2013 könyvei között szemezgetni egyszerre jó és rossz dolog. Rossz, mert elég átfutni a könyvheti kiadványok jegyzékét, hogy elfogjon a bűntudat, amiért annyi mindent nem olvastam még – még rosszabb, mikor rájövök, hogy a fejemben igencsak összecsúsztak az esztendők, s szomorkodhatok azon, hogy milyen vagány listát rakhattam volna össze, ha a „tavalyi év” alatt még 2012-őt értenénk.
Rajta lehetett volna az új Ulysses-fordítás, Fodor Péter és L. Varga Péter Ellis-monográfiája és a két zseniális Franzen-mű is. Persze jó is, hiszen kifejezetten örömteli az idei könyvtermés alapján kirajzolódó új tendenciák rögzíthetősége: végre érvényét vesztette az a gyakran emlegetett megállapítás, miszerint a kortárs líra színvonalára nem lehet panasz, ám a próza terén sem a fiataloktól, sem a középgeneráció tagjaitól nem számíthatunk izgalmas kísérletekre. 2013-ból ugyanis egyaránt találhatunk példát olyan kezdeményezésre, mely komolyan veszi a magyar elbeszélői hagyományoktól alapvetően távol eső, populáris irodalmi regiszterekkel való játékot, és olyan történelmi regényekre is, melyek a kilencvenes és kora kétezres évek historiográfiai metafikció lázában égő szövegekhez képest újszerű kérdésfeltevésekkel közelítenek a (közel)múlt másságához. Mivel a lista vállaltan szubjektív, szenvedélyes regényolvasói énemet felvállalva a dobogó mindhárom lépcsőfokára egy-egy regény került. (Elöljáróban még annyit, hogy a tíz könyv kiválasztását sokkal fontosabbnak gondolom, mint a toplistán szereplő, igencsak esetleges sorrendjüket.)
10. Szőcs Petra: Kétvízköz (Magvető)
„A házat el kell adni, mert nagy, gótikus és diófaillatú, / és különben sem kötődünk a tárgyakhoz.” Szőcs Petra első kötetében az anya határoz így, s mintha az egész Kétvízköz az ellene való tiltakozásból születne: a versek a csak azért is kötődésről szólnak, a múlt hol fizikai valójukban is fennmaradt, hol csak emlékképként élő nyomainak makacs számbavételéről. Ennek a költészetének nagy erénye az, amit Nagy Csilla így emel ki kritikájában: az „emlékezés és gyász tapasztalatát nemcsak tematikus szinten, hanem a nyelv retorikai dimenziójában és működésében egyaránt képes érzékeltetni.” Megkapó néhány szöveg könnyed dalszerűsége és az a helyek, épületek sajátos atmoszférája iránti fogékonyság, mely a fent idézett sorokból is kiviláglik. A Kétvízköz egy több mint ígéretes költői indulás lenyomata.
9. Szilágyi Zsófia: Móricz Zsigmond (Kalligram)
Talán nem tűnik hivalkodónak az a gesztus, mely egy irodalomtudományos szakmunkát is erre a toplistára helyez: Szilágyi Zsófia életrajzi monográfiája ugyanis egy rendkívül élvezhető nyelven íródott, jól követhető, szellemes és szórakoztató olvasmány, amely minden irodalomszerető figyelmére számot tarthat. A szerző az irodalomtörténeti detektívmunka során úgy hántja le az élettörténetről az ideologikus Móricz-kultusz által rárakódott ballasztokat (különösen példaértékű ebből a szempontból az állítólagos szülőház esete), hogy közben minduntalan figyelmeztet az életrajzíró munkáját mindig is övező, kiküszöbölhetetlen bizonytalanságra. Könyvében egy meghökkentően izgalmas írófigura portréja rajzolódik ki, és az életmű kevésbé ismert darabjaira koncentráló szövegértelmezések is kifejezetten érdekfeszítőek.
8. Michel Houellebecq: Lanzarote (Magvető)
Habár úgy tűnhet, hogy a Houellebecq-recepcióban megjelenésekor nem sok nyomot hagyó, A csúcson előtanulmányaként íródott kisregény csak a szerző Budapestre látogatásának köszönheti, hogy egyáltalán kiadták magyarul, meg vagyok győződve arról, hogy a Lanzarote több egy aprócska alfejezetnél a leendő Houellebecq-monográfiákban. A turizmus mint a nyugat-európai vágyak egyidejű beteljesítésén és felgerjesztésén alapuló üzletág elmés ábrázolása, s a zord, nem emberi léptékű szépségekkel teli sziget atmoszférájának megteremtése emlékezetes olvasmánnyá teszi a kisregényt. (Nemcsak lustaságból, de sok olyan könyvet vettem fel a listára, melyekkel kritikusként már foglalkoztam. Ezzel éppen itt, a Kulteren.)
