Dacára az állandóan késő vonatoknak, elkapkodott IC pótjegyeknek, a háborús lövészárkokat idéző, felásott miskolci Széchenyi utcának, a sajtómunkásoknak kiutalt ingyenes Jameson vészesen apadó mértékének, a levegőtlen Uránia teremnek és a Művészetek Háza első napokban dugulással küszködő WC-inek, a KULTer.hu munkatársa most jól beszámol a CineFest nyitó- és záró hétvégéjéről.
Miskolc rendkívül izgalmas város. Arra a tizenegy napra biztosan, amíg a Jameson CineFest nevet viselő nemzetközi filmfesztivál tart. Leginkább kulturális értelemben írom ezt, bár aki keres, könnyen találhat másfajta izgalmakat is a borsodi megyeszékhelyen. Kísérő rendezvények garmadája úszik az ír whiskey-gyártó nevét viselő kulturális rendezvény farvizén. Két helyszínen tartott könnyűzenei koncertek, filmvásár, mesterkurzusok, filmes szakmai napok, konferenciák vagy az Alexander Trauner interaktív kiállítás.
Utóbbi abból áll, hogy a budapesti születésű világhírű díszlettervező (Oscar-díjat kapott A legénylakás belső tereinek létrehozásáért) filmjeiből jeleneteket vetítenek egy kisebb szoba falára. A gyanútlan látogató belép, majd azt veszi észre, hogy az ügyes szaki belehelyezi az ő képét az épp futó nyúlfarknyi jelenetbe. Így mondjuk Jean Gabinnel lehet kinézni egy párizsi ház ablakán vagy egy hatalmas kastély termeiben bolyongani kosztümös szereplőkkel.
A helyszínt biztosító Művészetek Háza közelében levő pékség még éjjel egykor is nyitva tart, friss, meleg péksütemények nagy választékával. Tavaly óta egy döneres is megnyílt cirka ötven méterre a fesztiválközponttól. Az a jó benne, hogy a minőségre fókuszál, ízletesebbek az alapanyagok, ami a magasabb árban is megmutatkozik, illetve abban, hogy ha nincs sor (általában mindig volt), akkor is öt percbe kerül, míg azon frissiben elkészül a rendelésed. Megéri várni, mert a pita nagyobb és ropogósabb a körúti felhozatalnál, a sült krumpli, rizs és maga a hús is finomabb a gyorsaságra koncentráló konkurenciánál.
Filmekkel is rendesen jóllakhattunk a fesztiválon. A versenyszekcióban tizenhét fiatal filmes alkotása mérkőzött meg a fődíjért, a kisjáték-, animációs- és dokumentumfilmek is díjakért csaptak össze, a programot pedig információs vetítések (idén Sundance-válogatás), kitekintő program, Kechiche-retrospektív és a hagyományos CineClassics színesítette. Szabó István pedig életműdíjat kapott. A miskolci CineFest évről-évre komolyabb fesztivállá válik, idén ez a minőségi filmes választékon, a szép számban megjelenő alkotókon, vagy épp a távol levők videóüzenetén is lemérhető volt. A továbbra is ingyenes seregszemle a nézők kegyét is elnyerte, a legtöbb vetítés teltházas volt. Egyetlen bosszantó hiba: a vastag programfüzetre ráfért volna a korrektúra, mert ügyetlen fordítások mellett sok film kétféle magyar címen szerepel benne.
A fesztivál első napjaiban a szexualitást bátran kezelő alkotások voltak felülreprezentálva. Az idei Cannes-i Arany Pálma-díjas Adèle élete egy középiskolás lány identitáskeresését, majd leszbikus párkapcsolatának kialakulását és lezárulását dokumentálja a háromórás játékidőben. Lehengerlő a két főszereplő játéka, a kamera ott köröz az arcuk körül (Adèle kissé elnyílt szája sok-sok premierplánt kap), minden rezdülésük hiteles, valóságszagú. A rendező, Abdellatif Kechiche védjegye a dokumentumfilmekre hasonlító ábrázolás, nincsenek filmes konfliktusok, csúcspontok, a sokat szövegelő figurák hétköznapjait követjük, jellemük a viselkedésük, beszédük alapján rajzolódik ki. Az eredetileg képregénynek íródott sztori abban hasonlít a Túl a barátságonra, hogy itt is mindegy a szerelmesek neme, nem a homoszexualitás van középpontban, hanem a lelki mozgatórugók, az Adèle által túl fiatalon átélt viharos szerelem fényei és árnyai táncolnak a szemünk előtt. Nem az explicit szeretkezési jelenetek miatt lesz maradandó ez a moziélmény, hanem mert egyrészt ritkán látott pontossággal jelenít meg lélektani folyamatokat. Olyanokat, melyek nehezen lehet filmen megmutatni, itt mégsem unalmasak vagy sablonosak. Másrészt ügyes és finom jelzésekkel dolgozik a direktor, a mű komplexitásába belefér Emma és Adèle eltérő családi hátterének bemutatása, nem is beszélve a kék színnek a film szövetét átszövő használatáról (angol címe Blue is the Warmest Color) vagy a megjelenő iskolai olvasmányoknak e történetre rímeléséről.
