Nincs abban semmi rendkívüli, hogy az utóbbi másfél évtizedben a Dream Theater neve összeforrt a minőségi zenéléssel. Olyan bandáról van ugyanis szó, amelyet a szakma minden területén hallatlan professzionalizmus jellemez.
Kicsit messzebbről kezdeném. A zenetörténet egyik leghíresebb mondata így hangzik: „Ne feledkezz el a populáris elemről”. Peter Wicke zenetudós ezzel az idézettel kezdi A szórakoztató zene Mozarttól Madonnáig című remek könyvét, majd így folytatja: „e szavakkal figyelmeztette 1780-ban Leopold Mozart zeneszerző fiát, Wolfgang Amadeust arra, hogy ne feledkezzék el a zenehallgatók szélesebb köreiről sem”.[1] A fiatal Mozart – ebben az esetben – megfogadta az apai tanácsot, és részben ennek köszönhetően vált kora – és minden idők – egyik legjelentékenyebb művészévé. Másrészt a mai populáris zene (a slágerek végtelen sorozata) olyan kultúrtörténeti folyamatok eredménye, melyek előzményei a 18. századig nyúlnak vissza. Ebben az értelemben Madonna Mozart örököse. Persze, ha Wicke most fogna hozzá monográfiája megírásához, száz százalék, hogy a könyv címe így módosulna: A szórakoztató zene Mozarttól Lady Gagáig (és egy fejezettel hosszabb lenne).
Fölösleges bizonygatni, hiszen minden zeneértő számára evidens, hogy a populáris és a klasszikus zene közti kapcsolatrendszer rendkívül összetett. Illetve olyannyira szerteágazó, hogy szinte esélyünk sincs a feltérképezésére. Ha mondjuk arra lennénk kíváncsiak, hogy Beethoven szimfóniái vagy azok részletei milyen utakat jártak be a popkultúrában – Chuck Berry-től, a Beatles-en és az Electric Light Orchestrán keresztül Walter Murphy disco-verziójáig és sokkal tovább a könnyed filmzenékig; illetve egy másik vonalon a Deep Purple-ön, a Led Zeppelinen, Yngwie Malmsteenen és Steve Vain keresztül a Metallicáig –, telefonkönyvnyi lenne az opus terjedelme. Természetesen Vivaldival, Bachhal vagy Mozarttal stb. hasonló eredményre jutnánk. Mindez jól érzékelteti, hogy a kölcsönzés a zene létmódjával függ össze, s ez a széleskörű egymásrautaltság folyamatosan gazdagítja a kulturális hagyomány közvetítőrendszerét.
A Dream Theater az egyik legkomplexebb zenét játszó, legfelkészültebb és legprecízebben működő zenekar. Erről az is tanúskodik, hogy a csak rá jellemző, tökéletesen egyéni hangzás (a jazzmetál és a progresszív rock briliáns ötvözete) fergetegesen szól élőben. Egy Dream Theater koncerten minden klappol, a zenei összhatás a CD-anyagokhoz képest is fokozódik, kimozdítva azt a – médiatechnológiailag meghatározott – beidegződést, hogy a kortárs zene elsődlegesen hangfelvétel és csak másodlagosan előadás formájában létezik. Számunkra most mindebből – elsőként – egy apróság lesz fontos: a koncertek nyitánya.
Systematic Chaos című albumának megjelenése után a Dream Theater Föld körüli turnéra indult, melyről készült egy 180 perces film (DVD-n Chaos in Motion címmel jelent meg). Ebből kiderül, hogy a koncerteken az együttes Strauss Zarathustrájának leghíresebb tételét játszotta el intróként. Arról a részletről van szó, amely többször felcsendül Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjében, ahol ez a dallamsor az emberiség történetének kiemelkedő, evolúciós ugrással felérő, de az idegenek által rendezett pontjaihoz kötődik. Valószínűleg ez az egyik legnagyobb karriert befutott filmzene, amelyet majd olyan alkotások idéznek, mint a Magnólia vagy a WALL·E.
Nézzünk egy konkrét megoldást is az animációs filmek világából! Az amúgy is rengeteg rájátszásból építkező 51-es bolygó című produkcióban a landolási jelenet a következőképpen zajlik: Charles „Chuck” Baker kapitány űrhajója megérkezik a helyszínre, kinyílik a jármű ajtaja, s egyben felcsendül Strauss Zarathustrája. Az asztronauta az amerikai zászlóval a kezében tesz pár lépést, közben dúdolja is a híres dallamsort. A zászló letűzése előtti másodpercben azonban rálép egy gumikacsára, a zene azonnal megszakad, s megpillantja a piknikező zöld színű helyieket. Pánikszerűen menekülni kezd. Azon túl, hogy itt Baker minősül idegennek, a heroikus mozzanat azonnal ironikus távlatot kap: a bolygón az evolúció már elvégezte a dolgát. A zászló pedig fölösleges.