7. Sirokai Mátyás: A beat tanúinak könyve (Libri)
Bizonyára nem én vagyok az első, aki felfedezni vél bizonyos érintkezési pontokat a listán mindjárt soron következő A patkány éve és Sirokai verseskötete között. A szívdobogásszerűen lüktető szövegek középpontjában az emberi, állati és növényi létformák közötti szakadatlan metamorfózis áll, melynek ábrázolásakor éppúgy támaszkodnak az északi mitológiára és a Bibliára, mint a sci-fik és fantasyk kedvelt motívumaira. Sirokai vállalkozásának újszerűsége abban is megmutatkozik, hogy a kortárs magyar költészetből kifejezetten hiányzó befogadói viszonylehetőségeket is felkínál: ezek a versek mintegy arra hívnak fel, hogy meditációs szövegként, különös zsoltárokként (is) olvassák őket. A verseket átható kísérletező kedv A beat tanúinak könyvét 2013 egyik legszerethetőbb kötetévé teszi.
Bevallom, az Ultra kicsit talán közelebb áll a szívemhez, habár nagyon könnyen el tudom képzelni azt az olvasót, aki éppen annak örül, hogy az előző verseskötet fegyelmezett tökéletességéhez képest ez a könyv tarkább, azaz változatosabb hangvételű, műfajú, indíttatású szövegeket gyűjt egybe. Akad köztük számos portré „részletgazdag arcú” nőkről, metszően ironikus látlelet „a fehér ember” közérzetéről, s a Paulust megidéző bon mot-ok a szerelemről: „Agyonverendő minden olyan szerelem, / Amely, mint egy megszűnt szórakozóhely / Tovább élő honlapja, tömény… abszurd.” Számomra azonban ismét a Térey-költészet hófödte ormaiként kimagasló tájversek a legfontosabbak: mint például a balatoni partvidék melankóliáját megérzékítő Fürdőhely, futtában, a „protestáns vidék” rideg, mégis elemésztő szépségét megörökítő Nyugat-Bihar vagy a Csíkban már hó van, mely még a plusz tízfokos januárba is képes idevarázsolni a telet.
5. Bartók Imre: A patkány éve (Libri)
2013 első felében nagy várakozás övezte a fiatal szerző beígért második regényét, és azt hiszem, hogy a sikerében bízók nem is csalódtak. Habár egy szigorúbb szerkesztő nagyon jót tett volna a szövegnek, Bartóknak sikerült egy olyan – Ecóval szólva – kettős kódolású regénnyel előállnia, mely a magas- és a popkultúra szerelmesei számára egyaránt vonzó lehet. (Nem is beszélve azokról, akik a kettő között nem tesznek különbséget!) Aki jártasabb a biohorror műfaji hagyományainak területén, az bizonyára már az első olvasásnál is másra összpontosít, de engem a poszthumán víziók képzeletgazdagsága mellett éppen az kötött le, hogy Bartók milyen szerethetően emberi figurákat teremt a három terminátorrá átoperált filozófusból: azok az az epizódok, melyek elnéző iróniával számolnak be az aranyszívű Karl, a detektívregényén ügyködő Ludwig s a fellengzős Martin csetlés-botlásairól, a regény legszórakoztatóbb részletei közé tartoznak.
4. Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv (Magvető)
A test imádása – India annak idején valószínűleg a lista első helyére került volna, ám ebben a kötetben is nagy tere nyílik annak a finomra hangolt, mégis kegyetlenül pontos versnyelvnek, mely Takács Zsuzsa hűséges olvasójává tett. Azt is szeretem a verseiben, hogy valahogy mindig elvezetnek a kortárs fiatal lírához: számtalanszor bukkanok nála olyan sorokra, képekre, melyek valamilyen formában az én kortársaim szövegeiben köszönnek vissza – s ez mindennél jobban tanúskodik életműve hatóerejéről. További szavak helyett jöjjön inkább egy idézet a kötet egyik drámai monológjából: „Kivette Isten a lelkemet, / megtisztította, és mint / a mosónők a pataknál, beszappanozta, ványolta / és öblítette, szárította, mángorolta, majd tisztán / visszahelyezte belém.”