A szerelem a témája két olyan filmklasszikusnak is, melyeket a közönség nagy része sosem láthatott még filmvásznon. A Powell-Pressburger rendezőpáros (Pressburger Imre Miskolcon született) Diadalmas szerelem című 1946-os filmje jó választásnak bizonyult. A technicolor eljárás hajnalán készült alkotás kreatívan vegyíti a színes és fekete-fehér jeleneteket, a történet pedig az eltelt bő fél évszázad alatt sem porosodott meg, sőt több beállítás elismerő biccentésre késztetett több cinefilt. Billy Wilder 1960-as A legénylakás című filmjét most volt alkalmam először látni. Jack Lemmon rendkívül jól hozza a teszetosza, főnökeinek kiszolgáltatott és reménytelenül szerelmes szürke hivatalnokot. A történetben jól keveredik a humor és a dráma, nem véletlenül vált klasszikussá a régi Hollywood eme remeke.
Szót kell ejtenem a Filmklubok az iskolákban című rendezvényről is, melyet a Filmklubszövetség szervezett a fesztivál első szombatján azzal a céllal, hogy találkozási lehetőséget biztosítson elsősorban középiskolai filmklubszervezőknek. Válaszokat igyekeztek továbbá keresni a felmerülő nehézségekre, mint a korhatár-besorolás, a törvényesség kérdése a beszerzésben, vetítésben, az érdeklődés hiánya stb. Hallhattuk több sikeresen működő filmklub vezetőjének, tagjának beszámolóját. Megtudhattuk: a jó filmklubok alulról építkeznek és a diákok érdeklődéséhez igazítják a programot, máshol tematikus blokkokban gondolkodnak. Érzésem szerint a hét órás program túl sokfelé orientálódott, így voltak olyan előadók, sőt blokkok, melyek csak érintőlegesen kapcsolódtak a témához. Hasznosabb lett volna egy tömörebb, még inkább a gyakorlatiságra koncentráló workshop. A kezdeményezés jó, várjuk a problémacentrikusabb folytatást!
Örömmel láttuk, hogy Robert Redford neve még mindig képes megtölteni a nagytermet. A Minden odavan című filmben ő az egyedüli szereplő, a túlélésért küzdő névtelen hajós szerepe igazi jutalomjáték a hetvenhét éves legendának. A rendező ellenáll a csábításnak: nincsenek a szereplő múltját bemutató flashbackek, se belső narráció, így szinte semmit sem tudunk meg róla, csak magát a nagybetűs embert látjuk. Az első percben elhangzó rövid monológ sem ad sok kapaszkodót a nézőnek, marad a ráncoktól szabdalt arc és az egyre nehezebb helyzetekre adott pánikmentes, megfelelő tett. Egyszerű felfedezni a magányos hajózásban a metaforát; az élet tengerén hánykolódó idős ember imponáló nyugalommal és rutinnal hárítja el a veszélyeket, de egyre fogy az esélye az életben maradásra. (Vékony Gábor kollégám értő és pontos elemzése itt olvasható.)
A filmnézés fáradalmait sokak a közeli Helynekem nevezetű rom-, jobban mondva lakáskocsmában pihenték ki, melynek tekintélyes méretű tánctere is van, ahol a Miskolcon rendkívül népszerű videodiszkóval búcsúztattuk a 10. CineFestet. De térjünk vissza a filmekre! Ha már kocsma, akkor sokan vártuk Edgar Wright Világvége című vígjátékát, mely a jól bejáratott Nick Frost és Simon Pegg párosát (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok) további három kiváló brit színésszel dúsította fel, az eredmény viszont csalódást keltő lett. Ami az említett két filmben friss, eredeti és humoros volt, itt fáradt, unalmas és önismétlő lett. Korábban eredményesen sikerült házasítani a komédiát a zombifilmek, majd a buddy movie-k zsánerjegyeivel, most viszont a testrablós sci-fi műfaj idegen testként fityeg a negyvenhez közelítő banda kocsmatúráján. A pszichiátriai kezelésben részesülő, alkoholista Gary King képtelen felnőni, kényszeresen teljesíteni akarja tizenévesen kudarcba fulladt kocsmatúráját, melyre négy akkori barátjával vállalkozott. Tervétől akkor sem áll el, amikor a poros kisváros lakóiról kiderül, hogy az idegenek kicserélték a testüket, és az öt muskétásnak magát a Földet kellene megmentenie az idegen civilizáció totális kontrollja alól.
