Lady Gaga új albumának első kislemeze alapvetően a korábbi számok és klipek tendenciáit viszi tovább, bár egy új koncepciót is hozott. Ez várhatóan az albumban fog kiteljesedni, jelentőségét egyelőre még nehéz megítélni. Mindenesetre az Applause című szám szövege és a dalhoz készült klip is fontos kiindulópontja az Artpop című album tematikájának.
Lady Gaga új albuma érzékelhetően egy önreflexív anyag lesz, amelyhez hivatkozási alapot jelent a pop art művészete. A szám nagyon közvetlenül, egy előadó szempontjából szól annak életformájáról, s szinte csak a rajongás átélését emeli ki, azt, ahogyan a közönség biztatja, favorizálja. Az Applause dalszövegének nagy részét kitevő refrének kizárólag ezeket az élményeket fogalmazzák meg. Egyes sorok például felszólítják a képzelt vagy a koncerten jelenlévő hallgatókat a tapsra: „Give me that thing that I love / I’ll turn the lights off! / Put your hands up, make ’em touch!”
A dalszövegnek az a része érdemel leginkább figyelmet, ami a legtágabban értelmezhető, és valamennyire az új album programját fogalmazza meg: „One second I’m a Koons / Then suddenly the Koons is me! / Pop culture was in art / Now, art’s in pop culture in me!” A szövegben idézett Jeff Koons képzőművész, akit az 1980-as években kialakult, neo-popnak vagy poszt-popnak nevezett irányzathoz sorolnak. E törekvés „az 1970-es években eluralkodott minimalizmus és konceptuális művészet ellenhatásaként értelmezhető. Az 1960-es évek pop art módszereit, anyagait és képeit választotta kiindulópontjául, ugyanakkor olykor ironikus és tárgyias stílusában a konceptuális művészet örökségére is reflektált” (Amy Dempsey: A modern művészet története). Koons gyakran alkalmaz olyan – Claes Oldenburgra és a dadaisták ready-made-jeire visszavezethető – gesztusokat, amelyek hétköznapi tárgyakat szoborszerűen, olykor monumentális méretekben jelenítenek meg, és felvetik azt a kérdést is, hogy mi tesz műtárggyá valamit, ha a környezet megváltoztatásával, illetve egy tárgy átméretezésével egy piszoár vagy egy plüssállat is az lehet.
Gaga dalszövegében igen szűkszavúan utal Koonsra – aki egyébként az új album művészmunkatársai között van –, így nehéz dekódolni e soroknak az átvitt értelmű jelentését. Úgy gondolom, ahogyan Koons elődjeihez hasonlóan a popkultúra elemeit műtárggyá alakította, úgy Gaga is azt veti fel, hogy saját maga popelőadóként egy kiállítási tárggyá, művészeti produktummá alakítható. (Koons ezt korábban Michael Jacksonnal meg is tette, mikor csimpánzával együtt formázta meg az énekest porcelánból és aranyból.) E magyarázat tartalmilag rímel „a művészetben volt a popkultúra” sorra. Úgy tűnik, hogy ennek a szakasznak a második és a negyedik sora az, ami az új és egyelőre homályos művészeti célt fogalmazza meg. Szinte pontosan az olvasható itt, ami az albummal kapcsolatban korábban nyilvánosságra került, s ami a pop art alkotók munkamódszerének a megfordítása. Tehát ahelyett, hogy a popkultúra elemeit művészetté változtatná át valaki, a művészet válik „poppá”. „Az ART-kultúrát visszük a POP-ba egy fordított warholi expedíción” – nyilatkozott ezzel kapcsolatban Gaga.
