Kettő történet, ami egy

Erdély hálás témának bizonyul, ha a magyarországi olvasóközönségről van szó. Mindössze némi – a nosztalgia aranyfüstjével bevont – pszeudo-történelmiség kell hozzá, hogy a könyv bestsellerré váljon, a hitelesség és a színvonal pedig ezek után már nemigen merülnek föl mint meghatározó tényezők.

Tompa Andrea mégis a nehezebbik utat választotta. A Fejtől s lábtól két erdélyi fiatal történetét dolgozza föl az első világháborún innen és túl – sorsukon keresztül pedig bepillantást nyerhetünk mindabba, ami magát a történelmet alkotja.

Egy brassó közeli aljegyző fia és egy enyedi zsidó kereskedő lánya szólalnak meg a lapokon; egy-egy fejezetet egy-egy narrátor szájából hallhatunk. Mindkét elbeszélő a kolozsvári egyetem orvostanhallgatója, és noha nevüket (a homodiegetikus narrációból fakadóan) nem tudjuk meg, a szövegkörnyezetből és az utalásokból azonosítani lehet őket. Az elbeszélői hangok már korántsem különülnek el ilyen élesen: a személyekhez köthető, egyénített narratíva háttérbe szorul a korabeli nyelvezettel szemben. Éppen ezért – különösen a fejezetek elején – nem mindig könnyű rájönni, éppen ki is beszél. Ezt, annak fényében, hogy Tompa egyébként milyen érzékletesen jeleníti meg a huszadik század eleji stílust, szándékos írói eszköznek vélem, céljával azonban nemigen vagyok tisztában – a két sors hasonlóságát kívánná érzékeltetni? Számomra leginkább zavart okozott, noha a könyv élvezetében nem jelentett komoly akadályt.

A századfordulós környezet ellenére Tompa regénye nem szűkölködik aktualitásokban: már az első ötven oldalon terítékre kerül a nemek közti egyenlőség kérdése, az alkoholizmus, a homoszexualitás, az asszimiláció, a magyar népesség jövője, a felsőoktatás és az egészségügy problémái; a könyv további részében pedig találkozhatunk antiszemitizmussal, sovinizmussal, kuruzslással, paleolit étrenddel (legalábbis annak egy lehetséges előfutárával), homeopátiával, klitorális orgazmussal, pszichoanalízissel és abortusszal. Amennyire meg lehet állapítani, ennek oka kettős. Tompa saját bevallása szerint olyan témákkal érdemes foglalkozni, amelyek a kortárs olvasót is megragadják, tehát aktuálisak. Arra is rá kell ébrednünk azonban, hogy mai beidegződéseink, gondjaink, mentalitásunk a múlt eseményeinek következménye. Különösen szemléletes példája ennek Trianon, amely a hazai diskurzusban rendszerint hol a sértett honfibú, hol az óvatos körülményeskedés hangján (nem) szólal meg, párbeszéd-képtelenséget okozva. A Fejtől s lábtól ezt az állóvizet kavarja föl – egyik legnagyobb erénye, hogy a határon kívül kerültek szemszögéből mutatja be az „impérium” elvesztését, s egy másik impérium hatalma alá való kerülést, mindezek eredményeképpen pedig a szinte teljes egzisztenciális ellehetetlenülést. A férfi elbeszélő keserűen állapítja meg, hogy Pest elhagyta őket, Románia pedig ellenséges – ők, az erdélyiek, senkinek sem kellenek igazán.

A közéleti és művelődéstörténeti gazdagság egyik érdekes eredménye, hogy a regény szokatlan perspektívát és szerkesztésmódot alkalmaz. A fülszöveg ezt „fordított optikának” nevezi, nem jogtalanul: a személyes történetek, noha jelzésszerűen jelen vannak, háttérbe szorulnak a közéleti, társadalmi és művelődési kérdésekhez képest. Noha értesülünk arról, hogy a főhősnő szakít a családjával, vagy hogy a főhős apja elborult elmével fejezi be életét, mindez csak halványan, mintegy utórezgésként jelenik meg, mintha csak le akarná horgonyozni a szereplőket, akik mindenekelőtt a korabeli élet médiumaiként funkcionálnak. Részben ebből fakad, hogy a Fejtől s lábtól az első oldaltól az utolsóig rendkívül érdekes és szórakoztató. Az olvasónak néha az az érzése támadhat, hogy irodalmi igénnyel megírt művelődéstörténeti tanulmányt olvas. A női elbeszélő kalandjai a kirándulóegyletekkel vagy a kerékpáriskolával, a férfi elbeszélő érdeklődése a fakírok vagy a sebészet iránt nagyszerű betekintést nyújtanak a kor életébe.

