Stanisław Wyspiański drámája első ránézésre tökéletesen beleillik a görög dráma jegyében zajló 2013/14-es évad tematikájába. Spiró György fordítását Mezei Kinga rendezésében láthattuk megelevenedni a debreceni Víg Kamaraszínházban.
A téma a lengyel forradalom, megspékelve egy kis görög isteni fűszerrel. Izgalmas elegy, a díszlet pedig csodás, egyből magával ragad. Aztán elkezdődik az előadás, és rájövünk, ebből a rendezésből korántsem az sült ki, amire számítottunk. Az első tíz perc után – a bemelegítő Pallasz Athéné jelenetet követően – csupa kérdőjellel a fejünk felett várjuk, hátha történik végre valami átütő. De nem.
A koncepció, miszerint a görög istenek ugyanolyan gyarlók, akár az emberek, ötletes, azonban a történet kissé kusza és ködös folyamából szinte csak ennyi derül ki és nem több. A szereplők belső vívódása egyenként szenzációs, a karakterek színpadra vitele kifogástalan, összességében mégsem áll össze egy egésszé a darabban. Nincs egység, kapcsolat a jellemek között, a karakterek csupán önmagukban léteznek, tényleges együttjátszás – az a bizonyos kohézió – nem jön létre. A zenei betétek pedig egyenesen elidegenítenek, mintha nem is lenne cél, hogy a néző jól érezze magát.
A Mészáros Tibor által megformált nagyherceg hisztérikus szorongása kissé parodisztikusra sikeredett, nem lehetett eldönteni: a figura direkt komikus, vagy csupán a Mészáros Tibor által eddig játszott szerepek skatulyájába került. Bármelyik lehetőség áll is fenn – véleményem szerint –, ez esetben indokolatlan ez a fajta komédiázás. A főbb istenségeket megformáló Szalma Noémi (Pallasz Athéné) és Olt Tamás (Árész) közül előbbi alakítása teljesnek mondható, utóbbi viszont elveszett a „pórnép” között. Megfigyelésem szerint Pallasz Athéné karaktere az egyetlen, amelyben az égi és földi színtér találkozik, sokan csak „eljátszanak” egymás mellett. Gemza Péter koreográfus azonban ismét hozza a tőle megszokott színvonalat: az egyhangúságot egyedül az ő betétei törik meg helyenként. Bakota Árpád fizikai színházat idéző tánca bámulatos, ám rövidsége miatt úgy vélem, nem pótolhatja a rendezés hiányosságait.
Sajnos az előadás nem tudott túlnőni a történelmi dráma kliséin. A lehetőség ugyan benne volt, mégsem lett képes elérni a célját: a színpadon láttatni, s bevonni a görög mitológiát a lengyel forradalom horizontjára, a szereplőket pedig pszichológiai elemzés tárgyává tenni. A szándék és a munka megkérdőjelezhetetlen, az átütő siker mégis hiányzik. Úgy tűnik, mégsem állja meg a helyét Wyspiański drámája a mi századunkban, a mi országunkban.
A körülbelül 2 óra 10 perces előadáson egy óra után – már elég keserű szájízzel ülve – történik valami. A színpadra – mintegy stand uposokként – kilépő lengyel katonák szórakoztatásunkba kezdenek, azonban nagyon kevés sikerrel. Az előadás ezután már semmit nem mutat fel, amiért érdemes lenne bent maradni, de bizakodva ülünk tovább, hátha eljön az áttörés. Bakota Árpád váratlan nézőtéri belépője sem javít kifejezetten a helyzeten. Az idő csak telik, majd egy órával később kikerekedett szemmel bámulva a színpadra elkezdünk tapsolni.
Nincs katarzis, se áttörés, semmiféle elgondolkodtató hatás, csupán a jelmezek és a díszlet látványvilága gyönyörködteti a nézőt. A fordítás zseniális, a rendezés viszont ennek színreviteléhez kevés. Az elvárásokkal szemben újat nem adott az előadás, csupán egy gondolat fogalmazódik meg: a görög dráma évében ez a darab elbukott, drámaként és görögként is.
Stanisław Wyspiański: Novemberi éj. Rendező: Mezei Kinga. Főbb szerepekben: Szalma Noémi, Olt Tamás, Mészáros Tibor, Szakács Hajnalka, Krajcsi Nikolett, Szűcs Kata, Vaszkó Bence, Keresztes Sándor, Bakota Árpád, Vranyecz Artúr, Mercs János. Víg Kamaraszínház, Debrecen, 2013. november 27.
A fotókat Máthé András készítette.
“A zenei betétek pedig egyenesen elidegenítenek, mintha nem is lenne cél, hogy a néző jól érezze magát.” Hát igen, ez a csúnya kortárs színház már csak ilyen, nem szeretik ottan, ha a néző jól érzi magát: szűk a hely, sötét van, néha a fűtés is akadozik, vagy éppen megfőnek a nézők, és még el is idegenítenek. Nem csoda, ha keserű lesz a szájíze a kedves nézőnek.
a 2 óra tíz perces előadás 1 órájában nem történt semmi? Hát én visszakérném a jegy árát.
“csupa kérdőjellel a fejünk felett várjuk”: A kérdőjeleket fentről lógatták a nézők feje felé vagy vitték magukkal? Utóbbi esetben esetleg lehetett volna felkiáltó jeleket is magukkal vinni, hátha úgy felpörögnek az események.
“ez a darab elbukott, drámaként és görögként is”: erős kijelentés, ide lehetett volna spórolni a szövegben máshol burjánzó “véleményem szerint”, “úgy vélem” etc . kifejezésekből egyet. Szvsz.
Nyilván lehet tudatos ez az elidegenítő hatás a zenében, de azt ilyen-olyan eszközök legitimálhatnák, ha így lenne. Lehet piszkálni a kritikát a sarkossága miatt, de ez a darab sajnos tényleg ilyen félresiklott volt. A “kérdőjelek” meg ott lebegtek a fejek felett, mint egy képregényben, nézegettek az emberek jobbra-balra. Szóval rendben van ez, a darab az viszont nem volt rendben. Rég láttam ilyen furcsát…