Akik múzeumokba fotóznak

A Still – Fotográfia a múzeumban a MODEM második emeletén látható kiállítás, amely sokféle értelmezési módot felkínáló címéhez hűen igen tágan, széttartóan járja körül a beharangozott tematikát, leginkább pedig a fotósok gondolkodásának hasonlóságairól és különbözőségeiről tájékoztat.

A Still cím ugyanúgy utalhat a festészet műfajaiból kölcsönzött csendéletre (still life), a csendre, mint a fotográfia sajátságos jellemzőjére, az állóképre, továbbá a filmkészítéssel kapcsolatba hozható képkockára is, sőt a metaforikus „még mindig” jelentést is megtaláljuk benne. A tárlat két nagyobb szakaszra osztható, melyeket egy, a világos és szűkös folyosón, az alkotások között átcsusszanva megpillantott szöveg köt össze. Ez a halványan meghúzott határvonal összemosódni engedi a kiállítás terében fel-felbukkanó logikai szálakat, kapcsolódási pontokat, s tulajdonképpen a modern fotóművészet technikáiba, önreflexív mozzanataiba bevezető heterogén válogatással találja magát szembe a látogató.

Az első „szakasz” a festmények státuszához közelítő, ugyanakkor az egyetlen pillanat megörökítésére használt, a hétköznapi élet produktumaitól távolodó kiállított fotók lehetséges megjelenési formáit igyekszik bemutatni. A gondosan előkészített tárgyak és a hosszú ideig tartó elkészítés kapcsolatát több kiállított alkotás is tematizálja. Ilyenek például Szacsva y Pál szobabelsőkre, megszakításokkal teli domború felületekre vetített diaképekről készült fotói (Reprojekció-sorozat), melyek a hullámzó felületek síkba dolgozásával a minket körülvevő, rétegzett és állandó mozgásban lévő világ töredezettségének esztétikus kisimíthatóságát sugallják. Vagy Szegedy-Maszák Zoltán többszörös expozícióval készült, lentikurális fotói (Hardver tekintetében), melyek fémből és kemény műanyagból készült szerszámokat, valamint emberi húst, ujjakat variálnak úgy, hogy a néző mozgásával irányítja, kiválaszthatja a számára megfelelő beesési szöget az egymásra helyezett képek térhatású alakzatait szemlélve – gyerekként álldogálhat és hajlonghat a sokszor ismeretlen gépek, szerszámok képe előtt. Ide tartozik Stephen Huber két részes Ragyogása is: a lightboxban elhelyezett első dia egy rosszul felszabdalt, habbal leöntött szivacstengert mutat be, majd az eltérő perspektívából született második darab önleleplező módon egy havas táj ködbe vesző házikóját láttatja, a teljes illúziókeltést a fotós vagy filmes műterem szögleteinek képbe csúszása akadályozza meg – ezzel a mulattatóan ironikus önreflexióval szemben Ősz Gábor szinte komolykodva elmélkedik a „vetítések vetítésének vetítéséről” (Tautológia).

Birkás Ákos és Kelemen Károly hetvenes évekből való képei az egymásra helyezett felületek játékának a kezdetektől való fontosságára emlékeztetnek, s ezzel bevezetik a fényképek készítőire koncentráló szakaszt. Viktoria Binschtok a fotósokat fotózva a fényképező személyének a fotózott témával szembeni megnövekedett fontosságára hívja fel a figyelmet (Kiemelt médiafigyelem), Eperjesi Ágnes a fotósok által általában eltakarni kívánt folyamatokat helyezi előtérbe (Kromatikus aberráció prizma által homályosan), mint ahogy az utolsó teremben Áfrány Gábor is a rejtett jelenségek, a fotókon található jelentéktelen alakok kinagyítása iránt érdeklődik (Photo Recycling). Gerhes Gábor Sok természet című sorozata ebben a kontextusban felfokozott iróniával hat: képeinek címei egyszerű, frappáns leírásai a lefotózott jelenségeknek (például Megállt óra, Szerető szarvasok, Hulló gyümölcs, A hazugság vizsgálata). Gerhes kérdésessé teszi a fotós címadó tehetségét és képességét, művészi intencióját, vagy éppen fordítva, egy-egy kép sugallt jelentéseit. Az egymást követő, éles körvonalakat halmozó fotók egyszerűségükkel és határozottságukkal szinte hangosan koppannak az olykor hosszú magyarázatokkal ellátott alkotások között.

