Nehéz szabadnak lenni

Jonathan Franzen Szabadság című regénye nagy és amerikai. Hogy nagy, az első látásra kiderül: a magyar kiadás mérete leginkább egy lexikonkötetre hasonlít a maga 637 oldalával.

S hogy amerikai, az pedig az első lapozásra feltűnik: már a könyv kezdetén megjelennek többek közt a New York Times, a Washington vagy a kosárlabda hívószavak, melyek beleágyazzák a regényt az amerikai kultúrába. De vajon elég-e a nagyság és amerikaiság arra, hogy a Szabadság „[a] 21. század nagy amerikai regénye” legyen?

Az idézett minősítés a magyar fordítás hátsó borítóján olvasható, s a The Independent szavait idézi. Azonban az angol és amerikai kritika korántsem üdvözli ugyanezzel a lelkesedéssel a regényt. Nem állt módomban a teljes recepciót felderíteni, de a kritikai törésvonalak az általam olvasott szövegek nyomán is kijelölhetőek. Többen is elismerő hangon szólnak a regényről: Sam Tanenhaus, a New York Times szerzője az amerikai irodalom mesterművének tartja, a The Guardian recenzense pedig a „lírai realizmus” csúcsának. Anis Shivani, a Huffington Post írója azonban a bukás ítéletét mondja ki a regény felett. A szerző szerint Franzen egy idejétmúlt realista struktúrát próbál feltámasztani a realizmus (társadalom)kritikus szemlélete, hiteles lélektani analízise nélkül. Erre rímel a Magyar Nemzet Online kritikája is, amely a Javítások és a Szabadság karaktereit szövegízűnek, környezetét hiteltelennek tartja. A magyar recepció sem mutat egységes képet: Kovács N. László az iménti kritikával szemben például méltatja a regényt, s „a kései kapitalizmus hanyatlásának legtehetségesebb krónikása” címmel tünteti ki Franzent. A külföldi és magyar kritikákból is különböző befogadói pozíciók rajzolódnak ki. Mi lehet az oka, hogy Franzen könyvei ennyire megosztják az olvasóközönséget?

Talán az, hogy a „nagy amerikai regénytől” mindenki mást vár. Maga Franzen is foglalkozott ezzel a témával 1996-os, Perchance to dream című esszéjében. Az író a társadalmi nagyregényt búcsúztatja, s felteszi a kérdést: érdemes-e a képek korában egyáltalán regényt írni? Esszéje végén igennel válaszol, sőt burkoltan bár, de be is jelenti, hogy kísérletet tesz a műfaj feltámasztására. A Szabadság értelmezését segítheti az esszé egy másik érdekes gondolata is: mostanában divatos lett azt mondani, hogy nincsen már Amerika, csak „amerikák” vannak; csupán az angol nyelv és a befizetendő adók kötik össze az Egyesült Államok különböző részein élő polgárokat. Mintegy cáfolva saját észrevételét, Franzen mégis összeállít egy hosszú listát a közös tapasztalatokból: a szupermarketek, a Letterman-show, a vendégmunkások által fenyegetett munkahelyek, a tizenöt perc hírnévről való ábrándozás mind-mind összekapcsolják az Egyesült Államokban élőket. Erről a média, a politika és a társadalmi problémák által kijelölt közös térről próbál a Szabadság is számot adni.