Ez értelmezhető úgy, mint az elitista művészet és a popkultúra határainak az eltörlése, ami Gaga eddigi munkásságában is megfigyelhető tendencia volt. Én főleg az extrém látványvilágú klipjeiben – mint amilyen a Bad Romance vagy a Born This Way – éreztem ezt a törekvést. Ez a két sor, a „Then suddenly the Koons is me” / Now, art’s in pop culture in me”, felfogható úgy, hogy az elitművészeten kívül alkotó egyenrangúnak tekinti magát az önmagáról készült műtárggyal, illetve Gaga egy szójátékkal megfordítja a korábbi viszonyt. Szerintem ez nem eltörli, hanem továbbra is fenntartja a „magas” és „alacsony” kultúra közti megkülönböztetést, viszont a popművészt az elitművészek rangjára emeli.
A koncepció érdekes, ugyanakkor azt gondolom, hogy négy sorban, többszörös áthallásokkal csak kevesen érthetik meg – a klip eddigi hazai sajtója is ezt bizonyítja. Jó lett volna, ha a készítők bővebben kifejtik a gondolatot, és ha már ilyen határozottan művészi jellegűként határozzák meg az új albumot, akkor egy olyan számot adnak ki elsőként, amiben kevesebbszer ismétlődnek a kielemzett szakasznál sokkal sekélyesebb tartalmú sorok, így kevésbé sikkadna el az ars poeticaként működő versszak jelentése.
A klip a korábbiakhoz képest visszafogott lett, és az Applause erősebb részeihez idomulva önreflexív, főként a művészet létrehozására irányítja a figyelmet. Látszólag egy színpadszerű helyen készült az összes felvétel, ahol a háttér általában egységesen fekete vagy valamilyen teátrálisan művi díszlet benyomását kelti. A klip motívumai az alkotó-, előadóművészi munkára irányítják a figyelmet, színházi, képzőművészeti és bűvészmutatványokra tett utalásokkal. Gaga angyalként ereszkedik le az elején, stilizált műszárnyakkal, reflektorfényben, és a klip során különböző szerepekben jelenik meg. Az énekesnő az egész testet és hajat elfedő ruhában, amolyan szerep nélküli színészként, ugyanakkor modell járással jelenik meg a vakufényben, néha természetes külsővel, olykor viszont egy bohócéhoz hasonlóan maszkszerű, elkent sminkkel. A párhuzamosan vágott felvételeken látható még kimondottan táncosként, egy emberméretű cilinderből kiemelkedő „mutatványként” és szakrális nőalakokként. Utóbbiak a klip közepétől láthatóak, és ugyan nem lehet egyértelmű idézetekről beszélni, mégis elég határozottan utalnak a festmények vizuális világára.
Amikor kagylómelltartóban, feltűnően hosszú, vöröses hajjal, majdnem meztelenül úgy jelenik meg, mintha a padlóból emelkedne ki, könnyű a Vénusz születésére, Botticelli klasszikus képére asszociálni. A klip vége felé látható kék ruha és óriási rózsacsokor kombinációja a szürreális fényárban pedig a keresztény szentábrázolásokra hajaz. Főleg Szűz Máriáéra, de a rózsacsokor az Árpád-házinak vagy Türingiainak nevezett Szent Erzsébet rózsacsodájának a jelképe. Hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor az Alejandro című számban szakrális jelképek kerültek jelentésüktől elvonatkoztatott környezetbe és nem volt sok fogódzó az értelmezésükhöz. Ha rosszindulatúak akarunk lenni, e motívumokat az Applause-ban le lehet tudni annyival, hogy újabb megnyilvánulását látjuk Gaga extrém öltözékekhez való vonzódásának és provokáció iránti vágyának.
