Mindannyiunk fejében élnek sablonok a magyar költő mint olyan sorsával kapcsolatban. Az egyik, hogy korán meghal, a másik pedig, hogy tehetségét csak méltatlanul későn ismerik fel. Bármennyire is unalmasnak tűnik már ez a képlet, éppen ezeket a sztereotípiákat dolgozza fel egy korántsem érdektelen, ám sok szempontból csalódást keltő verseskötet, Sajó László Magyar versek című könyve.
A kötet címe szinte szó szerint értendő: a magyar líra egy igencsak rendhagyó tárlatával van dolgunk, hiszen a versek mindegyike egy-egy költői életműből és annak releváns, vagy annak gondolt életrajzi vonatkozásaiból táplálkozik. A Sajó László által felállított kánon viszont kevés meglepetést tartogat: egyrészt vannak a klasszikusok, akiknek sora Janus Pannoniustól Weöres Sándorig tart, másrészt vannak az előbbiektől nehezen elválasztható mesterek, akiket Sajó a közelmúltból válogat ki, és akik közé Petri György ugyanúgy befér, mint a tőle nagyon eltérő habitusú Nagy Gáspár. Azonban kizárólag már halott költők jöhetnek szóba, Sajó szándéka ugyanis az, hogy az életnek búcsút mondott pályatársaknak állítson emléket. Ha valamiért mégis különleges a szerző válogatása, akkor az éppen ez az elsőre meglepően bejáratottnak tűnő eljárás. Ugyanis míg a klasszikusok esetében nyilvánvalóan a kiválasztott költőelődök irodalomtörténeti súlyuk révén kerültek a könyvbe, addig a közelmúlt pályatársait már egy sokkal egyedibb szempontból választja ki a költő: ez a szempont elsősorban szorosan életrajzi, hiszen általában olyanokra figyel fel Sajó, akik különösen tragikus vagy szenvedésekkel teli halállal mentek el, ugyanakkor ez a szempont természetesen kihat az adott költői mű olvasására és átértékelésére is.
A legvilágosabb példa erre Fürjes Péter esete, akit személyes indítékból idéz meg a könyv egyik verse, amelynek bevezető jegyzete „méltatlanul elfeledett” költőként aposztrofálja Sajó László valóban nem túl ismert, életében mindössze egyetlen kötetet publikáló barátját. Akinek viszont az egész kötet felépítését, hangütését és témáját tekintve központi jelentősége van, az Sziveri János. Nemcsak egy meglehetősen hosszú vers szól a fiatalon, gyomorrákban elhunyt Sziveri haldoklásáról, hanem az ő Bábel című versére utal a Babilon címet viselő versciklus neve is, sőt az a benyomásom, hogy a Bábel, amely maga is a haldoklás kínjait beszéli el a Sziverire jellemző hetykeséggel és kihívással, döntően befolyásolta pimaszul odavetett verssoraival a kötet egész prozódiáját és pattogó páros rímeit.
A hatás annyira meghatározó, hogy ez a fajta versépítkezés átüt a költői életművek megidézésére szolgáló pastiche műfaján is. A vers elején a formai és stilisztikai utánzás hivatott ugyanis megszólaltatni klasszikusainkat, úgy, ahogy ők Sajó fejében élnek. A felismerhetőség és a szakmaiság minimumát ezek a szövegek teljesítik is, noha a valódi bravúrtól távol vannak. Különösen nagy a stílustörés azokban az esetekben, amikor – mint pl. a Batsányiról szóló A magyarországi változásokra című versben – Sajó leleményei közvetlenül ütköznek az utánzott költőtől átvett szó szerinti vagy ferdített idézetekkel. A szerző nem a pastiche művésze, és láthatóan biztosabban érzi magát akkor, amikor lemond a stílusgyakorlatról. Az Ady vonata, Párizsból hazafelé, megáll a nyílt pályán című költemény, ez a cseppet sem adys vers éppen ezért áttetszően, maníroktól mentesen mondja el az Európából Magyarországra való érkezés sokkját, amely attól még jellegzetesen adys téma marad, hogy a szerző nem stilisztikai síkon lép vele párbeszédbe.