A regény öt hosszabb-rövidebb fejezetből áll. Az első fejezet a Jó szomszédok, amely a Berglund család (Patty és Walter, valamint gyermekeik, Jessica és Joey) mindennapjait mutatja be a szomszédok szemszögéből. Az elbeszélő találóan fogalmazza meg róluk: „a Berglund házaspár szinte prototípusa volt a szuperbűntudatos liberális értelmiségnek, akik úgy érzik, mindenkinek mindent meg kell bocsátaniuk, hogy az emberek elnézzék nekik, milyen jólétben élnek” (16.). A jólét azonban nem oldja meg a családi gondokat: Patty mintaanyából, -feleségből és -szomszédból (aki „szinte minden kérdésre tudta a választ, szorgos méhecskeként hordta a szociokulturális pollent”, 13.) depressziós középkorú nővé válik, Walter egyre nehezebben kezeli a problémákat, Joey pedig elköltözik otthonról barátnőjéhez, Connie-hoz és annak családjához, akiket Patty ki nem állhat. Egy jobb élet reményében hamarosan a házaspár is továbbáll Washingtonba, így a szomszédok nézőpontjából történő elbeszélés véget ér, hogy helyet adjon egy másik elbeszélőnek, Patty Berglundnek.

Míg a szomszédok csak találgatták, mi lehet az a Berglund családban, ami „nem egészen stimmelt” (11.), addig Patty kíméletlen őszinteséggel ad választ szomszédai kérdéseire. A Jó szomszédokat Patty önéletrajza, a Történtek hibák követi, majd később a 2004 című fejezet után folytatódik ez az írás. A mindentudó elbeszélő hangját kétszer is átveszi egy olyan nőé, aki korántsem tud mindent. Nagyon sokat tud a családjáról, a kosárlabdáról, a szeretőjéről (aki Walter legjobb barátja, a rockzenész Richard Katz), de emberismerete gyakran cserbenhagyja, politikai-társadalmi kérdésekben pedig nem eléggé tájékozott. A XXI. századi Amerika problémái mégis beleíródnak a regénybe, ahogy ezt Inzsöl Kata is észreveszi: „[a] regény rendre olyan helyzeteket állít elő, ahol tiszta magánügy nem létezik, mert az mindig huzatot kap a nyilvános felől.” A „nyilvános” elsősorban Walter, Joey, Katz és a narrátor szólamain keresztül mutatkozik meg az olvasónak, Patty pedig inkább a saját szomorú magánmitológiáját írja. Egyvalamihez mégis nagyon ért: a meséléshez. Richard Katz a történet egy kritikus pontján így szól Pattyhez: „Te mindig nagyon jól tudtál történeteket mesélni” (609.).

S a történetek ereje az olvasót is magával ragadja. A XXI. századi amerikai nagyregénnyel kapcsolatban megszülethet egy olyan elvárás is, hogy a posztmodern irodalom eszközeivel dolgozzon, Franzen azonban nem ezt választja: visszatér egy olyan elbeszéléstechnikához, ami a XIX. század történetmesélését idézi fel. Bár kritikusai épp ezt a visszafordulást vetik szemére, én mégis érdekesnek tartom, hogy egy egységes regényformában gondolkodik a széttartó amerikai társadalomról. Ehhez azonban kompromisszumokra van szükség. Mintegy a formához illeszkedik a tartalom, hiszen bár a cselekmény a heterogén Egyesült Államokban játszódik, a regény erről az országról mégis viszonylag egységes, homogén képet mutat. Bizonyos témák ezért teljesen kimaradnak a regényből, és az amerikai társadalomnak csak egy szelete kap helyet, melynek centrumában a „középkorú fehér férfi” áll.  Felszínesen bár, de szó esik az iraki háború mögött zajló gazdasági játszmákról, részletesebben pedig a kevésbé provokatív témákat dolgozza fel a regény: hosszú oldalakat olvashatunk például a kortárs rockzenéről vagy a népességszabályozás filozófiájáról. A XIX. századi realizmusra, annak is különösen az orosz vonulatára emlékeztet az a törekvés, hogy az elbeszélő és a szereplők hosszas fejtegetésekbe merüljenek a környező világ problémáiról. Franzen maga írja említett esszéjében: „egy évszázaddal ezelőtt a regény volt a társadalmi ismeretterjesztés elsődleges médiuma”. A hangsúly itt a voltra kerül: ma ugyanis már nem a regény tölti be ugyanezt a szerepet, hanem a rádió, a televízió és az internet. Mindezt Franzen is elismeri, mégis úgy gondolja, hogy a prózai szöveg többet tud nyújtani ezeknél a médiumoknál. Többek közt azért duzzad ekkorára a Szabadság (és a Javítások szintén), mert a szerző továbbra is informálni akar, és ez a karakterábrázolásra is rányomja a bélyegét. Walter és kései szeretője, Lalitha alakja épp ezért válik a könyv második felében „szövegízűvé”: túl nagy hangsúlyt kapnak velük kapcsolatban a környezetvédelem kérdései, s túl keveset a hiteles lélektani ábrázolás.