A New York-i Frances is hasonló cipőben jár, életvitele nem épp a felnőttek komoly, felelősségteljes világát idézi. A kapunyitási pánikkal küzdő huszonhét éves Francest Greta Gerwig ihletett alakításában zárhatjuk szívünkbe. Albérletről albérletre költözik, táncos karrierje és magánélete sem ért egyenesbe, életvidámsága viszont egy percre sem hagyja magára. Noah Baumbach fekete-fehér életképein New York egy élhető óriás bohémtanyának tűnik, ahol a pénztelenség nem akadályozza meg a bolondozást. Ha szomorú vagy, bátran nézd meg a Frances Ha-t, garantáltan jobb kedved lesz.
Csak részben igaz ez Alexander Payne szintén fekete-fehér filmjére, a Nebraskára. Lassú, hömpölygő ritmusú, félig-meddig road movie-ról van szó, amit szerencsés módon átsző a fanyar, néha abszurdba hajló humor. Témája ugyanis nem túl vicces: a szenilissé váló alkoholista Woody Grant mindenképp el akar jutni Nebraska államba, ahol állítólag nyert egymillió dollárt. Egyik fia, akinek magánélete szintén nincs rendben, és karrierje is lehorgonyzott a háztartási elektronika árusításánál, vállalja, hogy az öreget átfuvarozza Montanából a messzi Nebraskába. Az atomizált család tagjai apró lépésekkel jutnak közelebb egymáshoz, a nagy családi hétvége azonban tartogat néhány kínos és humoros szituációt is. A vidéki Amerika szeretettel felrajzolt, mégis elkeserítően valóságos képét láthatjuk ebben a szép és érzékeny alkotásban. Méltó zárófilmje volt a fesztiválnak.
A CineFest fődíját idén egy elsőfilmes német rendezőnő nyerte el Tore tánca című kiváló filmjével. A címszereplő Tore fiatal srác, aki a Jesus Freaks nevű keresztény punk mozgalom tagja, az ő folyóban való megkeresztelésével indul a történet. Tore angyalarcú, törékeny alkatú, ártatlan, kissé együgyűnek tűnő fiatalember, aki szembesülve egyik társa álszentségével, a vele egyszer jót tevő Benno családjához költözik. Benno viszont nem csupán törvénytelenségekből (kamionról leeső holmik) pénzt szerző zsarnok családfő, hanem Tore mélységes jóságának teljes ellentéte, akinek gonosz célja, hogy a fiú hitét bármilyen eszközzel megingassa. Katrin Gebbe nem kíméli a nézőt: az egyre durvuló játszma, Tore szenvedései a szemünk előtt zajlanak, nem tudunk a hatása alól szabadulni. Erőssége a filmnek a szereplők sokoldalú jellemzése. Benno tud jó, kedves és vicces is lenni, ám kamasz mostohalányával nem találja a közös hangot. A dacos fruska és Tore közt ártatlan szerelem szövődik, gyermekien vidám kapcsolatuk szálka Benno szemében, mint ahogy a szőke, göndör hajával valóban angyalokat idéző Tore apró sikerei is az Activityben. Mindezek miatt még dühödtebben gyötri „védencét”, aki bár elmehetne, de küldetésének érzi Benno és családja megsegítését. A jézusi önfeláldozás párhuzama helytálló, a test megtörése után már a lélek megkísértése következik. Benno felesége és közeli barátaik sem maradnak ki a megrázó fináléból. A film 3 beszédes című fejezetre tagolódik: Hit, Szeretet, Remény.
Hosszú és izgalmas beszélgetések témája lett a Tore tánca rögtön a levetítése után, filmklubok számára ideális ágyúanyag a vitázáshoz, meglátások ütköztetéséhez. A filmforgalmazóknak pedig egy jó lehetőség, hogy egy igazán megrázó, elgondolkodtató alkotásra lecsapva bemutassák a nagyközönségnek is.
10. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál, Miskolc, 2013. szeptember 12–22.
