Az öbölben az átrepülő sirályok árnyékai a felforrósodott sziklákhoz ragadnak – álmosan pislognak a homokba fúródott kagylók a meztelen fiúkra, akik épp hálóikat vontatják a partra. Gerincük rejtőző sivatagi kígyóként dagad ki hátukból, vörösre égett vállukba vág a nedves kötél, ahogy partra rángatják a zsákmányt. A kibontott hálóban néhány ezüstösen csillogó hal és kaparászó rák társaságában tucatnyi hegedű vergődik. Moszattal borított húrjaik izgatottan reszketnek; a barna oldallapokon kopoltyúk cuppognak, kipréselve a testből a maradék vizet. Az egyik idősebb fiú, akinek ázott mohaként tapad össze fanszőre, két ujját a kopoltyúba dugja, és szétfeszíti, hogy aztán megmutassa az öccsének.
– Nézd csak! Olyan, mint egy pina! – Kacsint a kisfiúra, mire a halászfiúk kacagni kezdenek. Néhány sirály a homokba ereszkedik, és érdeklődve figyeli a jelenetet, a hálóban felejtett apró halakkal szemezve, ám egyszer csak éles dudaszó érkezik hátulról, az út felől, s ijedten röppennek tova a madarak. A fiúk hátra néznek, és megpillantják a régi teherkocsit, lehúzott ablakán egy kinyúló, vastag kéz int sürgetően feléjük. A fiúk felkapják a hegedűket, és az autóhoz rohannak – a forró platóra dobálják a hangszereket, ahol azok tovább vergődnek – ahogy egymáshoz dörzsölik testüket, húrjaik bánatos vinnyogásba kezdenek.
A vezetőfülkéből egy nagydarab fickó hajol ki. Arcán csorog az izzadtság, fekete bajszán gyűlnek a kövér cseppek. Sárga foltos trikója, akár egy sehová sem vezető térkép – potyog rá a szájában kókadó szivar hamuja. A fiúk befejezik a pakolást. A legidősebb odarohan a vezetőhöz, aki előhalász néhány gyűrött bankót a kesztyűtartóból, hogy aztán a gyerek markába nyomja. Majd bólint, és elfordítja a slusszkulcsot. A motor felbőg, az autó eltűnik az úton. A fiúk visszarohannak a partra, ahol a háló még mindig reszket egy benne maradt hegedűtől.
– Hozzatok tűzrevalót! – adja ki a parancsot a legidősebb fiú, mire az összes feketére sült ördög szétszalad a parton.
Ma este: Debussy – hirdeti egy plakát az operaház előtt. A furgon behajt a hátsó kapun, és dudál, mire nyílik egy ajtó és öltönyös zenészek lepik el a parkolót. Lekapják a platóról a kiszáradt hegedűket, és visszasétálnak az épületbe. A sofőr kiszáll, megropogtatja csontjait, majd kissé szédülve a melegtől betámolyog ő is a művészbejárón, és elfoglalja öltözőjét. Lehámozza izzadt testéről a trikót, a sarokba hajítja, majd kitár egy szekrényt, és előveszi öltönyét. Szivarját elnyomja a hamutálban, és a tükör előtt hátrazselézi a haját.
– Készen áll, májsztró? – Kopog be valaki az ajtaján, a májsztró pedig készen áll. A sarokban álló akváriumban hatalmas tengeri sün hever, a fickó benyúl a vízbe, és kitép belőle egy tüskét.
A koncertteremben frissen fogott hangszereiket próbálgatják a zenészek – néhányan tengeri kagylót fújnak, mások a hárfakeretbe fogott medúzák fonalkarjait pengetik. Ahogy a vonók végigsimítanak a húrokon, a hegedűk egy pillanatra újra életre kapnak – cuppogni kezdenek kopoltyúik, és a zenészek vállára csorog némi sós víz. A közönség morajlik, szűkre szabott estélyikben fulladoznak a termetes nők, a nyakukban kagylógyöngyök koccintanak egymással, ahogy elfordulnak, hogy oldalba bökjék ásító férjüket. Ahogy a májsztró a pulpitushoz sétál, kirobban a tapsorkán. A fickó meghajol, majd megkocogtatja az asztal oldalát pálcájával.
A tengerparton eközben felcsapnak a lángok – a tűz éhesen rágja az egymásra pakolt törött eveződarabokat. A legidősebb fiú késével nyúzza a hegedűt, a hangszer vére a homokba csöpög. Gondosan kivágja az emészthetetlen részeket, a kimetszett kopoltyúkat pedig odalöki a tűz mellett kucorgó kisfiúnak:
– Nesze! Vedd feleségül! – cukkolja az öccsét. – Más puncit te úgysem kapsz!
A körülötte ülők ezen felkacagnak, a kisfiú pedig kitöröl néhány kibuggyanó könnyet a szeméből, felpattan, és messzire szalad az éjszakában. A hátul hagyott fiúk nevetése sokáig üldözi, majd elkeveredik a sötét hullámok morajlásával.