Térjünk vissza még egy picit a Dreamhez! A Zarathustra és a 2001: Űrodüsszeia felidézése talán azért találó, mert ez a részlet sok mindenre utal. Nemcsak arról van szó, hogy a klasszikusok újrahasznosíthatók, hanem arról is, hogy ez a zenei betét rengeteg elrugaszkodási pontot kínál. Intermediális területként tömöríti a zenei és a filmes élményt, a heroikus mozzanatot és a drámaiságot, ráadásul jól passzol a Dream kulturális imázsához.
Ugorjunk. A banda Portnoy kiválása utáni albuma A Dramatic Turn Of Events címmel jelent meg 2011-ben, s az ezt követő koncertsorozat egyik állomása Budapest volt (2012. február 17-én). Rétegzenéről lévén szó a Papp László Budapest Sportaréna nem telt meg, a hangulat viszont elsöprő volt. Ha lehet, az intro itt még hatásosabbra sikeredett, mint anno a Káoszturnén. A nyitány ugyanis időközben módosult, a koncert az Eredet című film zenéjének egyik gyöngyszemével kezdődött, Hans Zimmer Dream is Collapsing című kompozíciójával. Ez a felütés szintén telitalálat, hiszen a nagyzenekari mű azonnal hozzáköthető az együttes nevéhez (Álomszínház), illetve a Nolan-film megidézésén keresztül az álomakcióhoz. Amit viszont láttunk és hallottunk, csak metaforikus értelemben volt álomszerű. Petrucci és társai ugyanis a hangszeres tudás olyan fokán állnak, ami bár nem mindennapi, mégis valóságos, hiszen elképesztő mennyiségű munka eredménye. Hegedűs Norbert irodalomkritikus barátom joggal jegyezte meg, hogy „ez már nem művészet, hanem tudomány”. Ennél találóbban aligha jellemezhető ez a teljesítmény. A Dream Theater intrói ugyanakkor arról is beszélnek, hogy ez a zenei produkció azon ritka kísérletek közé sorolható, melyek célja, hogy – Wickét idézve – „az egyre inkább elüzletiesített kultúrában a kreativitás segítségével visszanyerjék az ellenőrzést a kulturális folyamatok tartalma felett”.[2] Hiszen a Dream a zenei kultúra devalválódásával a szaktudást helyezi szembe. Enyhén szólva: hatékonyan.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a zenekar legújabb, az együttes nevével megegyező című albuma, amelyet olyan szavakkal jellemezhetnénk, mint a „higgadt”, a „letisztult”, az „elegáns” és ehhez hasonlók, de mind elég közhelyes volna. A Dream Theater ugyanis olyan epikus album, amellyel a prog metál visszahajlik a klasszikus zene irányába, és kiterjeszti azt a keményebb hangzásvilágok felé. Az összhatás elképesztő. Olyan ez, mintha Bach, Beethoven, Mozart, Paganini és Vivaldi egy zenekarban játszana. Ennél a zenekarnál már csak a Dream Theater volna zseniálisabb.
Érdekes megközelítés… bár a Strauss-mű, az Űrodüsszeia és a zenészi képzettség közötti kapcsolatot még ki lehetne fejteni, mert nem teljesen világos. Egyébként a Dreamtől a lemezeken sem idegen a filmzenéhez vonzódás, lásd a Six Degrees of Inner Turbulence 2. lemezének intróját.
Más kérdés, hogy nekem épp azért nem nyújt új “élményt” egy Dream-koncert, mert olyan, mintha a CD-t hallgatnám, ezek a zenészek képesek hangról hangra pontosan lejátszani a stúdióban egyszer felvett (nem épp egyszerű) dolgokat, de ez engem az első koncerten történt rádöbbenés után már nem fog meg.
miért moderálod a normális hozzászólást?
Kedves flash! Az oldal nem regisztrált korábbi hozzászólást Öntől, elszállhatott a komment elküldéskor, sajnos előfordul ilyen olykor. Kérjük, ha nem okoz nagy fáradtságot, írja meg újra a véleményét! Köszönjük szépen!