„Három a tánc.” Három különböző koreográfiát láthattunk a PR Evolution Dance Company születésnapi műsorán is. Létünnep, létfelejtés, újjászületés, dimenzióváltás – talán ezek lehetnek a kulcsszavak az előadások megértéséhez. A kísérletezések mellett egyfajta önmagához való meg- és visszatérést is tapasztalhattunk a társulat nonverbális beszédmódjában.
A születésnap minden kultúrában ünnep, létünnep, ahogy a PR Evolution Company fogalmaz a műsorfüzetben. A születésnap önmagunkra való emlékezés, hiszen gyakran tulajdon énünk, saját létünk elgondolása az, ami olyan természetes módon kíséri mindennapjainkat, hogy csak ezeken a jeles napokon csodálkozunk rá. Ezen kívül az eredethez való visszatérés a lényeg, ami egyszersmind a létező megértéséhez is közelebb visz. Aki ugyanis a kezdethez visszatér, az az otthonhoz tér vissza, és nem veszíti el későbbiekben sem az otthonosság érzetét. Számos kultúrában pedig úgy gondolták, hogy az ember minden születésnapján újjászületik. A táncegyüttes tizedik évfordulója alkalmából három rövidebb darab „született” (innen, e többértelmű szóból is látszik, hogy az alkotás és a születés aktusa között milyen sok a hasonlóság). A három egység egymáshoz csak lazán kapcsolódik, stílusa, íze, minősége is különbözik, mivel három különböző koreográfussal állunk szemben.
Az első előadás, a Transzfer tiszta tánc, ha szabad ezt a fogalmat megalkotni a József Attila-i tiszta költészet nyomán. A Transzfer koreográfiája az ingerületátvitelből bontakozik ki, tagolhatatlan, egyetlen, több testen átívelő folyamat. Hangeffektek segítségével nyári vihart idéz, s a tánc maga is ugyanolyan hirtelen és nagy lendülettel történik meg, mint egy zápor, izmok villámlanak, mozdulatok dübörögnek, s ugyanolyan hirtelen érnek véget, mint a friss zivatar, csupán némi jó érzést, felfrissülést hagyva maguk után. Valószínűleg az alkotó, Kulcsár Noémi célja is ez volt, a mozdulatok természetes dinamizmusát és hatástörténetét megmutatni, egyfajta kísérletet tenni, amely a test végtelenjére irányul. Úgy gondolom, további tartalmakat fölösleges belevetítenünk, ez az előadás nem akart túl sokat, csak egyszerűnek lenni, ezt azonban maradéktalanul meg is valósította.
Az előadásfüzér második darabjaként a Tabula Rasa következett Nemes Zsófia rendezésében. Ez a rész is kapcsolódott tematikailag a születés gondolatához, de abból inkább az átmenet pillanatát ragadta ki: „ez volna hát az új élet nyitánya” – hangzott a szöveg. Ha az előző előadás a testé volt, akkor ezt a részt inkább a születés végtelenje jellemzi. A kezdés szép: egy táncosnő a közönség soraiból kilépve sétál fel a színpadra, a függöny szétnyílik előtte, maga a test is mint felgördülő vörös függöny konnotálódik. Tetszőlegesen válogathatunk a jelentéshalmazból, hús, szakadás, születés, színházcsinálás, szexualitás. Maga a fabula vonalvezetése azonban meglehetősen kusza, inkább a motívumok szintjén látunk kapcsolódást – piros ruha, piros rózsák, érzékiség, bekötött szem, igen, itt már egy populárisabb transzesztétika jelenik meg, ősi szimbólumok újrajátszatása, a jól olvasható táncnyelv alkalmazása. Nem válik viszont az előadás előnyére, hogy akart drámaiság érződik és inkább csak a művészet színlelése, mintsem valódi aktualizálása. Hiányzik egy valódibb ontológiai minőség. Különös a zárókép, hiszen Spala Korinna a körülbelül egy négyzetméternyi színpadterületen pirosan szállingózó hóban áll, mondhatnám, akkor lesz ez nagy ötlet, ha piros hó esik, de hiába mondanám, hiába is esik piros hó, tulajdonképpen értelmezhetetlen, kissé a giccs felé elhajló képi elem. Nem tetszik.
Végezetül pedig Leo Mujic koreográfus munkája került sorra, Mira! címmel. A szöveges elemek használata, az intertextualitás itt sem ritka: „Ne keltsétek, ne ébresszétek fel a szerelmet, amíg nem akarja”. Bár nagyon expresszív a produkció, Leo Mijic mégis inkább belső képekkel, hangulatokkal dolgozik. A hátsó színpadot egy óriási, fekete nejlon választja le. A nejlon minden egyes apró légmozgásra hullámozni kezd, mozgása maga is tánc. Mintha ezt a sötét hullámzást követné a táncosok mozdulatainak lágysága, precizitása is. Meg kell említenünk, hogy kiváló szaktudású művészekről van szó, s elsősorban Bajári Leventét és Ali Tabbouchot emelném ki. Ők egész személyükben elválaszthatatlanok a tánctól, magával a Tánccal folytatnak párbeszédet, a színpadon teljesen átlényegülnek. A koreográfia ugyanazzal a kegyetlen, de szívet gyönyörködtető precizitással táncoltatja el a csendet, mint ahogyan Bach jeleníti meg zenéjében. Bach zenéje az a fajta muzsika, amely önmagában is teljes, mégis megtűri a vele párhuzamosan hallható szöveget vagy egyéb effektusokat is, például a vízcsobogást, melyek jól illeszkednek a darab hanguniverzumába. Ez a tánc ugyanakkor zajlik (nyugodtan játsszunk el ez esetben is a szótővel), véghezviszi önmagát, leírja, megéli önmagaságát. S bár a történet ezúttal sem egyértelmű, sőt majdhogynem fölösleges is, a kompozíció, a technikai tudás a jól szerkesztettség megállja önmagában is a helyét; ahogy az egyes produkciók is, nem kell tehát összegeznem, külön élőlények a darabok, összevonhatatlanok.
PR Evolution Company: Állomások – X. évforduló, jubileumi előadás, Nemzeti Táncszínház. Koreográfusok: Leo Mujic, Kulcsár Noémi, Nemes Zsófia. 2013. december 1.
A fotókat Mészáros Csaba készítette.
