A kilencvenes évek zenei stílusátrendeződéseinek egyik nagy nyertese a Korn zenekar volt, amely úgy vált az akkoriban nu metálnak nevezett irányzat éllovasává, hogy egyszerre tartott távolságot a grunge és a tradicionális heavy metál jellegzetes jegyeitől, valamint az igazán durvának (és technikásnak) tartott underground bandák megszólalásától.
A jellemzően mélyre hangolt gitárok, a relatíve egyszerű és sematikus refrénközpontúság, a társadalmi szerepszerűség felől az „én” belső dilemmái felé forduló attitűd a fiatalabb, zenét viszont már tudatosan választó hallgatókat érte el, és bár a zenekar több pályatársa, ha nem is hasonló, de a bandáét megközelítő sikerben és elismerésben részesült az ezredforduló környékén, a Korn kapcsán elmondható, hogy ma is működőképes, sőt egy széles közönség érdeklődését megtartó, kreatív zenekar maradt. Ennek oka azok számára, akik a nu metálban múló őrületet láttak a metál zene „legsötétebb” korának nevezett kilencvenes évek eleje-közepe táján, nem feltétlenül egyértelmű.
Amikor a keményebb zenéket látszólag kiszorította a grunge, az alternatív zene vagy a pop-punk muzsika – ne feledjük, ekkoriban még a televízió és a rádió volt a zeneterjesztés legfőbb közege –, és olyan kísérletek borzolták a rajongók idegeit, mint a Metallica Load (1996) és ReLoad (1997) című lemezei, néhány már akkor is népszerű, újító és igazán brutális zenét közvetítő bandát (Pantera, Machine Head, Fear Factory) leszámítva nemigen látszott, lesz-e hasonló virágzása a metál stílusoknak, mint mondjuk a (valamelyest persze egysíkúbb, vagy ha úgy tetszik, zeneileg egységesebb, kevésbé burjánzó) nyolcvanas években.
A metál akkoriban elsősorban a rocktól megörökölt ellenkulturális szerepben tetszelgett, a kilencvenes évek modernebb hangzású csapatai kevésbé a „képviseleti” retorikát, inkább az egyéni problémákat feleltették meg a súlyos hangzások kifejezőerejének. A nu metál színekben játszó Korn a zenekar nevével azonos című bemutatkozó albumával (1994), majd második lemezével (Life is Peachy, 1996) úgy tudta megszólítani a keményebb kötésű zenékre vágyó tiniket (akiknek az Iron Maiden vagy a Judas Priest neve ugyanúgy nem sokat mondott, mint mondjuk a Slayer, másfelől pedig az Alice in Chains és a The Offspring), hogy közben egyfajta cenzúrát húzott a hagyományos stílusok és önmaga közt. Persze, ha valami új, s mégis nagy népszerűségre tesz szert, az a régiek szemében pontosan a tagadott értékeket képviseli (azaz populáris, efemer, piacorientált).
Bár a Korn az elmúlt húsz évben számos kritikát kapott, a rájuk irányuló figyelem talán azért is maradhatott fenn a mai napig, mert sohasem másolták magukat, egyszer sem készítették el ugyanazt a lemezt, amit előzőleg. Akadt ugyan arra példa, hogy a banda belefutott néhány olyan próbálkozásba (például 2010-ben, a Korn III: Remember Who You Are során), amely bevallottan valami réginek, ismerősnek, már ki- vagy feltaláltnak az ismétlését, a hozzá való visszatérést ígérte. A rajongói kritikában e gyakorlat mindig kettős megítélésű: míg általában mindig mindenki a hőskorszakot várja vissza, a teljes hátraarcot többnyire csak az igazán fanatikusok képesek újként (is) értékelni.