3. Borbély Szilárd: Nincstelenek (Kalligram)
Borbély Szilárd pályájának alakulását szemlélve egyre inkább azt találom bámulatra méltónak, hogy a kortárs irodalom egyik legfontosabb szereplőjének nincsenek könnyen kiszámítható lépései: csak annyi biztos, hogy újból és újból komoly tétekkel játszó könyvek megírására vállalkozik. Az új regény és az előző verseskötet, A Testhez között leginkább az a zsigeri, húsba vágó befogadói tapasztalat jelenthet érintkezési pontot, melyről legtöbb olvasója beszámol: a költeményekkel ellentétben itt azonban nincs katarzis, feloldozás, csak gyűlöletbeszédet szülő gyűlöletbeszéd. Abban a zárt, elmaradott faluban, ahol a nyugodt szívvel megrugdosott kutyákat is Cigánynak nevezik, a gyermek-elbeszélőre és családjára a közösség (s tulajdonképpen saját maguk is) a másik pozícióját rója ki, a regény azonban bizonytalanságban hagy a család kirekesztettségének végső oka felől. Azáltal, hogy a falubeliektől való különbözés számtalan változatával (etnikai, vallási, társadalmi) hozza őket kapcsolatba az elbeszélés, arra hívja fel a figyelmet, hogy a másság mindig relacionális, s nem valami eleve adott tulajdonság. Néhány aktuálpolitikai kiszólás (pl. Wass Albert-idézet a román pap szájából) akár zavaróan direktnek is tűnhet, az azonban biztos, hogy a szociográfiai hagyományt fenekestül felforgató Borbély-szöveg valami merőben újat hozott a magyar prózába.
2. Oravecz Imre: Kaliforniai fürj (Jelenkor)
Csaltam, mert végül mégiscsak beválogattam egy tavalyelőtti könyvet. Mivel Oravecz Imre legfrissebb regénye 2012 végén jött ki a nyomdából, és a legelső kritikák is csak 2013 januárjában jelentek meg róla, ez a kis csalás talán megbocsátható. A Kaliforniai fürj a közvetlen hatáskeltés eszközeit nélkülöző, mégis megrázó olvasmány, mely mindenféle didaxist mellőzve viszi színre azt, hogy milyen könnyű elveszíteni az anyanyelvet: miként válik néhány év alatt Istvánból Steve. De ugyanilyen megrázó végigkövetni azt is, ahogy a főhősnek le kell cserélnie a zsigereibe ivódott tudást egy másikra: története arról szól, hogy az állatok szagához, a föld tapintásához és a szabad levegőhöz szokott paraszti test miként edződik hozzá végleg a gyári munkához. (A befejezésből aztán persze az derül ki, hogy ez a tudás, ha el is halványul, valójában kitörölhetetlen.) A minden szavával hitelességet sugárzó elbeszélői nyelv nem unalommal, inkább valami különös nyugalommal tölt el – jó ráhagyatkozni, hogy mutasson meg még többet a kaliforniai olajbányászok, az idegenbe szakadt paraszt-polgárasszonyok és a hunkyként felnövekvő kisgyerekek mindennapjaiból.
1. Tompa Andrea: Fejtől s lábtól – Kettő orvos Erdélyben (Kalligram)
Tompa Andreától már A hóhér házát is sokra tartottam, ám a színházi szakember szépíróként igazán a Fejtől s lábtól című művével robbant be az irodalmi köztudatba. A különös szerelmi történet, melyben két, a Trianont megelőző években Kolozsváron tanuló orvos – egy székely aljegyző református fia s egy emancipálódott zsidó lány – talál egymásra, igazi remeklés. A szöveg sajátos, kettős természetű múlttapasztalatban részesíti olvasóját. Mind a korabeli, elsősorban nem szépirodalmi diskurzusokra rájátszó regénynyelv, mind a nyelvi működés révén feltáruló világszerűség a maga idegenségével nyűgöz le: a tízes évek világának számos olyan szelete mutatkozik meg – Kolozsvár irigylésre méltóan pezsgő kulturális élete, korabeli orvostudomány közege, a férfi-nő viszony sajátos szabályozottsága –, melyről keveset, legalábbis biztosan nem eleget tudtunk. Ugyanakkor ez a világ meghökkentően ismerős – ki gondolta volna, hogy a plasztikai sebészet, illetve az egészséges életmód iránti megszállottság már a boldog békeidők végnapjaiban is megfertőzte a módosabbakat? Számomra még meggyőzőbbé teszi a regény teljesítményét az, hogy érződik, mekkora gonddal és mennyi kutatómunka elvégzésével íródott.
