Autokrácia, korrupció, a másként gondolkodás szankcionálása, nyomor, alkoholizmus: semmiképp sem kellemes konnotációjú fogalmak. Nem szeretünk szembesülni velük. A befogadás könnyedsége érdekében mondjuk úgy, a valósággal való bármilyen egyezés csak a véletlen műve…
Miért érdemes odafigyelni a színházi műfajokra? Mert a közös élmény, egybeeső valóságismeret útján képesek új szemszögből megmutatni magunkat nekünk. A kényszerpihenő után újra megrendezett Kortárs Drámafesztivál repertoárja korrajzként és retrospektív lenyomatként is jó válogatást nyújtott. Ez a beszámoló a teljesség igénye nélkül kíván betekintést nyújtani abba, ami körülvesz bennünket, s amit lát belőlünk a kortárs dráma.
A Kortárs Drámafesztivál nyitódarabja Závada Péter első drámája, a Kovács D. Dániel rendezte Reflex volt, ami behatóan foglalkozik a másság, a haladó és éppen ezért deviánsnak megbélyegzett gondolatok szankcionálásával 1956-ban, a sztálinista gondolkodás és az ellenállás kicsúcsosodásának kettős időszakában. A cselekmény a témájához hűen többféleképpen értelmezhető. Egy fiatal orvosnő (Pető Kata) a pszichológia területén módszertani újításokat javasol, és mivel a nyugati tudás rendszerellenes, jobbnak látják félreállítani a doktort. Vagy: a doktornő rendszerből adódó üldözési mániája lassan tényleg átcsap skizofréniába és csak kivetíti kollégáira a fejében kavargó rémképeket. A díszlet és a remek színészi játék is kiválóan tükrözi azt, hogy mennyire bizonytalan minden értelmezés, és maga az értelem is egy olyan korban, ahol mindenki figyelhet mindenkit. A könnyedén mozgatható falak lehetővé teszik, hogy bárkit elnyeljenek, még a szilárdnak hitt határvonalak is képlékenyek, így történhet meg az, hogy az orvosi szoba egyik pillanatról a másikra egy lidércálom helyszínévé válik, miközben az ügynöki tevékenység és a besúgórendszer szimbolikáját is erősíti. Erős, összetett darab a Reflex, ami jól összehangolt látványvilággal dolgozik és a jelentések legváltozatosabb formáit összehozva dolgoztatja meg közönségét.
A Bárka repertoárjában sikerrel szerepeltetett, Vidovszky György által rendezett A harmadik hullám nem véletlenül népszerű a középiskolások körében, hiszen története középpontjában egy osztályban folyó kísérlet zabolázhatatlan természete áll. A Todd Strasser regénye és Ron Jones tanulmánya alapján írt színdarab nagyon jól illusztrálja az autokratikus hatalom működését, mi több, bemutatja, hogy minden tömeges elnyomás egy kis csoport elhatárolódásával veszi kezdetét. Tasnádi István darabja ugyanis egy iskola három tanárja – egyikük az anarchiát, a másik a demokráciát, a harmadik pedig az autokráciát képviseli – közülük az utóbbi egyik gyakorlatát mutatja be a darab, aminek az a célja, hogy a gyerekek átlássák, hogyan működik az ilyenféle hatalom. Mint később kiderül, a cél nem szentesítheti az eszközt, mert az eszköz egyúttal át is írja a célt: a gyerekek kirekesztően kezdenek el viselkedni, egységként gondolkoznak, kézjelük és karszalagjuk van, az összetartozás oltárán mindent (az egyéni vonásaikat) és mindenkit (az ellenkező tanárokat, diákokat, akik nem léptek be a Hullámba) hajlandók feláldozni. Külön kiemelendő a mozgásrendező Gyevi-Bíró Eszter munkája, a látványhoz a minimalista díszlethasználat mellett nagyon sokat adtak hozzá az előadás különböző szakaszaiban más-más jelentéssel telített akrobatikus egyéni és tömeges mozgáselemek.
