„Minden a helyén volt”

Oravecz Imre, akinek sokrétű írásművészete befolyásolta a magyar lírafordulatot, az „új érzékenység” irodalmát és a kialakuló posztmodern magyar költészetet, a Debreceni Egyetemen végzett 1967-ben, első verseit pedig az Alföld publikálta, így beszélgetésünkhöz jó apropóul szolgált a DE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézete által szervezett, Oravecz munkásságának szentelt szakmai hétvége.

KULTer.hu: Az eddigi életműve igen változatosan alakult, de valami mégis összefűzi a kötetenként eltérő szövegvilágokat. Mennyire változott az évek során a költészethez való viszonya? Milyen helyet foglalt el az életében a vers akkor, amikor első verseskötete, a Héj nyomtatásba került, és milyet foglal el most?

A saját költészetemről alkotott képem természetesen együtt változik azzal, amit a költészetről általában gondolok. Egy időben nagyon eredeti akartam lenni. Ahogy tapasztaltabb lettem, már óvatosabban viszonyultam mindenhez, mást tartottam jónak. A kérdést inkább úgy módosítom, hogy mennyiben változott a költészetem, viszont ezt nem az én dolgom megítélni. Annyit azért mondhatok, hogy kezdetben teljesen zárt valamiként képzeltem el a költészetet, és a Héj a mindenáron eredetinek-lenni-akarás jegyében született. A hopik könyvében már érezhető, hogy nyitottabbá váltak a versek, új elemek is megjelennek bennük. Nem azt mondom, hogy életrajzi költészetet kezdtem művelni, de az életemről is kezdett szólni, kisebb-nagyobb áttételekkel. Ez a változás azonban nem irodalmi hatásokra vezethető vissza, és nem is volt eltervezett, szinte spontán módon alakult így. Belejátszottak az új tapasztalatok, az életem, amely szintén jelentősen megváltozott az első kötet után. Magyar-német szakot végeztem, a németen keresztül kaptam az európai kultúrát, hogy úgy mondjam; borzasztó fontos volt ez a nyelv, de bezárt. Az angollal, az amerikaival pedig kinyílt a világ, nem csak földrajzi értelemben. Európában nem tudtam, mi a tér, hogy milyen az, amikor az ember napokig megy, és még mindig ugyanabban az országban van. Itthon nagyon gyorsan kimegyünk a hazából, miközben – szinte fölfoghatatlan – csak Alaszka nagyobb, mint egész Európa. Megismerkedtem az őstörténettel, különös tekintettel az észak-amerikai őslakosságra, az ún. indiánokra. A sok könyv, a másik nyelv tapasztalata, az újonnan megismert világ nagy hatással volt rám. Na, jó, volt egy kis irodalmi hatás is – régiek, pl. Charles Olson, Robert Frost –, de nem hiszem, hogy ezt szövegszerűen ki lehetne mutatni. Néhány amerikai kortárs költővel egyébként személyesen is megismerkedtem, Iowa Cityben és később San Franciscóban.

Amikor egy hosszú válság után újra elkezdtem verseket írni, akkor éreztem, hogy másfajta költészetet művelek, de ez egyáltalán nem volt tudatos. Később témaként megjelent az osztályom, a parasztság kultúrája is, ami a hopik nélkül elképzelhetetlen lett volna, hiszen a hopik is földművesek voltak; talán nem véletlen, hogy ez sem irodalmi hatásoknak köszönhető. Biztos, ez a dolgok rendje… Van, aki azt mondja, hogy mindig mást csinálok, van, aki épp az ellenkezőjét állítja. A szerző személye mindenképpen összeköti a könyveket, de nemcsak ez. Azt hiszem, van egy mag a verseimben és a prózámban is, ami folytonosságot jelent: a versekben az abszolút érzékletességre, a prózában a hitelességre, pontosságra törekszem. A regényírás az más. Ahhoz, hogy hiteles legyen, az embernek eleve érintkezésbe kell lépnie olyan dolgokkal, amiket azelőtt nem ismert. Ki kell deríteni dolgokat, még akkor is, ha nem is feltétlenül kerül be minden anyag közvetlenül a szövegbe. Mondhatok egy példát: ha nem tudom milyen volt a 19. századi olajbányászat, vagy ha nem tudom, hogyan éltek ezek az emberek, akik az olajiparban dolgoztak, akkor utána kell járnom. Ha ezt nem teszem meg, olyasmi történik velem, mint regényem főhősével, Árvai Istvánnal, aki, megérkezve Santa Paulába azt hiszi, úgy lesz, mint a toledoi gyárban volt, hogy hazamegy este a munkahelyéről, reggel meg vissza, de kiderül, hogy a munkahely távol van a várostól, azonkívül változó: ha megtalálták az olajat, mindig máshova kell menni, az olajmunkások élete vándorélet.