A májsztró egyre jobban belemelegszik a dologba – szakad róla az izzadtság, mintha csak megint a teherautóban ülne. A zene a széken ülő kisestélyis szikláknak rohan, majd hangjegycseppekre robban, a hangjegyek slusszkulcsai pedig beindítják a férfiakat: fiatalodni kezdenek – immár lebarnult fiúk, akik teli torokból kacagnak –, péniszük feláll és beleélveznek szmokingjukba. A nadrágszárukból előguruló fehér gyöngyöket üldözik feleségeik. Egymáson taposnak, végül beleakadnak a fiúk szőtte hálókba. A kis halászok pedig a levegőből fogott hangjegyeket élezik.
– Hozzatok tűzrevalót! – adja ki a parancsot a legidősebb fiú, mire nagy kupacba dobálják a székeket. A mellkasban hordott kagylók izgatottan csattognak – ha valaki szétfeszíteni őket ujjaival azt mondhatná, olyanok, mint egy pina – a kövér nők jajongása maga alá gyűri a zenét. A májsztró érzékeli a felfordulást, de képtelen abbahagyni a vezénylést, még akkor sem, amikor a fiúk elhordják előle a pulpitust, és a tűzre vetik. Ahogy halad előre a zene a karmester kezében a vezénylő pálca úgy hamvad, akár a szivar. De nem áll meg az ujjainál, már a fickó felkarja is hamuvá vált és a padlóra potyog – felcsap a tűz, a fiúk pedig figyelik a húsba harapó lángokat – a csillagok kozmikus hangjegyei szétszórva a vízen –, a hullámok a kövekhez csapják őket, és lágy muzsika reszket, miközben a hold fényében az öbölbe érkeznek a hegedűk – zölden fluoreszkálnak a hullámok alatt –, hogy letegyék ondó csomagocskáikat az iszapba.
Az öböl másik végéből egy kövön ülve nézi távoli derengésüket az elmenekült kisfiú. Majd valamire figyelmes lesz: a parton, a lehűlt homokban egy hatalmas, sötét kupac mozgolódik. A fiú feláll a szikláról, és lassan araszolni kezd felé. Ahogy közelít, kivehetővé válnak a partra sodródott zongora körvonalai – a hangszer tehetetlenül kaparászik vékonyka lábaival –, a kisfiú megbűvölten figyeli csillogó oldalát. Hatalmas kopoltyúi nyílnak és csukódnak, ahogy mellé áll a gyerek, habos víz csorog belőlük a lábára. A kisfiú lassan megérinti a zongorát, ujjai a billentyűkhöz nyúlnak, de leütni őket nem meri. A hangszer ijedten mocorog, az egyik lába mély árkot húz a homokban, ahogy megpróbál elhúzódni a fiútól. A fiú pedig elmosolyodik; ujjbegye lágyan megérinti az izgatottan járó kopoltyút, és szétfeszíti.
*
Tarka ruhás turisták érkeznek – bőrük naptejtől csillog –, lefényképezik a partra sodort bálnát, a vakuk akár a szikrák. Sajnálkoznak a haldokló állat mellett, miközben gyermekeik homokot dobnak a bálna aprócska, fekete szemébe. Veszekednek, visszaülnek a kocsikba, elfordítják a slusszkulcsokat. Itt nincs már mit tenni. Ahogy suhannak az utakon, a fényképezőgépből alig hallható bálnaének szivárog.
A felhők sebeiből kicsorgó alkony. Az óceán felől érkező szellő szakadt plakátokat táncoltat a parton. A felforrósodott sziklákhoz tapasztja őket, és egy pillanatra olvashatóvá válik az írás. Ma este: Debussy. Aztán a papír lángra kap a forró kőtől, és hamuvá porlad a plakát.
Sorban érkezik a hallgatóság. Szmokingban, feszülő kisestélyiben gyülekeznek a kisodort bálna körül. Az állatban már szinte alig pislákol az élet – homályosuló gombszemében mocorog a gyülekezet tükörképe. Elfoglalják helyeiket a homokban, és Debussy-t várják. A zsírt kapargatják fülükből, gyöngyöket gyúrnak belőle, és eldobják, hogy később semmi se zavarja a műélvezetet. Visszafojtják légzésüket, vagy fojtogatják azt, aki túl hangosan veszi a levegőt. Akinek túl erősen dobog a szíve, hátraküldik, vagy a vízbe dobják. Majd egyszer csak kitárul a bálna óriási szája: az állat csarnokszerű torkában már a hangszereiket próbálgatják a zenészek. Micsoda akusztika! Van, aki már ezektől a félhangoktól maga alá pisál. A bálna nyelvén pulpitus áll, a tenyerek kagylói csattognak, ahogy megérkezik a májsztró. A pálca megmerevedik a kezében, és kezdődhet a műsor: megkocogtatja a pulpitus oldalát, majd muzsika tölti be a partot. Magányos szellemként lebeg a hullámok felett. A távoli motelekben visszasírnak rá az alvó turisták szekrénybe zárt fényképezőgépei.