A közösségi szellem működése után a birkaszellem termékét mutatja be a Krétakör legújabb, Gulyás Márton rendezte előadása. A Korrupció egy politikai kézikönyvet nyújt a nézőnek azzal kapcsolatban, hogy a parasztokon túl milyen bábukat és hova érdemes helyezni a sakktáblán, hogy egy minél tovább tartó és jól jövedelmező királyságot tarthassanak fent az arra érdemesek. A zenés-táncos közgazdaságtani előadásnak is beillő darab nyíltan beszél a pénz útjáról, a médiaszereplések során történő információmanipulálásról és arról, hogyan kell kiépíteni egy biztos alapokon nyugvó királyságot. Egy riporter személyén keresztül bemutatja a média pofátlan korrupcióval szembeni kapálódzását, ami végül csúfos kudarcot vall, leveti kopott ruháját és új, csillogó külsővel tolmácsolja a nézőknek a stílusos hazugságokat. A másik ellenálló erő egy civil aktivista szerepében (Kiss-Végh Emőke) jelenik meg, aki tetteivel mindentől, de még a harcban az ő oldalán álló médiától is elhatárolódik. A korrupció óriás szőrmébe bújtatott őre (Rezsnyák Róbert) őt is elhallgattatja, éppen akkor, amikor úgy tűnik, elért valamit: akkor csap le rá, amikor a közönséget is megmozgatja, arra kérve mindenkit, hogy álljanak fel, tegyenek meg valamit együtt. Lassan mindenki újra helyet foglalt, miközben egy bőrálarc ráfeszült az arcára és kimúlt.
A szövevényesség bizonyítéka, hogy a harmadik személy, aki kritikusként figyeli a jól összeszokott társaságot, a család legfiatalabbik tagja, Benő (Fehér Balázs Benő) is beszáll a játékba, hogy végül Sándor (Terhes Sándor) vezetői szerepére törjön. A kezdeti lázadó fiatal azonban szinte hangtalanul csúszik át a vakmerő sikkasztó karakterébe, ami nagy kár, hiszen a „ha ők is, akkor én miért ne?” indíttatásnál erősebb motiváció jobban megtöltötte volna a szerepét.
Az előadás során költészet, zene és tényfeltárás fonódik össze olyan szorosan, ahogy a szövevényes korrupciós viszonyok bonyolódnak adott esetben kibogozhatatlanná. A privatizációs ügyletek egy pillanatra sem állnak le, nyomasztóan kavarognának, ha nem oldaná fel őket a szinte folyamatosan jelenlévő, zseniálisan megkomponált zene (Dargay Marcell), amitől már-már könnyed show-hangulata lesz az előadásnak. Ártatlan játék, kis péntek esti korrumpálódás. Talán nem is a színészi játék, hanem egy gondolat elindítása a fő erőssége a Korrupciónak, aminek az előadást megelőző plakátkampánnyal is megágyaztak. Bár olyan jelenségről beszél, amivel minden újságot olvasó ember tisztában van, egy kérdést is intéz a nézőkhöz: vajon mi hol vagyunk ebben a játékban? Nyilvánvaló helyen: a szavazó polgár nem jelenik ugyanis meg a színen, a közönség soraiban ül és csak kapkodja a fejét, hogy mi történik körülötte.
A zenés tévéműsorhoz képest még egy lépést tett a performansz irányába a Természetes Vészek Kollektíva előadásában megtekinthető történet, az Eldorado.com, ami egy férfi tulajdonképpeni memoárja egy rejtélyes kezelésről és a kezelés helyéről való szabadulásáról, amit újabb fogságban töltött illúziók követnek. Eldorado egy játék, egy újféle valóság, egy teljesen másfajta élet. Az előadással ennek a másik életnek a hátterébe léphetünk be, mintha egy múzeumi kiállítás köntösébe öltöztetett performansz lenne. A néző egy elsötétített terembe kerül, a padlón föld, azon lépkedve közelítheti meg az elsőként megpillantható, belépő embert mutató biztonsági kamera négyes osztatú képernyőjét. Ebből is látszik, hogy a performansz hangulatát mennyire meghatározza a megfigyeltség érzése, ami akkor a legerőteljesebb, ha a nézők minimális létszámban lépnek be a szobába. Személy szerint egyedül mentem be, egy társam az első pillanatban visszafordult. Pedig érdekes önismereti és kulturális antropológiai utazás a bent töltött egy óra, hiába nyomasztó a környezet, a történet és az ember magárahagyatottsága. Nincs meghatározott iránya az épület oldalán elhelyezett és mozgatott, egymás után megvilágított tárgyak körbejárásának, a néző maga dönti el, hol időzik többet, a közben lejátszott monológ segítheti a tájékozódásban, de figyelmen kívül is hagyhatja azt. A klasszikus, nézőtér-színtér felosztású előadásokon nevelkedett befogadónak ez a megfigyelt szabadság kényelmetlen lehet, pedig csak el kell fogadni a játékszabályokat.