A XXI. századi Egyesült Államok legnagyobb tragédiájáról mégis szűkszavúan beszél az alkotás. Ha az olvasó 2013-ban kezébe veszi „a nagy amerikai regényt”, akkor azt várja, hogy kap valamiféle értelmezést a 2001. szeptember 11-én történtekről. Azonban az eseményekről szóló néhány bekezdés kulcsmondatai a következők: Joey „szeptember 11. reggelén otthagyta a kollégiumban Jonathant, a szobatársát, aki közben már a World Trade Center és a Pentagon égését nézte a tévén, mert neki rohannia kellett a közgazdaságtani előadásra. És csak akkor fogta fel, hogy valami nagyon nagy baj történt, amikor belépett a nagy előadóba, mely teljesen üres volt.” (265.) A narrátor hagyatkozik az olvasói előismeretekre, ezért nem mondja újra a tragédiát, ehelyett megáll egy lehetséges reakció felmutatásánál. Szeptember 11-e helyén egyfajta irodalmi Ground Zero áll: az elbeszélő kitér a didaxis és erkölcsi ítéletalkotás elől, s talán ez a legjobb módja annak, hogy elkerülje az eseményekhez kötődő közhelyeket, szabad teret ad az emlékezésnek.

A befogadó szabad kezet kap a regény fő motívuma, a szabadság értelmezésében is. A fogalom számtalan különböző kontextusban bukkan fel: narrátori hangban („hiába volt a nagy szabadság, Patty csak egyre nyomorultabbul érezte magát” [208.]), dalszöveg részeként („Nem élhetek szabadság nélkül” [169.]), Jessica főiskolájának falán („Okosan élj a szabadsággal” [212.]). A szabadság mindenütt jelen van, de a szereplőkkel együtt mi is feltehetjük a kérdést: mihez kezdünk a szabadsággal? Berglundék élete különböző válaszlehetőségeket mutat fel, egyvalami azonban mindegyikükben közös: szabad tetteikért felelősséget kell vállalniuk, még ha ez nehéz is. A regény sehol sem ad felmentést például Joey gyanús ügyletei vagy Patty házasságtörése alól – ebben a világban nincsenek következmények nélküli cselekedetek. Így bár a szabadság fogalma sokféle jelentéssel töltődik fel, mégsem válik súlytalanná.

Mi teszi a Szabadságot nagyregénnyé? Nemcsak a hossza, hanem a benne fejtegetett témák sokasága, az általa megrajzolt világ egysége és ellentmondásossága, néhol megbicsakló, mégis hiteles karakterábrázolása, magával ragadó, olvasmányos stílusa, sajátos nyelve, mely „furcsa köznapiság, ami elkezd emelkedni és lírai hisztériába csap át”, melankolikus és kissé depresszív atmoszférája és folytathatnánk − a Szabadság nagyregény mivolta mellett számtalan érv szól. S hogy a XXI. századi Amerika nagyregénye-e? Efelől osztom a kritikusi kételyeket. A viszonylag fiatal, mégis sokszínű regényhagyománnyal rendelkező amerikai irodalomban benne van egy progresszívebb, bátrabb írásmű lehetősége is. Így „a XXI. század nagy amerikai regényére” alighanem még várnunk kell.

Jonathan Franzen: Szabadság, ford.: Bart István, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012.