KULTer.hu: Van-e külön költői és regényírói identitása? Máshogy gondolkodik magáról, mint versíró és mint regényíró?

Nem gondolkodom magamról se közben, se azután. Persze nem mindegy, hogy milyen költészetről beszélünk, lírairól vagy epikusról. Arany Jánosról könnyen el tudtam volna képzelni, hogy ír egy regényt is akár – ha belegondolunk, milyen jó lett volna, ha előbb, szinkronban a németekével vagy a franciákéval születik meg a magyar irodalomban mindaz, ami csak később íródott meg. Szerepe van ebben az írói alkatnak is, nem véletlen, hogy nem minden lírai költő fog regényírásba. Ott van például Kosztolányi, aki mindkettőt magas szinten művelte, vagy Füst Milán, ugyanakkor nem tudok arról, hogy Weöres Sándor regényt írt volna, (prózát persze majdnem mindenki ír, legalább értekező prózát). Az 1972. szeptembertől kezdve epikus jellegűek is vannak a verseim között, szinte regénynek is lehetne tekinteni ezt a kötetet. A Halászóemberben is vannak erősen epikus jellegű versek, és bizonyos történetiség is nyomon követhető. Lehet, hogy mindig is jelen volt ez a tendencia, csak én nem vettem róla tudomást, esetleg visszaszorítottam; talán előbb kellett volna elkezdeni a regényírást. Nagyon sokáig azért nem nyúltam a kivándorlás témájához, mert úgy gondoltam, hogy nem tudom megcsinálni. Az mindenesetre biztos, hogy nincs két külön író abban, aki prózát meg verset is ír, bár jobban szeretem az epika-líra distinkciót. Biztos van ennek elméleti jelentősége, de nem az író számára…

KULTer.hu: Beszéljünk egy kicsit a két regényről. A szegényparasztok ábrázolása az irodalmi hagyományban sokszor ideologikus, leegyszerűsítő, a gazdag, módos parasztok ábrázolása meg mintha hiányozna. Volt-e erre vonatkozó irodalmi forrása?

Forrás nem volt, hacsak nem Móricz, ő viszont ezt a fajta parasztot elég ellenszenvesen ábrázolja, később pedig olyan szörnyű fogalmak is keletkeztek, mint a zsíros paraszt, a kulák. Én másfajtát nem ismertem, Szajla, a minta egy jómódú falu volt. Lakói nem zsellérek voltak. A zsellérek nem is tudtak kivándorolni, hiszen ahhoz bizonyos fokú tehetősség, vagy legalábbis pénz kellett. Volt kivándorlás, helyesebben tömeges amerikai munkavállalás, amiből aztán sokszor maradás, vagyis kivándorlás lett, aminek nincs nyoma, vagy van, de nem a súlyának megfelelő… Azon kívül ebben a történetben én érintett vagyok, többszörösen, egyrészt a nagyszüleim is kivándoroltak, ráadásul egy olyan faluból, ahonnan sokan elmentek annak idején, másrészt nekem a célországhoz is közöm van, így megpróbálhatok róla beszélni. Voltam az Egyesült Államokban ösztöndíjas, diák, menekült, tanár. Sokat utaztam az országban, de legjobban a Nyugatot, Délnyugatot ismerem, ahol éltem. Ezért nem is merem végig Ohioban tartani az alakjaimat, hanem egy idő múltán áttelepítem őket abba az államba, Kaliforniába, ahol magam is otthonosan mozgok.

KULTer.hu: Az édesapja, nagyanyja Amerika-élménye és -emléke hogyan viszonyult az Önéhez?

