Markó Béla előző, Visszabontás című kötete és ez a mostani, a Festékfoltok az éjszakán nem csupán a naplójelleggel kapcsolódnak össze, hanem két másik kötettel is. Mindkettőjüket egy-egy haikukat tartalmazó könyv előzte meg, az Út a hegyek közt (2010) és a Boldog Sziszüphosz (2012). A szonetteket a pécsi Jelenkor, a haikukat a csíkszeredai Bookart adta ki.
A dátumozott, napló jellegű, szonettes kötetek sora folytatódik; új év, új szonettek. Ezúttal a 2010. december 25. és 2011. december 15. közötti időszak lírai lenyomatát tarthatjuk a kezünkben.
Első ránézésre sok minden egyezik a korábbi kötettel, ami a Markó költészetét ismerők számára biztos támpontot nyújt: ugyanolyan apró könyv, ugyanaz a betűtípus, a borítóterv újra Sebastian Stachowski munkája, a Festékfoltok az éjszakán mégis egészen más. Az előző kötet szigorú határoltsága helyett a borítón egy virág látszik. A szerző többször fejtegette, hogy számára mit jelentenek a korlátok, határok; legutóbb esszéjében, a Lepke a mozdulatlan kézen-ben (Irodalmi Szemle, 2012. március): „szabott térben kell végtelen variációt alkotni, újra és újra megpróbálni másképpen kitölteni ugyanazt a helyet”. A virág rózsaszín, mályva, vörös és bordó foltokkal emeli ki az érzéki bársonyos és selymes képzetet. A cím maradt csupa kisbetű, a szerző neve viszont nagyra változott; mindkettő fehéren, tisztán, mondhatni optimistán simul a borítóra. Újdonság viszont, hogy idézet is szerepel a hátoldalon. Egyfelől érezhetően korrelál a szövegvilággal maga a kiadvány, hiszen a kép, az írás, a látható és a sejthető mind a kötet kulcsfogalmai; másrészt épp a címadó szonett olvad bele a szürkés-fehéres borítóba.
Minden szonett egy-egy kijelentő mondat, ennek a rendjét ritkán egy-egy közbeszúrt kérdőjel vagy három pont töri meg. Az első szöveg (Csak holmi) erősen, baljóslatúan nyitja meg az évet karácsonykor, szentestén. Az újabb egy éves ciklus nem a kiindulóponthoz tér vissza, határozottan tart valahová; a tartásnélküliségből („a most tárgy csupán, vagy annyi sem: csak holmi!”) oda, ahol a léleknek is anyaga van: hús vagy csont, mintha Krisztus lelke a kereszt lenne (A feltámadás alkatrészei). Az övé egyszerű, tiszta, a miénk bonyolult, kusza. A kötetet végigolvasva a légies versek sziklaszilárd füzérré lesznek, mialatt mondanivalójuk mégsem egyszerűsíthető le egyetlen kérdésre. Nem csupán a test- és énhatárok problémáját érinti Markó költészete – az én-te viszony, az Istennel való kapcsolat és a vágyakozás mellett olykor felsejlenek olyan hétköznapi élmények, mint a gyermekkel együtt töltött idő vagy a divat, ezek felpezsdítik az egyébként homogén hangulatú verseskötetet. A Szerelmes poétikánk című szonettben a cipővásárlás olyan kedves és távoli mozzanatai idéződnek meg, amelyekre nem számít az olvasó. Mégsem indokolatlan a vers könyvbe kerülése: a cipők válogatásának analógiájában ott rejlik az egész világ: „sok elrontott fütty, sok néma rigó, / egybegyúr minket a mindenható, / vizsgálgat, s jókedvűen énekel.” Ilyen egyszerűen működik a világ, Isten is a természetesség egyszerűségével mozgatja az élet szálait.
Markó Béla költészetében jellegzetes vonásként vissza-visszatér a romantika elvágyódása, a test anyagszerűségének megbotránkoztató (baudelaire-i) ábrázolása, ugyanakkor mindezekre gyermeki kíváncsisággal tekint (Nincsen kötés). Saját motívumrendszerének, metaforakészletének szerves része a természet tünékeny szépségeiben megmutatni a nőiességet; mintha csipke lenne a köd, a harmat (Csak zúzmara). A nő, a társ képzete szinte állandóan jelen van a versekben. A rész-egész játék is jól ismert korábbról (a parányi cseppek szirmok és a kert viszonya); a te és az én határai vibrálnak például a Rögtön utána című szonettben: „hogy része légy neki, és ne csak társa”.
Sokszor ez a „te” maga az írás lesz. Ahogy előzőleg a gyapjúpulóvert vissza lehetett bontani (a megelőző kötet címe Visszabontás volt), most a ki-befordítás az egyik központi metafora. A művek mottójaként megadott képek mintha azt mutatnák meg testünk belsejéből, amit csupán sejteni lehet, de látni sohasem. A nő, a társ fordítás révén átkerül a papírra, eltűnik, feloldódik a test (Egyre nehezebb), máshol testrészeit képzők és ragok alkotják („s heversz megint dirib-darabra hullva” (Olyankor széttörik). Éppen ez az, amiben részei lehetnének egymásnak, hiszen a társ tapasztalata tükröződése az előzőnek: „hogy egyenként vizsgál minden fonémát / a mondatban, s foglalkozik velem”, tehát a nő is nyelvként, a grammatika részeként ismeri fel társát, az írót, aki papírra vetve írássá formálja őt.
Amitől két ember egy egységet alkot A létezés rutinja című szonettben, az egy épület. Összefog valamit, ami látszik, valamivel, ami meghatározhatatlan és belső. Ez a ki- és befordítás olyan filozofikus kérdéseknek is a kiindulópontját adja, mint hogy érthetjük-e Isten mondanivalóját, illetve van-e egyáltalán mondandója számunkra vagy elrohan mellettünk/tőlünk, esetleg mindig velünk marad? Az Újesztendei curriculum vitae-ben a tükröződés mellett az eldönthetetlenséget is játékba hívja Markó. Isten hollétével kapcsolatos gondolatköröket bolygat meg az olvasóban („mégsincs itt bent: kint járkál valahol”); később pedig a kimondhatóság problémáját veti fel: „körülményeskedés, vagyis buta / nyelvújítás, mintha nem is akarnánk / nevén nevezni azt, ami körülvesz”.
Más ez a kötet, mint az előző. Lehet-e folytatni? Maradt-e kérdés, amelyet még nem tett fel? Olvasóként úgy gondolom, hogy igen. Ahogy minden év más, pedig a rend ugyanaz; ezek a szonettek is elhatárolódnak, teljesen különálló kötetté válnak és mégis: egyesével megmutatják Markó Béla költészetét. Mindegyikből kitűnik valami stabil jellemző, amely a saját motívumhálózaton keresztül egy szervesen építkező életműhöz tartozik.
Markó Béla: Festékfoltok az éjszakán, Jelenkor, Pécs, 2012.