Candida Höfer rendszerező intézmények helyszíneiről (állatkertek, könyvtár) készített felvételei mellett Szabó Dezső mesterségesen, egy Tesla-transzformátorral előállított villámról készült fotója, illetve Olafur Eliasson északi hideget és hideg költészetet sugárzó Olvadó jég Gunnar földjén című sorozata alapozzák meg a tájképeket felidéző képek csoportját. Ezek közül Esterházy Marcell alkotása a legérdekesebb és egyben a legösszetettebb is: A hosszú menet végében az alkotó felhasználja a negatív anyagszerűségét (az idő múlásával a negatívon keletkező penész és emulzióelválás misztikussá, „csillagossá” teszi az előhívott, felnagyított fotót), illetve a hozzá tartozó személyes és történelmi kontextust is (családi vadászat és Mao Ce Tung hosszú menetének egybejátszása), különös mélységet adva az elejtett vadról készült felvételnek.

A személyes vonal tovább folytatódik Szász Lilla nagyszüleiről készült felvételein, e képek, valamint Fabricius Anna presztízst vesztett, ám fontos kétkezi munkákat végző alakjai (Techné) mellet elhaladva csúszunk át a rövidebb „második szakaszba”. A digitális eszközök használatának fikcióteremtő volta egyre nyilvánvalóbban szemünk elé tűnik, a fotóművészet dokumentáló jellege háttérbe szorul és megkérdőjeleződik. Míg László Gergely egy kibuc fényképekkel történő, a közösségen kívülieknek és a fiatal tagoknak egyaránt szóló szubjektív önreprezentációs gesztusra hívja fel a figyelmet (Yad Hana Kibuc Projekt), addig Gyenis Tibor a fotózkodó családokat a „családi képpé” való rendeződés közben figyeli meg (Angéláék). Ezen a ponton elmélázhatunk Koronczi Endre négycsatornás videoinstallációjától körülvéve is, ahol négy folyamatosan futó film egy-egy pontja örök mozdulatlanságba merevedve tudatosítja a bemutatott valóság állandó (ez esetben játékos) manipuláltságát (Megállított… Tűz, Víz, Föld, Levegő).

A kiállítás a továbbiakban főként a modell és a róla készített kép viszonyáról gondolkodtat el; Khoór Lilla például 9 különböző színű ruhában 9 különböző, a ruhákkal harmonizáló borítójú könyvet olvas Oscar Wilde-tól Gertrude Steinig, miközben finoman ironizálja a nőreprezentáció hagyományait és szokásait (Her Representation). Puklus Péter a kiállítás plakátján is szereplő művében egymás mellé helyez egy rövid videót és egy képet, ami Melinda hajmosás utáni viselkedésének, jellemzőinek merőben más dimenzióit mutatja, erősítvén a portrékészítés fikcióteremtő voltát.

Arról nem tudunk meg sokkal többet, hogy mit is jelent a fotográfia a múzeumban – ám ez inkább alcímválasztási probléma. Látunk viszont egy határozott ívet nélkülöző, inkább sűrűsödéseket és csomópontokat, valamint egymás mellett haladó és olykor-olykor találkozó, egymásra ható vonalakat összegyűjtő, a modern fotóművészet vezérgondolatait, technikáit a teljesség igénye nélkül bemutatni szándékozó tárlatot. A kisebb-nagyobb belső hullámzások között kényelmesen hallgatjuk és nézzük az egymásnak csendben felelgető falakat, képeket.

A Still – Fotográfia a múzeumban című tárlat Debrecenben, a MODEM-ben tekinthető meg 2013. október 20-ig.