„Ama híres horizont”

Az utóbbi évek Esterházy-regényeit – különösen a 2010-es Estit és jelen cikk tárgyát, az idei Könyvhétre megjelent Egyszerű történetet – elnézve azt mondhatjuk, a szerző világa és az azt megismerni vágyó olvasó között húzódó szakadék műről műre szélesedni látszik.

Minél jobban gazdagszik az évtizedek óta szerves egységet (persze érdemes fenntartással kezelnünk ezt a szót) képező Esterházy-életmű, a befogadónak annál kevesebb esélye lesz rövid úton megközelíteni a zártságában is folyamatosan terebélyesedő szöveguniverzumot.

Szépen lassan mindent bekebelez ez a telhetetlen prózapoétika: az autobiografikus családtörténet, Magyarország történelme, a világirodalmi és kortárs közéleti utalások, az Istenről való beszéd (a sort pedig még hosszan folytathatnánk) szétválaszthatatlanul összekapcsolódik Esterházynál, olyan önálló rendszert hozva így létre, amely egyre kevésbé szorul rá „külső” referenciapontok felkínálására. Éppen ezért nehéz lenne ajánlatot tenni egy kezdő Esterházy-olvasónak arra nézvést, vajon hol lehet érdemes elkezdenie hiányosságai pótlását, ha csak nagyjából is be szeretné tájolni, hova próbál a szerző kilyukadni az Egyszerű történet vessző száz oldal kardozós változatával.

Nyilvánvaló, hogy az új mű forrásvidéke valahol az ezredforduló táján keletkezett aparegények, így a Harmonia Caelestis és még inkább az azt követő Javított kiadás környékén keresendő, az elbeszélő azonban mintha magától értetődőnek tekintené, hogy a szövegben elmerülni vágyó érdeklődő e két alkotáson kívül is mindennel tisztában van, amit Esterházy-ügyben tudni érdemes. Az új regény elbeszélőjének tudatosan elmaszatolt, épp ezért hangsúlyossá váló alapélménye a sokféle formában testet öltő apa (l. Harmonia Caelestis) ügynöki múltja és önnön családi „meghatározottsága” („egy magyar úr mért… mi a helyes kifejezés? …mért lesz spicli?” – 237.) között feszülő ellentétre való rákérdezés lesz. Az Egyszerű történet narrátora, E.P. (róla bővebben később) ekképp foglalja össze írói ambícióit a kötethez írt bevezetőjében: „Azt szeretném, az a becsvágyam, a hübriszem, hogy beszámoljak apám élete utolsó két évtizedének boldogságáról. Hogy ez legyen a zsákmányom. Hogy az a férfi […], akit a történelem szilajsága és saját gyöngesége többször is kitaszított saját életéből, s lett ezáltal épp e kitaszítottság az élete, s állt így újra meg újra a senki földjén, védtelenül, vacogva […], olyan magányban, hogy ha erre gondolok, bármikor sírva tudok fakadni, szóval ez a férfi boldogságban halt meg.” (6.)

A regény fő mozgatója ennek megfelelően egy sajátos boldogságfilozófia körüljárása lesz, amelynek pontos behatárolhatósága épp a szövegegységek rövidsége és az azokat rendre szétszabdaló, olykor a főszövegre rácáfoló utalások, lábjegyzetek miatt válik kérdésessé. Az utolsó [számozatlan oldal] olvastán pedig mintha az is bizonytalanná válna, tényleg boldogságnak nevezhető-e az, amiről az elbeszélő eredetileg be szeretett volna számolni az olvasónak – és talán még inkább saját magának: „Végtelen szomorúság ült ott, mint valami különálló lény, tőle és akár a bajától is függetlenül. / Mintha a bajok mögött volna egy nagyobb baj. / Te vagy ez a baj, Uram, motyogtam a felelőtlenség félálmában reggel. / Te, a szomorú Isten.” (249–250.)