A Korn tehát sohasem készítette el ugyanazt a lemezt; zenészei nagyjából jól behatárolható és talán nem is túlságosan tág zenei horizonton alkotnak, így a zenekar minden egyes alkalommal innovatív potenciállal volt képes albumot létrehozni. Nem állítható, hogy mondjuk a harmadik Follow the Leader (1998) az első kettőhöz hasonlítana, s az sem, hogy az azt rögtön egy esztendővel követő Issues (1999) ne hozott volna a megelőzőhöz képest, ha nem is gyökeres, de észrevehető változást. Mindez tovább is sorolható: a 2002-es, kiemelkedő, a kritikusok által is méltatott Untouchables egyáltalán nem feleltethető meg kizárólagosan a zenekar addigi munkásságának, miként a későbbi, oly remek és meglepő kísérletek sem, mint a 2007-es Untitled vagy az elektronikus-dubstepes hátszéllel (?) készült The Path of Totality. Innen nézve a friss, idei The Paradigm Shift olyan anyag lett, amelyről az ismert elemek és klisék ellenére sem mondható el, hogy elkészült vagy elkészülhetett volna másfél évtizeddel korábban.
E hosszas áttekintés után ugyan furán venné ki magát, ha azt mondanám, 2013 végén nem érdemes azon merengeni, él és virul vagy kifulladt-e a nu metál, ám tekintve, hogy az irányzat megnevezésében a jelző a kilencvenes évek második felét illetően még evidensnek volt tekinthető, manapság kevésbé egyértelmű. A Korn legfeljebb önmagához képest lehet új vagy újszerű, éppen ezért fentebb is elsősorban a belső fejlődéstörténetre, és csak érintőlegesen az irányzatok történetére fókuszáltam.
A friss lemez titka egyébként, bármily egyszerűnek tűnik is első hallásra ez a fajta muzsika, mint a legtöbb igazán jó zene esetében, a „lassú” hallgatásban rejlik. Akadnak ugyan a korongon azonnal ható, fogós és dögös, így a nu metál „dicső” vagy hétköznapi értelemben vett stílusjegyeit megidéző tételek – például rögvest az albumot nyitó Prey for Me vagy a klipesített Love and Meth –, az egyébként a befogadás korai szakaszában összemosódó és egymáshoz nagyon hasonlónak mutatkozó darabok is elnyerik idővel végleges arcukat, és föltárják azokat az apró különbségeket, egyedítő jegyeket, amelyek miatt újra és újra késztetést érez az ember a tizenegy dal meghallgatására.
Ami összességében elmondható, hogy (újfent) előtérbe kerültek a mélyre hangolt és súlyosabb megszólalású gitárok, háttérbe szorult a korábban helyenként eluralkodó különös, klausztrofób és már-már beteges hangulat (Issues, Untitled), valamint az elektronika, ugyanakkor a finom zenei megoldások, legyenek azok akár hagyományos hangszerelésűek (Lullaby for a Sadist) vagy műfajidegenek (Never never), azt mutatják, hogy Jonathan Davisék a mai napig nem a gyártásra, inkább az alkotásra igyekeznek berendezkedni. Ez még akkor is így van, ha a lemez fogadtatását olyan tényezők is nagyban befolyásolják, mint Brian „Head” Welch gitáros hosszú idő után történő visszatérése a zenekarba, akinek a Korn a kilencvenes évek elején az egyedi megszólalását, stílusát köszönhette. Ennek hatására például a The Paradigm Shift esetében a korai időkkel való szinte kötelező összehasonlítási gyakorlat alakult ki.
Minthogy a zene érzéki médium, nincs abban semmi különös, hogy a különböző elvárások eltérő megítélést eredményeznek, és a Kornnak egészen bizonyosan akad olyan hallgatója, aki épp az említett ok miatt puszta retrót lát a friss lemezben, míg más egy professzionálisan elgondolt és kivitelezett albumot. Bárhogy is, az biztos, hogy van ennek a néhány zenésznek a közösen létrehozott munkásságában valami, ami miatt figyelni kell rá, és ha ezt a valamit esztétikai élménynek vagy tapasztalatnak hívjuk, akkor nem lehet hasonló vagy ugyanolyan, mint másoké. Függetlenül attól, milyen előítéletekkel viszonyulunk e mostanra szintén nosztalgikusan felidézhető stílushoz.
