Nyomja meg az Enter billentyűt a kereséshez!

Hullák feletti öröm

Isteni műszak

Isteni műszakA magyar midcult zsánerfilm kísérletei sajnos tíz év alatt még az esetleges külföldi sikerek ellenére sem tudtak az egész hazai piacot átívelő hullámmá terebélyesedni. Hiába az egykor oly lefegyverzően friss tehetségek, mint Antal Nimród vagy Gigor Attila kísérletei. Bodzsár Márk Isteni műszakja viszont a 90-es évekbeli, betegesen vicces amerikai független mozi felszabadult miazmáját lélegzi és jóízűen röhög.

Közép-Európa az a hely, ahol nem érdemes kijózanodni – Hrabal szerint. Ha az Isteni műszak groteszk cinizmusát nézzük, ahogy a lepattant senkik hétköznapok mélyére fecskendezett áramlatát tereli – a tézis helytálló. Nem elég a népirtással cifrázott délszláv háború, a korszak morális mocsokban fészkelő, monomániás, szociopata kisemberei rátesznek még egy lapáttal és végtelen apátiájukban csak pofozzák a szart. Ez az a mai napig kézzel fogható miliő, ami csöves ellenőrökből, skizofrén korboncnokokból és – legújabb hazai termésünkben – gyilkossá váló mentősökből válogatja hőseit.

Isteni műszak
Milán (Ötvös András) 92-ben dezertál Magyarországra. Barátnőjét (Stork Natasa) szintén át akarja juttatni a határon, viszont pénz és terv híján hozzá verődik Fék doktor (Rába Roland) és Tamáska (Keresztes Tamás) mentős párosához, akik egy mézes-mázos temetkezési vállalkozó (feszületgyűrűs) kezére játsszák a mentőautóban megboldogult jónépet. Ars poeticájuk kizárja a gyilkolást, ők csak félreállnak és készséggel útba igazítják, ha jön a Kaszás. Szakszerűen, rutinból.

A rendező, Bodzsár Márk nagyon jó érzékkel látta meg a Coen-testvérek abszurditását idéző témát és a benne lappangó súlyosan fekete humort. Megpendíti az eutanázia kérdéskörét, erkölcsi papolás helyett azonban inkább viccet csinál az egészből. Isten, ember, élet, halál filozofikus szintézisét olyan apró vizuális poénokba oltja, mint a mentőkocsi széthúzható ablakára ragasztott Michelangelo-freskó nevezetes teremtés részlete a a Sixtus-kápolnából. A morbid humor teljesen eluralja a filmet és savként marja szét a cselekmény vázát. A szerelmi szál, amely mozgatja hősünket, csupán alibi. A film szövete alatt hiába csörgedezik egy roppant ellentmondásos téma, ha annak árnyalt ábrázolása helyett a karakterek és izolált jelenetek kétségkívül önmagukban működő egyedisége fröccsen a felszínre. Az epizodikus szerkesztésmód a narratívát teljesen lazává, esetlegessé teszi, és én inkább azt a kezdőkre jellemző határozatlanságot látom ebben, amely nem meri és/vagy akarja igazán velősen megragadni a saját maga által feltett kérdést. Emiatt az Isteni műszak a játékidő közepe táján megtorpan és nem tart semerre. Feszültség nélkül a cselekmény tárgytalanul lóg a levegőben, ezt érezni legalábbis a brutális eszetlenségig hajszolt helyzeteken belül, még ha globálisan nem is.

Isteni műszak

Ez viszont valahogy mégsem érdekel. A figurák ugyanis bőven túlhúzott jellemük, totálisan elmebeteg kirohanásaik révén valami veszettül szórakoztatóvá teszik mind a százhat percet. Miként a szereplők hagyják meghalni klienseiket, úgy hagyja Bodzsár őket életre kelni, s noha mindegyikük stilizált és a valóságtól abszolút elemelt, a maguk taszító mikrovilágában kellően kidolgozottak. Tamáska például nem áll másból, mint kardból, cigiből, Zippo öngyújtóból és kéjgázból. Karaktere helyett pedig ezen kellékek kapnak dramaturgiailag kiemelt szerepet.

Ugyanígy vagyok a permanens idézgetésekkel. Az Isteni műszakról elég direkt módon ordít Tarantino hatása és az általa favorizált spagetti-westernes hangulat. Ettől az egész miliő, a figurák még karikatúraszerűbbé válnak, bár olykor ez inkább modorosságnak tűnik, mint a film szerves részének. Ennek ellenére egyértelmű, hogy Bodzsár legalább színészeit és jól megírt jeleneteit biztos kézzel képes rendezni, ha koherens, egész filmet nem is.

Isteni műszak
Ezért félúton taktikát vált és nemes egyszerűséggel feszíteni kezdi a húrt. Egy gegek sorozatából építkező film esetében nagyon nehéz úgy eltalálni az arányokat, hogy a sok halmozás mindvégig elérje a nézők ingerküszöbét. Néha megbicsaklik a hangnem és a komoly szegmensek élét teljesen váratlanul egy bizarr megmozdulással tompítja, így a néző abba a schrödingeri állapotba kerül, hogy egyszerre röhög is meg nem is. Tarantino és Coenék esetében is ilyesfajta szándékolt hatásmechanizmus munkál a háttérben, Bodzsárnál viszont csak alkalomadtán érezni a tudatos ambivalenciát. Az egyenetlenséget persze lehet a vállalt komolytalanság számlájára írni, de – ahogy én látom – ez is gyerekbetegség inkább. A véget nem érő akasztófahumor megfosztja a filmet attól, hogy egyértelműen kikristályosodjon a térségről, a korszakról, a mentalitásról való állítása. Egy fordított beavatástörténettel van dolgunk, egy anti-fejlődéssztorival. Milán a háborúból való szökése után, a béke országában válik kvázi gyilkossá. A hétköznapok kiábrándult, romantikus naplementéi helyett a konstans éjsötétben tobzódó alakok világának vékony kritikája ez. A töredezett szerkezet, a bizarr mikrovalóság megteremtése és üres körforgásának puszta láttatása felülírja az – egyébként sem túl pozitív – mondanivalót.

Hibái ellenére az Isteni műszakot már a puszta léte miatt dicsérni kell. Tíz éve e műfajon belül még mindig a nagyszerű Kontrollról van szó meg a térről, amit maga után hagyott, s most végre valaki a tetszhalott magyar filmet – állami program szerint – mint egy hullát körbe meri rajzolni és mer szórakoztatni. Még üdvözítőbb lenne azonban, ha ezzel a mintegy újrakezdő gesztussal a hasonlóan intelligens, nézőbarát midcult tendencia körvonala is kirajzolódna szép lassan.

Isteni műszak, 2013. Rendezte: Bodzsár Márk. Forgatókönyv: Bodzsár Márk. Szereplők: Ötvös András, Rába Roland, Keresztes Tamás, Stork Natasa. Forgalmazza: A Company Hungary Kft.