Apai nagyanyám korán meghalt, ezért nem mesélhetett amerikai élményeiről. Apám, aki Kanadában nőtt fel, nem volt egy beszédes ember, tőle ezért nem lehetett sokat megtudni. Inkább mások elbeszéléseire voltam utalva, rokonokéira, ismerősökéire. Szajla egy amerikás, kanadás falu volt, sokan elmentek, kevesen jöttek vissza. A mi családunkban is levelezés folyt a család kinti és itthoni része között. Érdekes módon nem az apám levelezett a nagyapámmal, hanem az anyám, aki nem is ismerte. De nem a családi históriák számítottak igazán a Kaliforniai fürj megírása közben. Azt kellett tudnom, általában hogyan éltek az emberek, Toledóban vagy máshol, az ipari városokban, a bányákban, bányatelepeken, vagy más államokban, Pennsylvaniában, New Jerseyben, nem csak Ohióban. Jó lett volna, de ezek az emberek, sajnos, nem vezettek naplót, nem írtak memoárokat és a leveleiket sem publikálták, sőt meg se tartották. Láttam azért egy-két ilyen levelet, de nem sokra mentem velük. Viszont a téma, hogy úgy mondjam, jelen volt az életemben, kiskoromtól kezdve, hisz csomagok jöttek, levelek mentek, hallottam dolgokat: idővel kialakult bennem a késztetés, hogy nekem ezt meg kéne írni, de sokáig nem mertem megpróbálni. Rengeteg dolognak kellett utánanézni Amerikában is, itthon is, és ez Magyarországon, ahol semmi nem őrződik meg rendesen, nem könnyű, vagy éppenséggel lehetetlen. Mindig hallanom kellett azt is, hogy mit vacakolok ezzel vagy azzal, senki nem fog ellenőrizni, Amerikát illetően meg mindegy, hogy ez vagy az a kanyon hol kanyarodik jobbra vagy balra. Ezt sosem értettem. Nem került bele minden a könyvbe abból, amit kiderítettem, de nekem az íráshoz támpont, fogódzó, a valóság kell. Így is van a regényben olyan kanyon, amelybe nem tudtam bemenni, mert az ott éppen fúrást végeztető cég lezárta.

KULTer.hu: Az olvasói megszokhatták, hogy az epikai hitelbe vetett feltétlen hit mindig ott munkál a szövegei mögött. Ezt egyes kritikusok túlzott didaxisnak nevezték.

Vagy azért van ez így, mert amatőr vagyok, vagy azért, mert így működöm, de nem hinném, hogy ez didaxis lenne…

KULTer.hu: Akkor ez nem a tanító, ismeretterjesztő szándékból fakad? Inkább valamilyen belső indíttatásból?

Az, hogy ismeretterjesztő, sokszor vádként hangzik el. Pedig a két könyv együtt majdnem egy évszázadot ölel fel. Orientálni kell az olvasót, mert nem valószínű, hogy tudja például azt, hogy volt 1907-ben egy gazdasági válság az Egyesült Államokban, vagy hogy milyen a pennsylvaniai kötélfúrás, a cable tool drilling: egész más technológia volt, mint később, mint Magyarországon, ahol már fúrtak. Régen nem fúrtak, hanem törték a kőzetet, vagy ami a véső útjába akadt, és úgy szedték ki. Alkat dolga is, hogy ki milyen mennyiséget tart jónak az ilyen leírásokból, én ennyit tartottam, de lehet, hogy kevesebb elég lett volna. Azt is el tudom képzelni, hogy valakit egyáltalán nem érdekelnek a részletek. De a részletek nélkül nincs írás, nincs mű. Azért vannak biztató példák is. Mostanában orosz klasszikusokat olvasok, és nagyon részletesek a leírásaik. Néha már én is úgy érzem, hogy túlságosan is… (nevet)

KULTer.hu: Az utóbbi évtizedekben ez a fajta próza egyáltalán nem volt elterjedt.

Már az első könyvem megjelenése után megszoktam, hogy egyesek ugyanazért vágnak fejbe, amiért mások megdicsérnek.