Jóval lényegesebb és állandóbb eszköz a kötetben a közvetlen vagy átírt idézet. Annyiban független a pastiche-tól, hogy sosem kötődik egyetlen szerzőhöz: Sajó könyvében bármikor citálhat Vörösmarty Vajda Jánost, Kölcsey Adyt vagy Balassi Bálint Csokonai Vitéz Mihályt. Ugyanakkor ezek az idézetek klasszikusaink esetében könnyen azonosíthatóak, mivel egy gond nélkül átlátható, emberléptékű szövegkorpuszból származnak, amelyen az olvasó kényelmesen osztozkodhat a szerzővel. Az idézetmontázsokban megbújó anakronizmusok, ezek a furcsa egymásba tűnések és irodalmi diribdarabok egy olyan költői tudatot hoznak létre, amely számára bármely kollektív vagy személyes trauma a kulturális és nyelvi közkincsként felfogott magyar költészet újraolvasásra váró közhelyeinek segítségével elbeszélhető. Közhely alatt itt nem elcsépelt frázisokat kell érteni, hanem egy működő kultúra mindenki számára közösen hozzáférhető fogódzóit. A Sajó által felvázolt kultúrvízió legalább olyan kellemes érzéssel tölt el, mint amikor eszembe jutnak a régi idők érettségizői, akik állítólag még képesek voltak a friss élmény hatása alatt József Attila-idézetekben beszélgetni bármely szabadon választott témában.
Más kérdés, hogy pontosan miket is tekint Sajó megosztásra váró traumáknak. A verseskötet címe pontosan és tömören összefoglalja a magyar lírának azt a sajátos kettős beágyazottságát, amellyel a szerző is küszködik: hogy a különböző kultúrpolitikai és főleg oktatásügyi alkalmazása folyamán a líra nemcsak az intimitás, az én elbeszélésének az eszköze, hanem a nemzeti narratíva és önkép egyik fontos kelléke is. A sajátosan magyarnak tekintett létproblémákat kifejezni elsősorban a költő hivatott, illetve megfordítva, hajlamosak vagyunk egyes életművek partikularitásairól elfeledkezve olyan sorsszerűséget belelátni az életmű és az életrajz zavaros viszonyaiba, amely valahogy nemzeti identitásunkkal is kapcsolatba lép. Sajót e tekintetben pedig nem a legjobb oldalunk érdekli. Ami őt foglalkoztatja, azt a sértődöttség lelkiállapotaként írhatnánk le. A magyar költő sértődöttsége egyfelől a méltatlannak ítélt szociokulturális vagy morális környezete ellen irányul (ld. például a Janus Pannonius- és a Kölcsey-verset), másfelől pedig a transzcendencia ellen, amely némán tűri hű és ihletett szolgájának haláltusáját, ha eljön ennek az órája. Ezt a kiábrándultsággal vegyes neheztelést a becsapottság és kihasználtság érzése táplálja, és természetesen mindig a megalkuvás és a hűség drámai párharca ad neki keretet. Végeredményben e keserűség a „hű kebel” jutalmának elmaradásából fakad, mintha az általában vett költőnek többet ígértek volna, mint más földi halandónak.
Sajó megközelítése persze távolról sem naiv, bőven megfér benne az irónia, a humor, a paródia és az önreflexió számos fogása. E sokrétűség ellenére, vagy éppen azzal együtt mindaz, amit ténylegesen elmond létünk tragikumáról és banalitásáról, lényegesen szegényesebb, fantáziátlanabb, mint maguk a megidézett költői életművek által kínált kérdésfelvetések, dilemmák és belátások. Vegyük most a kiábrándultság és az értékvesztés találkozását! A Kosztolányi hajnali részegsége című vers egyébként hátborzongatóan szépen megírt sorai az eredeti Hajnali részegséggel összevetve kristálytisztán megmutatják, hogy a sajói költészet értékszerkezetében az ideális, a metafizikai többlet már nem valamely elérhetetlen, ámde megsejthető, a költészet esztétikai pótszerével átélhető minőség, mint Kosztolányinál, hanem kerek perec megtagadott ábránd. „Meghal az isten, ha meghalok. / Az éj bársonypárnáján fölragyog / megannyi kitüntetése, / a csillagok, / s a szürkület vermébe / utánadobják / részeg temetőszolgák, / a hajnalok. / Ha meghalok, meghal az isten. / Mégis csak egy nagy ismeretlen.”