Jóhiszeműen viszont lehet mindezeket úgy értelmezni, hogy többről van szó, és ezzel bizonyítja be „a művészet a popkultúrában van, bennem” tételmondatot, méghozzá úgy, hogy a mitológiai és vallási nőalakokat, amelyek ábrázolásának nagy hagyománya van, beemeli a klipbe, ahol különösebb jelentőség nélkül egyetlen szerepet kapnak. A jelentés átalakítása főleg a szent nőalak megformálásának esetében szembetűnő: viselkedésében egy kifutón járó modellhez hasonlít. Ennek a gesztusnak a tudatossága mellett szólnak a klipnek azok a felvételei is, amelyek a Koons-szal kapcsolatos soroknál láthatók. A versszak első soránál Gaga feje valamiféle tűzokádó hattyú nyakán jelenik meg, a második sornál pedig szokásosan táncol úgy, hogy a sor végére egy trükkel összemegy a teste a színpadon. A mitológiai lényeket idéző állatot leginkább a popkultúra művészetté való átalakításaként lehet értelmezni, az összezsugorodást pedig Koons azon műtárgyaira tett utalásként, ahol a szobor és a modell mérete közt sokszoros a különbség. Így összesítve több – Török Gáborral szólva – „gondolatmankó” segíti a szokatlan vagy éppen a provokatív motívumok megértését, mint a korábbi klipekben, viszont a szám egyik kiemelt előadása ismét olyan polgárpukkasztással jár együtt, ami nem kapcsolódik szorosan se a kliphez, se a szöveghez.
Ez az előadás folytatja azt a törekvést, ami a korábbi klipekben is megjelent, amikor oda-vissza elmosták a nemek közti határvonalat. Szinte ironikus, ahogy az előadó inkább a színpad sarkában áll és átadja a terepet a nőimitátoroknak. Jóindulattal azt lehet mondani, hogy ezt a gesztust is a transzvesztita előadások művészi rangra emelése indokolja, viszont az is elképzelhető, hogy az óriástojásból való kimászás és a húsruha helyett most ezzel akart Gaga „robbantani” a médiában. Ezt ismét nehéz eldönteni, de ugyanígy az is kérdéses, hogy mennyire lehet komolyan venni azt, amit az Artpop céljaként kommunikáltak, és amit az Applause megfogalmaz a pop művészi szintre emelésével kapcsolatosan.
A klip a korábbiakhoz képest egyértelműen kisebb mértékben nyúl a szexualitáshoz, főleg annak valóságtól elvonatkoztatott, groteszk oldalához. Nincsenek jelen olyannyira a hatásvadász elemek, mint az előző klipeknél, és rendszerezettebben jelennek meg a jelképek is, amit jómagam pozitívumként könyvelek el. Zeneileg számomra jól működik a dal, amiben problémát látok, az a szöveg színvonalának hullámzása a rövid, tömör, nehezen érthető, de pontosan ezért érdekes versszak és a slágeres, hosszan ismétlődő refrén között. Ezért aztán utánajárás nélkül könnyű a számnak csak a gyengébb részeire figyelni, azt gondolva, amit egy zenész-kritikus nyilatkozott: „teljesen hülyeségnek tartom azt a művészetfilozófiát, amit az Applause körvonalaz, és ami a kritika helyett a rajongást helyezi előtérbe.”
Összegezve, engem olyan régebbi Gaga-klipekre emlékeztet az Applause, mint a Telephone vagy a Paparazzi. Ezek eleget tettek a szélesebb közönség igényeinek, de amellett olyan – főleg filmes – utalások, kikacsintások kerültek a vizualitásba, amelyek a popkultúrára kevésbé fogékony emberek számára is érdekesek lehettek. Az Applause esetében ez a pop- és elitkultúra viszonyának felvetése, újragondolása. Viszont úgy látom, hogy e szerzemény kapcsán túl sokat áldoztak fel a népszerűség oltárán ahhoz, hogy a pop művészi szintre emelését példázhassa, és ahogy egy blogger írta, a szám inkább lett egy „késő-nyári diszkóhimnusz”. Így az, hogy sikerül-e valóban átalakítani a POP és az ART viszonyát, majd csak az album és az újabb klipek megjelenésekor dől el.
Lady Gaga: Applause, Streamline Records, Interscope Records, 2013.
A klipet Inez van Lamsweerde és Vinoodh Matadin rendezte.