KULTer.hu: Az Ondrok gödre lapjain feltáruló paraszti világban nagyon kevés lehetőség nyílik önkifejezésre, az egyéniség kibontakoztatására, de közben ez egy nagyon stabil, rendezett közeg, melyben – ahogy István meg Anna példája mutatja – az intimitás is megélhető volt. Lehet-e hierarchiát felállítani jelenünk és az ő múltjuk között?Könnyebb, jobb, egyszerűbb volt az az élet?

Mi úgy gondoljuk, hogy jobb volt, de egyszerűbb semmiképp sem. Minap kérdezte tőlem valaki, hogy hogy van az, hogy a regény alakjai soha nem omlanak össze, hanem egyszerűen tudomásul vesznek dolgokat. Én ezt láttam magam körül gyerekkoromban: nem volt siránkozás, se a jó nem lett túlünnepelve, se a rossz nem lett túlgyászolva. Elvették az emberektől a földeket 1960-ban, és nem mondom, hogy mindenki kibírta, mert volt, aki belehalt, de gyerekkoromban azt láttam, hogy a többség kiegyensúlyozottan reagált, ha csapás érte. A parasztember úgynevezett egyszerű ember. Eleve kondicionálva van a tűrésre, mert sosem tudja, hogy mit fog enni jövőre. Akkor nem volt segély, nyugdíj, semmi ilyesmi, csak az állandó kockázat. Egyszer hopp, másszor kopp: mindenre fel kellett készülni. A halálhoz is így viszonyultak, meg a betegséghez, nem volt kétségbeesés, jajveszékelés, minden a helyén volt. Nem volt könnyű, rettenetesen nehéz volt, valószínűleg ma nem tudnánk úgy élni, ahogy ők éltek. Például az én gyerekkoromban már nem voltak ugyan nyitott tűzhelyek, de ha erős szél fújt, bejött a füst, csípte a szemünket, és büdös lett minden, mégsem panaszkodtunk, csak dörzsöltük a szemünket, azt hittük, ez így normális… Aztán itt ez a fordulat, büdös paraszt, ez nem véletlen, tényleg büdösek voltak a városi emberekhez képest. Nem mosakodtak állandóan, nem is tudtak volna, nem lett volna hol, egy héten egyszer fürödtek, és azzal el volt intézve.

KULTer.hu: A Kaliforniai fürjben feltűnő, hogy a szereplőknek – bár szoros közösségben élnek – rendszeresen egyedüllétre, magányra van szükségük. Miért él az Árvai-család tagjaiban ez a vágy?

Minden gondolkodó, érző embernek természetes igénye, hogy olykor megszabaduljon a zavaró körülményektől és egyedül legyen. Munka közben, vagy mások jelenlétében nem lehet igazán tisztázni dogokat, világosan látni, még szeretteink sem kívánatosak ilyenkor. Idegenben, idegen környezetben pedig még inkább így van ez, folyton újra kell rendeznie, szerveznie az embernek magát, minden tekintetben. Ez hőseim helyzetében hatványozottan szükséges, különösen kezdetben, amikor még a nyelvet se bírják, amikor a legnehezebb nekik.

KULTer.hu: A Kaliforniai fürj azért is megrázó könyv, mert arról is szól, hogy milyen könnyű elveszíteni az anyanyelvet. Ön sokat élt külföldön. Érezte valamikor ennek a veszélyét?

Engem ilyen veszély nem fenyegetett, de a kaliforniai tartózkodásomnak lett egy nyelvi vetülete: Márk fiammal már 28 éve csak angolul beszélünk. Ez kezdetben nagy visszatetszést keltett itthon, sokan azt hitték, titkolózunk, azért, vagy nagyképűsködünk, és megtagadjuk a magyarságunkat. Szó sem volt ilyesmikről, ez egyszerűen csak így alakult, azonkívül azt akartam, hogy a fiam megőrizze ezt a nyelvet. Hál’ istennek sikerült, így hűek maradtunk a családi hagyományhoz. Nagyapám is tudott angolul, apám is. Apám tizennyolc éves volt, amikor nagyanyámmal hazajöttek a kanadai Windsorból, szinte újra kellett tanulnia magyarul. Később is, a feljegyzéseit, naptári bejegyzéseket mind angolul írta. Ahogy a Halászóemberben, az Angol című versben is emlegetem, hogy van egy Mikszáth-novella, amelyben a tót napszámosokra panaszkodik a földesúr, mondván, hogy jól dolgoznak, csak ne beszélnének annyit angolul. (nevet) Én a faluban, Szajlán nem hallottam senkit angolul beszélni apámon kívül. A kivándorlók közül sokan nem is tanultak meg rendesen, ami problémát is jelentett, hiszen így a veszélyekre figyelmeztető feliratokat sem tudták elolvasni a munkahelyükön, de ahol volt gyerek, és azok iskolába jártak, ott valamilyen szinten mindenki elsajátította a nyelvet.