A Bányatrilógia előadásai egy szegény, a bánya bezárása után nyomorgó erdélyi községben játszódó három történetet dolgoznak fel Székely Csaba tollából, Csizmadia Tibor rendezésében. Talán az itt tárgyalt előadások közül ezek, a Bányavirág, a Bányavakság és a Bányavíz állnak a legközelebb a klasszikus színházi előadás fogalmához, és mégis, a klasszikus képekkel, ízes káromkodásokkal körbekerítve egy olyan erős üzenetet sikerült közvetíteniük, ami után megkérdőjelezhetetlen helyet szereztek maguknak a kortárs drámák sorában. Érdekes volt látni, ahogy a szereplőgárda napról napra megújult szerepekben adja elő az újabb tragikus történetet és az sem véletlen, hogy 2012-ben a legjobb új magyar dráma kategóriában a Bányavirág vitte el a Színikritikusok Díját, a legjobb kamaraszínházi előadás kategóriában Pantalone-díjat nyert, a három dráma főszereplője, Kaszás Gergő pedig a legjobb férfialakításért Arlecchino-díjban részesült.
A Bányavirág egy fiú, Iván (Kaszás Gergő) és haldokló apja kapcsolatán keresztül mutatja be a község életét a bánya bezárása után, a pusztító alkoholizmust és a depressziót, ami a fiatalokat elüldözte, az ottmaradt munkanélküli lakosságot pedig egyenként öngyilkosságba hajszolja. Érzékletesen bevezeti azt, amit a Bányavakság és a Bányavíz is továbbvisz a későbbiekben: a falu lakói számára semmilyen kiút nem létezik. Az idősebbek az alkohol és a hanyatlás fogságából már nem képesek elmenekülni és beköltözni a városba, hogy új életet kezdjenek, a fiatalok pedig bár menekülnének, ellehetetleníti őket a családi hagyatékként rájuk zúduló tehetetlenség és szegénység. Ezen a vidéken, ebben a helyzetben a szerelemnek sincs maradása, de természetesen a vidékre kíváncsi, látogatóba érkező tévések számára ez mind érdektelen. Nekik csak az a fontos, hogy egy csordogáló hegyi patak mellett megörökítsék a népviseletbe öltözött boldog, egyszerű emberek életét. Már azokét, akik még nem akasztották fel magukat a csordogáló patak mellett egy fára.
A vidéki látszatboldogság mellett további fontos kérdéseket is felvet a Bányatrilógia. A Bányavakságban például a polgármester korrupt ügyeinek hátterébe és családjának szétzilálásába nyerünk betekintést, a Bányavíz pedig a vallás elnyomásáról, a papi pedofíliáról és a közösségen belüli (életben maradáshoz szükséges) lopásokról is számot ad. Megrázó, drámai történeteket mutat be mindegyik darab ugyanazzal az élő, fájdalomból táplálkozó humorral, ami hitelesen tolmácsolja az egyén és közösség tragédiáit, azokat a tragédiákat, amikből nincs kiút, amikkel az emberek megtanulnak együtt élni és szenvedni.
Némileg hasonló irányvonalt képvisel Pintér Béla és Társulata előadása, a Titkaink, ami a szocialista Magyarország életének kritikus és őszinte metszetét nyújtja – az egyszerű emberek hétköznapjaitól a vezetőségig nyúló besúgórendszerig. Balla Bán István (Friedenthal Zoltán) népzenekutató történetén keresztül tárul a nézők elé egy olyan világ, ahol semmilyen titok nem maradhat érintetlen, hiszen a titok fegyver, amit könnyen a gazdája ellen fordíthat a hatalom. Balla Bán titka a lassan kontrollálhatatlanná váló pedofília, amit nevelt lányán él ki. Pánczél György (Csákányi Eszter) fényt derít erre, s mivel Balla Bán így gyakorlatilag a zsebében van, arra veszi rá, hogy készítsen jelentéseket a legjobb barátjáról, Tatár Imréről (Pintér Béla), a Vasfüggöny című szamizdat kiadvány szerkesztőjéről. Pintér Béla zseniálisan dolgozza egybe a magánéleti titkokat, a kitüntetésekkel és bebörtönzésekkel telezsúfolt politikai látszatvilágot. A dráma hatása lényegében a szépia tablófotók mögötti megelevenedett múltat viszi színpadra. Az olyan apró részletek is erősítik a „senki sem az, akinek látszik” érzetet, mint az egyaránt férfi és női szerepet is játszó Csákányi Eszter és Stefanovits Angéla.
Említett előadások – úgy vélem – fontos dolgokat taníthatnak meg a nézők számára a világról, amiben élnek. Kibillentik ugyanis a befogadót a megszokott, kényelmes szemlélői pozícióból. Van, hogy ennyi is elég, hogy megváltozzon a kép. A Kortárs Drámafesztivál előadásait rendkívül nagy érdeklődés és telt házas előadások jellemezték, ez a beszédes tény pedig alátámasztja a rendezvény létjogosultságát és szerepét.
Kortárs Drámafesztivál, Budapest, több helyszínen, 2013. november 27. – december 3.