Ám egyszer csak valami megzavarja az előadást. Éles kurjantások hangja hallatszik. Meztelen fiúk futnak a sziklák között, visítanak, kiabálnak. Péniszük szikár combjaiknak csapódnak újra és újra futás közben, kezeik között kések, amin a csillagok keringőznek.
A májsztró mérgesen morog magában, majd egy egyszerű kézmozdulattal jelez a zenészeknek, hogy játszanak hangosabban. Ám a zene hullámai képtelenek átcsapni a fiúk őrjöngése fölött. A kövér karmester nem bírja tovább, hátrakiabál az érkezőknek: – Tönkreteszitek az előadást, ti patkányok! Ez Debussy!
Valósággal reszket a dühtől, ám a fiúk csak röhögnek rajta. A közönség kényelmetlenül feszeng, néhány asszonyság csöndben meghal zavarában, a többiek, mikor meglátják a fiúk kezében az éles késeket, felállnak, és messzire szaladnak. A fiúk mit sem törődnek velük, a májsztrót parodizálják: – Tönkretesziiitek az előőőadást, ez debüüüszi! – nyerít az egyik, mire a másiknak feláll a farka, és lengetni kezdi a zenekar előtt, mintha csak ő vezényelné a zenét. Ahogy körbe-körbe forgatja a csípőjét, a zenészek összezavarodnak, lassan szétcsúsznak egymástól a szólamok. A májsztró akkorát csap a pulpitusra, hogy az rögtön darabokra törik. Szemei villámokat lőnek. Majd célba veszi a pálcájával az egyik kölyköt, készen rá, hogy darts nyílként a kis kamaszba állítsa. (A tengeri sün tüskéje mérgező, bénulást okoz, ám csak átmenetit, a méreg felszívódási ideje nagyjából megegyezik Debussy La Mer című zenedarabjának hosszával.) Már épp elhajítani készülne, amikor a bálna egyszer csak összecsattintja száját. Hallani, ahogy odabentről a zeneorkánban átkozódni kezd a karmester. A fiúk megtapsolják a bálnát, majd így kiált az egyikük:
– Gyerünk, srácok, toljuk meg! – azzal összegyűlnek az állat oldalánál, és tuszakolni kezdik az irdatlan testet, vissza a vízbe. Kidagadnak izmaik, hosszú árkot húz a bálna a homokba, de egyre közelebb kerül a vízhez, végül már a visszavonuló hullámok is segítenek a fiúknak. Hamarosan az állat a habok között forog. A fiúk integetnek a távozó bálna után, ami hálásas páraoszlopot lövell a sötét ég felé. Ám egyszer csak eldugítja valami az orrnyílását. A májsztró az, beszorult, és onnan szórja átkait, majd kilő, akár egy pezsgős dugó, és ott ficánkol a vízsugár tetején.
– Bocsáss meg Debüüsszii! – nyivákol. Aztán zuhan, egyenest a mélybe.
*
Reggel a parton egyszerre nyitják ki szemüket a homokban heverő fiúk. Felállnak, kinyújtóznak, s lepotyognak mellkasukról a rajtuk tébláboló rákok. Reggeli erekciójukról pereg a homok, lábukkal rugdossák a tegnap esti tűz feketére perzselt csontjait. Egyszer csak zenére lesznek figyelmesek. Az öböl másik végéből érkezik. Felkapják késeiket, és futásnak erednek.
Néhány perc múltán megpillantják a törött lábú zongorát és az este elszökött kisfiút. Aprócska ujjai a billentyűkön mozognak. Homlokáról csorog az izzadtság, valósággal ragyog az arca, miközben játszik. A halászfiúk tanácstalanul pillantanak össze, a kis zongorista pedig diadalmasan néz bátyjaira. Most aztán biztosan nagyon büszkék rá, gondolja, ujjai pedig csak mozognak tovább, akár a rákok tűlábai, amikor rohannak a homokban, mintha nem is ő irányítaná kezeit, mintha egyszerűen beköltözött volna a körmei alá a muzsika.
Ám ekkor az egyik idősebb fiú felkiált, hangja késdöfésként hatol a zenébe: – Hús!
Nem is kell több biztatás a fiúknak: késeikkel a zongorának esnek, és máris kezdik feldarabolni azt – hatalmas húscafatokat nyesnek le a hangszerről. A kis zongorista elborzad, sikoltani szeretne, de nem jön ki hang a torkán. Szeretne elfutni, de a lábai nem engedelmeskednek, ujjai továbbra is a billentyűkbe kapaszkodnak. Végül feladja, és teljes átéléssel üti le az utolsó hangokat a hangszeren – játszik, amíg el nem fogy keze alatt a zongora – miközben bátyjai kupacokba dobálják a lehasított húsdarabokat.