikor leeresztem a torzak és selejtek közé, sokaság táncol majd veled a pincemélyben, és egy napon talán újra feleresztenek benneteket az Úr ezer szobájába.
A férfi most búskomoran bolyong, nem kér az ételből vagy a szép szavakból, csak asszonyát szólongatja naphosszat. Előbb hazudik, majd ígérget, végül elsuttogja az igazságot az Úr ezer fülének.
Kísértetként lopódzom mögötte, beszívom keserűségének illatát, és mikor kimerülten elalszik, vigyázom nyugtalan álmát. Húst hagyok a feje mellett és bort és kenyeret, majd kemény ágyamban várok rá, hogy ő is eljöjjön hozzám.
Éjfélkor érkezik, ökle háromszor koppan fából faragott ajtómon. Haragtól és bánattól feszülnek tagjai, amint átlép a küszöb fölött.
Nem találkoztam vele, felelem a kérdésre, amit még fel sem tett, majd megkérem, hogy üljön az ágyam szélére. Mellé telepszem, és hagyom beszélni mindarról, ami felgyülemlett lelkében kóborlásai során.
Vétkeztem, motyogja, engedtem a kísértésnek, és most elvesztettem mindent, mert a bűn fertőz, mint a lepra és helyettem kárhozik el, aki túl közel van.
Nyugtatólag a tarkójára teszem forró tenyeremet, majd gyengéden vonom száját az Úrtól kapott falloszomhoz, ami feltárja az igazságot. Habozik előbb, majd mégis önmagába enged, leérek egészen a szívéig és tovább, hátának csupasz bőrén pedig felismerem régi barátom árnyékát, aki asszonynak éppoly gyönyörű, mint férfinak.
Éles körmömmel rést nyitok az árnyék fölött, hogy a feltépett bőrön keresztül pumpáljam belé magvamat. Az árnyék ettől hússá lesz, kéjesen vigyorog, mikor a férfi fejére olvasom hűtlenségét.
Így hevernek ők az Úr ezer herezacskójában hajnalig, a férfi és az ő torzsága.
Pirkadatkor várakozással lépdel előttem a pincemély felé, míg árnyékból született fattya csábít és suttog hasadt hátának húsában.
Szótlan, mikor leeresztem a selejtek és torzak közé, mert így szól az Úr ezer törvénye.
Nem leszel egyedül, hiszen sokaság táncol majd veled a pincemélyben, de azt nem találod meg, akit keresel. Így búcsúzom tőle, mikor kizárom az Úr ezer szobájából.
Majd a nyolcadik napon Lilith hazatér a városokból, és boldogságot hoz az ezerablakos házba.
Kérkedik és táncol, összekapaszkodva tántorgunk az Úr ezer folyosóján, mígnem elérjük otthonomat.
Szobám falai most díszesek és ágyam is puha, ahogy Lilith gyengéden rátaszít.
Tetszettek az ajándékaim, kérdi, és én azt felelem, gyönyörűek voltak, mint mindig, mert Lilith ajándékai valóban mindig gyönyörűek.
A férfit így csábítottam el, dicsekszik tovább, miközben szájába veszi az Úrtól kapott falloszomat.
A nőt pedig így, mondja, miközben belém hatol, mert férfinak éppoly kegyetlen, mint asszonynak az én régi barátom.
Hempergünk hajnalig a puha ágyon és a puha padlón, mikor pedig beléeresztem magvamat, hasíték nyílik a hátán, abból tárja szét csillogó szárnyait.
Végül fáradtam rám hajol, és így pihenünk az Úr ezer szívében.
Az Úr ezeregyedik szeme pirkadatkor távozik az ezerablakos házból, a tornácról röppen vissza a városok fölé. Némán nézek utána, amint vitorlázva ereszkedik, hogy eltűnjék a tömegben, majd én is hazatérek, dörrenve csapódik mögöttem az Úr ezer ajtaja, mert tőle kaptam mindenem, lelket adott, mikor semmi voltam és testet, mikor szellemként jártam az utcákat.
Samaelnek nevezett, mikor név nélkül kóboroltam üres szobáiban, és puha húsom helyére sziklakemény falloszt növesztett, ami feltárja az igazságot.