Az Esterházy-próza bevett gyakorlatának megfelelően az Egyszerű történetben felbukkanó szereplők és narrátori szólamok egyike sem tekinthető biztos pontnak: a jelentő és jelentett közti viszony állandó mozgásban van, ezért látszólag csakis az elbeszélő önkényén múlik, milyen tartalommal ruházza fel a történet egyes elemeit. Így fordulhat elő, hogy egy XVII. századi „történelmi regénynek” szánt műben a két évszázaddal később élt Nyáry Pál alakja bukkanjon fel („Időpontjaink ugyan csúszkálnak valamelyest, de mikor csúszkáljanak, ha nem a tizenhetedik században, föltéve, hogy a huszonegyedikből nézzük” – 176.); hogy a török kori kémjelentések kísértetiesen hasonlítsanak a III/III-as dokumentumokra; de akár az is, hogy a regény minden elemét meghatározni látszó katolikus Isten-kép oldalról oldalra új árnyalatokkal gazdagodjon. Ez utóbbi sajátosság – vagyis a misztikus hagyomány szövegbeli folyamatos újra- és újraértelmezése – szintén szerves részét képezi az Esterházy-féle poétikának, az Egyszerű történetben azonban mintha az eddigieknél is hangsúlyosabb szerephez jutna. Az Istenről/Istenhez való beszéd végső soron nyelvi problémaként jelenik meg a regény számozott és számozatlan oldalain („Isten és a szó… Kemény dió.” – 105.; „Uram, mért kellenek szavak az imádkozáshoz?” – 139.), jól tudjuk azonban, hogy Esterházy prózájában jóformán nem létezik olyan kérdés, ami ne a nyelvben való létezés feltételrendszerében fogalmazódna meg. Többek között ennek a jellegzetes, az új műben pedig a végletekig kiélezett nyelvfilozófiának az eredményeként jön létre az a narrációs struktúra, amely lényegéből fakadóan nem képes (de nem is szándékozik) különbséget tenni múlt és jelen, szent és profán, megszólító és megszólított kategóriái között. Épp e biztos kapaszkodópontok megtalálásának ellehetetlenítése szavatolja, hogy – a szerző szavait használva – „a regény látóhatára, ama híres horizont” (192.) sohase váljék biztonságosan beláthatóvá. Emiatt viszont joggal merülhet fel az is az olvasóban: megéri-e neki a fáradságot, hogy a szöveg sokszor öncélúnak tűnő nyelvi bravúrjait minduntalan dekódolni próbálja? Ami engem illet, olykor határozottan az volt az érzésem, hogy narrátorunk indokolatlanul nagy energiát fordít mondandója cizellálására, ezáltal pedig maga járul hozzá, hogy elbeszélését elfordítsa az első oldalakon kijelölt irányból.

Persze jól látható, hogy épp ez az eljárás az egyik leghangsúlyosabb poétikai összetevője az Egyszerű történet vessző száz oldalnak. Elsősorban a – kiszámíthatatlan időközönként, hol szabályos, hol rendhagyó – lábjegyzetekben közbeszóló narrátor, E.P. a felelős azért, hogy létrejöhessen a fent említett átjárhatóság (művi káosz?) a regénytér különböző szegmensei között. E.P., hasonlóan a Termelési-regény végjegyzeteiben színre lépő névrokonához, természetesen nem azonos Esterházy Péterrel, azonban már csak a történet direkt önéletrajzi vonatkozásai is figyelmeztetnek rá bennünket, hogy nem kell feltétlenül megbíznunk a lábjegyzetek állításaiban. Így jöhet létre az a visszás helyzet, hogy a szilárd tényeket kereső olvasó kénytelen újra és újra tudatosítani magában: az elbeszélő saját magára vonatkozó közléseit sem megerősíthető, sem megcáfolható kijelentésekként nem szabad értékelni. Ráadásul hasonló a helyzet a főszöveggel is, hiszen a (kisebb-nagyobb matematikai csúsztatásokkal kiszámolt) száz oldalt egy feltehetően E.P.-vel azonosítható elbeszélő vizsgálja felül és foglalja rendszerbe. Jól mutatják ezt a hol játékosnak, hol tudálékosnak, hol pedig már-már skizoidnak ható „csillagozott” közbeszólások, amelyek mintha egyfajta isteni pozíciót is implikálnának a szöveg fölötti uralmat teljesen átvevő narrátor számára. A mindenre kiterjesztett elbeszélői jelenlét ugyanakkor azt is kérdésessé teszi, mi számít igazán fontosnak az elmondottak közül, és melyek tekinthetők a regény kevésbé lényeges szöveghelyeinek.

Az Egyszerű történet vessző száz oldal kardozós változata – a bevezetőjében idézett kiplingi útmutatásnak megfelelően – mesél „királyokról, lovakról, ördögökről, elefántokról és angyalokról”, és nem felejt el szólni „szerelemről meg hasonlókról” sem. A könnyednek álcázott tematika és hangütés azonban kibeszéletlen egyéni és családi traumák sorát hordozza magában – ezek feldolgozására pedig, nagyon úgy tűnik, száz (plusz/mínusz n) oldal nem lehet elegendő E.P. számára.

Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat, Magvető, Budapest, 2013.