Ez a metafizikaellenes állásfoglalás még önmagában nem volna baj, csakhogy ebből a tagadásból nem rezignált tisztánlátás születik, hanem sokszor dacos, öncélú blaszfémia, cinikus, megkeseredett vagdalkozás. Kicsit olyan Sajó könyvét olvasni, mintha Petri egész életműve kizárólag a hírhedt „karácsonyi” verséhez, az Apokrifhoz hasonló darabokból állna. Kis mennyiségben talán elgondolkodtat, oldalakon keresztül olvasni viszont halálosan unalmas. Márpedig Sajó kötete bővelkedik a sokszor a kegyeletsértéstől sem visszariadó obszcenitásban, ami körülbelül öt vagy hat, a haldoklásban és a szexualitásban szerepet játszó testfunkcióra vezethetők vissza. Sajótól idegen a test olyan kifinomult poézise, amelyre a részletezésben kedvét lelő Nádas, vagy a szürrealizmus felé hajló Nemes Z. Márió képes. A Magyar versek egyszerűen az egykor csúcsra járatott szexuális teljesítmény elmaradásával és a test gyengeségével való szembesülés bemutatásán keresztül ad hangot az élettel kapcsolatos csalódottságnak. Így szegezik egymással szembe az elmúlt örömöket és a jelen megalkuvását a Janus Pannonius búcsúja Galeottótól című mű disztichonjai: „Búcsúzom Padovától, újra tanúlom a nyelvem. / Nyaltam sok kurvát, Lúcia, Pindola, s még / mennyi fiúcskát, férfit, lányt, uriasszonyt, és mind / nyalta a seggemet és jaj, nyalogatta herém. / Már ezután a hatalmas, s persze, igazságosnak / mondott Mátyásom nagy valagát nyalom én.” És így tréfálkozik a halállal a Sziveri- és a Baka István-vers is: „végbelembe fészkelte magát az enyészet / most már le se tudom szarni ezt az egészet” (Babilon); „Az utolsó kenet, / zacskómba a húgy, csorog.” (Baka István utolsó éjszakája a szegedi kórházban). Szembeszökő még a Petriről szóló zsoltárparafrázis: „Hogyan pottyantam én ide? / Mint az szép híves patakra / Az szar.” (P. Gy. beszélgetőfüzetéből).
Kicsit azonban mintha sok lenne a jóból. Nem feltétlenül a szkatologikus helyekre gondolok, hiszen ezek ellen Sziverinek és Petrinek sem volt soha semmi kifogása. Azonban a viszonylag hosszú költeményekre jellemző halmozásos szerkesztés – amely gyakran a beteg test működését hivatott részletezni –, a retorikai bőség és a gyors páros rímek monotóniája daráláshoz hasonló élményt eredményez. Emiatt inkább ismétlések és variációk sorozata egy-egy hosszú vers, amelyekből így gyakran hiányzik a nagy, átfogó retorikai ív. Látszólag ugyan az itt elmondottakban egybecsúszik a formai és a tematikus érvelés, valójában azonban éppen a rögeszmésen hangsúlyozott értékhiány egyhangúságából fakad, hogy nem bontakozhat ki egy széles stiláris, érzelmi és gondolati skálát bejáró monológ.
Mindez nem jelenti azonban azt, hogy hiányoznának a kötetből a jó szövegek és a figyelemre méltó részletek. A testi funkciók és a haláltusa naturalista leírása helyett Sajó a testre nagyon szép metaforákat is ismer: „a lágy burokból / kibomlik szépen a vizek arca, / itt-ott borostás / még, ahogy belenőtt a sás; / és borzasul barna, nagy fürtökben a gyékény.” Hozzáteszem, ezek a sorok A királdi erdőben című, Fürjes Péter verseiből kollázsszerűen összevágott költeményből valók, és nem volt módom ellenőrizni, hogy az idézett metafora kinek a leleménye. Ám már Sajó választása is sejteti egy sokszínűbb, érzékenyebb költői világ lehetőségét.
Félreértés ne essék: ha Sajó László kötete nem sikerült is maradéktalanul egyenletesre és minden ízében érdekfeszítőre, az elvesztett költői hivatástudatra felépített problémafelvetése nem olyasmi, amit avíttasnak ítélve sutba dobhatunk. A „magyar vers” meghatározása nagyon is komoly feladat. Sajó László kötetét olvasva mégis azt a fájdalmas következtetést kell levonnunk, hogy talán jobb a „magyar vers” paradigmáját teljesen lecserélni, mint megpróbálni kezdeni vele valamit. Aki ennek az ellenkezőjét bebizonyítja, nagy költő lesz biztosan.
Sajó László: Magyar versek, L’Harmattan, Budapest, 2013.