Ennek az elbeszélésmódnak azonban megvannak a maga hátrányai is: amilyen érdekes dolgokkal foglalkozik éppen az elbeszélő, annyira lesz megragadó maga a szöveg. Az elveiért küzdő, minden újat kipróbáló, egyfelől hihetetlen akaraterővel és bátorsággal rendelkező, másfelől rendkívül félénk, önmagában bizonytalan medika alakja pedig eleinte (a háború kitörése előtt) rokonszenvesebb és izgalmasabb, mint az uralkodó jellemű apa akaratával szembeszegülő, tétova, célját nem lelő fiú kissé talán sablonos története. Az érzelmek megjelenítése is különös módon történik: mindig a szereplők saját szájából értesülünk róluk, gyakran csak utólag, és mintha a szerző nemigen fordítana rájuk figyelmet. Ez önmagában még nem lenne hiányosság: a szinte észrevehetetlen mozzanatokban megnyilvánuló érzések finom és különleges prózát eredményeznek, amely megérdemelte volna a gondosabb kibontást. De csak volna: amikor írni kezdte, Tompa jóval hosszabb szövegben gondolkodott, és csupán az első világháborúhoz érve kezdte fontolgatni, hogy rövidebbre veszi a szöveget. A regény vége ebből fakadóan kissé sutának hat: a gyors egymásra találás, noha apró jelzésekkel elő van készítve, mégsem tud teljes erővel hatni, és a befejezetlenség érzését kelti. Kérdés, hogy a két ember közös sorsának elbeszélése megérte volna-e a kétszer ilyen hosszú szöveget. Érzésem szerint igen – a Trianon utáni szövegrészek talán a legmegrázóbbak a regényben, és jó lett volna részletesebben olvasni arról, hogyan is érintette a határon túl élőket, nem is beszélve a „kettő orvosról”.

De miért is érintheti meg a mai olvasót a trianoni döntés? A válasz a regény gondos építkezési technikájában rejlik. Ahhoz, hogy át tudjuk érezni az összeomlást, a veszteséget, tudnunk kell, mit veszítettünk el – ezt pedig Tompa rendkívüli láttató erővel jeleníti meg. Szemmel láthatóan nagy élvezettel veti bele szereplőit a századfordulós Kolozsvár életébe, legyen szó fürdőkről, nőegyletekről vagy mentőkocsikról („gyorskocsikról”). Az idő múlása jóformán észrevehetetlenné válik: a háborút megelőző szakasz leginkább foltvarrásos takaróra emlékeztet, amelyben minden egyes foltnak külön figyelmet szentelt az alkotó. Sokszor (mint az első szeretkezés vagy az abortusz esetében) csak utólag szerzünk tudomást az eseményekről – a történet csak nagy vonalakban lineáris, gyakran az emlékezés és az asszociációk útján halad. Érdekes, hogy az első két fejezet rögtön ilyesfajta trükköt alkalmaz, amennyiben a második fejezet időrendben megelőzi az elsőt, erre azonban nem jövünk rá azonnal. Tompa mintha a háború előtti élet történelmen kívüliségét akarta volna megjeleníteni, azt az állapotot, amelyet oly sokan kikezdhetetlennek és fölboríthatatlannak véltek, és amelyben olyan keservesen kellett csalódniuk.

A két narrátor nem fölváltva beszél: a háború kitörése után a férfi észrevehetően előtérbe kerül, ahogy addig leginkább a nő történetét olvashattuk. A háború jól láthatóan fordulópontot jelent: nem csupán az addigi, alig haladó időszerkezetet borítja föl, de a tónus is erőteljes változáson megy keresztül. A már-már nosztalgikus hangulatot kegyetlenül szétzúzza, és jóformán semmit nem hagy a helyén.

Nem csupán a magyar történelem egyik tragédiáját képes friss szemszögből láttatni, de teszi mindezt könnyedén és elegánsan. Olyan témákat érint, amelyek még ma is heves vitákat váltanak ki, anélkül hogy didaktikussá válna. Nem ítél, csak szemléltet, nem magyaráz, hanem megérteni próbál. Különleges, gyönyörű regény a Fejtől s lábtól, amely megérdemli, hogy újra és újra elővegyük.

Tompa Andrea: Fejtől s lábtól, Kalligram, Pozsony, 2013.