KULTer.hu: A Kaliforniai fürj egyes fejezetei folyóiratokban is megjelentek. Ez a közlésmód visszahatott az írás folyamatára is?

Egyéb okból praktikus: más az, amikor az ember kinyomtatva látja a szövegét. Egy újabb alkalom, hogy szembesüljön vele. Valahányszor visszakerül hozzám egy írás, mindig javítok rajta, nem sokat, de mindig alakítom. A folyóiratközlések emellett persze a kiadótól kapott csekélyke honoráriumot is kiegészítik. A most készülő regényből még nem közöltem egy részletet sem, de egy lapnak már odaadtam az első fejezetet. Egyelőre nem sietek az ilyen publikálással. A harmadik könyv írásában most jutottam oda, hogy hősöm Magyarországra indul.

KULTer.hu: Feszengve várjuk!

Én is! Egyedül jön ez az ember, nem tud magyarul, magával hoz egy gyereket, aki sötét bőrű: mexikói. Magyarországon az emberek nem érzékelik, mit jelent mexikóinak lenni, hogy nagy hátrány Kaliforniában ma is, akkor meg még inkább az volt. (Oravecz Imre a debreceni magyar szakosok síkfőkúti szimpóziumán olvasott fel először készülő regényéből – 2013. november 23-án. A részletből megtudhattuk, hogy a Kaliforniai fürj folytatásának főhőse, Steve Árvai, Árvai István fia mexikói származású nevelt fiával utazik Magyarországra.)

KULTer.hu: Mit gondol az olvasóiról? Az Ön helyzete azért is különleges, mert a művei neves irodalomtudósok érdeklődésének homlokterében állnak (Kulcsár-Szabó Zoltán már 1996-ban monográfiát jelentetett meg az addigi életműről), de közben mintha könnyebben elérnék azokat is, akik egyébként csak ritkán fogyasztanak kortárs szépirodalmat.

Azt tapasztaltam már a Halászóember kapcsán is, hogy olyan emberek is megvették, akik nemhogy kortárs irodalmat, de semmilyen irodalmat nem olvasnak. Azt mondták, hogy ez nem olyan, mint a vers, és mégis vers. Nagyon sokan megkerestek annak idején, és egy idő után szinte kellemetlen volt, hogy aki meglátta a Szajla táblát a falu szélén, az mind bejött, úgyhogy a végén már előzetes bejelentkezéshez akartuk kötni az ilyen látogatásokat. Vannak persze ennél különlegesebb vendégek is, és éppen a Kaliforniai fürj kapcsán. Legutóbb például egy magyar származású texasi olajmunkás toppant be, aki olvasta a regényt, és látogatóban lévén mindenképpen szeretett volna beszélni velem.

KULTer.hu: A lírai és epikai szövegekben egyaránt felbukkanó, érzékletes leírások szinte fizikai közelségbe hozzák az egykori szajlai táj egy-egy szegletét. Hogy néz ki most a Dregoly?

A Dregolyt a hetvenes években beültették fával, értéktelen tájidegen fekete fenyővel, később kétszer leégett, mert valakik passzióból felgyújtották. Kivágták az egykor szőlőheggyel szemközti oldalban az akácost, majd újra hajtott, aztán megint kivágták.  Elég tiszta a katlan, aki megvette, rendben tartja. Ez az egyetlen hely a határban, ahova még szívesen kimegyek, de az odavezető út, a közbenső határrészek annyira lepusztultak, szemetesek, lehangolóak, hogy már évek óta nem jártam arra sem.

A fotókat Áfra János készítette.