Épületeink nem jeleskednek a trauma-feldolgozásban, sajnos számtalan olyan példát lehet felsorolni – a Terror Házától kezdve a Memento Parkon át a különféle kiállításokig és emlékhelyekig –, amelyeknél az emlékeztetés folyamata eltérő okok miatt, de félresiklik. Pedig a tragédiákat kommunikálni és értelmezve artikulálni kell. Ebből a szempontból a Kelet-közép-európai traumatalálkozó fontos tanulságokkal szolgált.
Annyit sajnálok csak, hogy a szervezők nem épp a legelőnyösebben alakították ki a konferencia szerkezetét, hiszen például A traumaemlékezet tájai című 60 perces szekcióba négy olyan expozé került, melyek kifejtése külön is megérne egy-egy órát. Így sajnos az előadóknak eléggé gyorsan el kell hadarniuk a mondandójukat. Ennek ellenére nem vagyok csalódott, hiszen számtalan izgalmas felvetés hangzik el, amelyek továbbgondolásra érdemesek.
Mikola Gyöngyi röviden vázolja vissza-visszatérő érintettségét a délvidéki traumák terén, mesél a 80-as évek végi jugoszláviai magyar írókkal készített interjúsorozatáról, amit a háború kitörése szakított meg, majd szó esik az Üzenet folyóiratról, mely a jugoszláviai magyar írók számára biztosított publikálási felületet, azonban a NATO-bombázások nagyban megnehezítették mind a kiadást, mind a terjesztést. A harmadik kapcsolódási pont a délszláv traumákhoz a Symposion folyóirat Trauma/Nosztalgia I. című lapszáma, melyben a háború utáni fiatal nemzedék trauma-feldolgozása jelent meg. Mindhárom példa kapcsán nagy hangsúllyal kerül elő a történelmi trauma és az identitás viszonya, továbbá a délszláv szerzők időhöz és térhez való kapcsolatának megváltozása, amit csak az irodalom nyelvének segítségével képesek közvetíteni. Mikola beszél még arról is, hogy a traumák feldolgozása több szinten történik: a közvetlen érintettségben az ember néma és tehetetlen, majd következik a kibeszélés, aminek a célja maga a feldolgozás. Ez azonban nem mindig ölt esztétikai formát, hiszen kell egyfajta távolságtartás ahhoz, hogy egy írásnak a dokumentumértékén túl irodalmi ereje is legyen.
Csordás László is ehhez a gondolathoz kapcsolódik saját előadásában: arról beszél, hogy ha a traumától való távolság már nem tartható, akkor beáll a csend állapota, később pedig a személy elkezdi keresni a nyelvet a megosztáshoz. Három példát emel be a trauma és a tér viszonyának megértéséhez: beszél a határátlépés kényszeréről – személyes élményein és két irodalmi művön keresztül. Bakos Kiss Károly Cím nélkül című versével és Penckófer János Hamuther című regényének részletével magyarázza, hogy a kényszerített határátlépés nemcsak otthon-, hanem identitásvesztéssel is jár. A következő példája a Vereckei-hágón elhelyezett emlékmű, ahol több, egymásnak ellentmondó narratíva feszül egymásnak: a magyaroknak ez a helyszín az otthonra találás, a megnyugvás szimbóluma, míg az ukránok számára egy tragédia színtere, ahol Kárpátalja 1939-es visszacsatolásakor a fasizmus eszméivel szimpatizáló magyarok partizánokat, szicsgárdistákat végeztek ki. Csordás arra keresi a választ, hogy ezeket az eltérő narratívákat hogyan lehetne közös nevezőre hozni. Előadása végén a Szolyvai Emlékpark és a Málenkij robot kapcsán arról elmélkedik, hogy milyen változásokon át lehet eljutni a kommunikatív emlékezettől a kulturális emlékezetig.
Berta Erzsébet előadásának témája a készülő debreceni Holokauszt-emlékmű. Röviden ő is beszél arról, hogy a trauma egy olyan emlékezettörténeti defektus, amely megszállás alatt tartja az egyént, így az ellenáll a narratívának. A művészeteknek azonban más a nyelvük, így ezek segítségével megvalósulhat a feldolgozás. Szerinte Debrecen városának erre különösen nagy szüksége van, hiszen a városlakók elfelejtették, hogy az ott élő zsidóság milyen traumákat élt át. A térkezelési megoldásoknak köszönhetően a zsidó negyed újrajelölése fog megtörténni úgy, hogy tulajdonképpen semmit nem építenek a területre, maga az üres, meditatív tér fogja kiváltani az emlékezést.
Korpa Tamás a II. világháború során lebombázott épületek újraépítéséről beszél. Fő tézise, hogy egy épületet sem szabad teljes mértékben vagy az előző állapotokhoz mérten restaurálni, mivel azzal éppen a traumát törölnék. A pontos újraépítés a történelem kontinuitását közvetítené, ami tulajdonképpen illúzió. A Semper által tervezett régi zsinagóga helyére kerülő drezdai új zsinagóga egy radikális újragondolása a szent térnek, míg a Frauenkirche újraépített változata szerkezetileg is megegyezik az előző épülettel. Azonban egyik újjáépítésnél sem beszélhetünk pontos újraalkotásról, hiszen ezekkel az épületekkel a trauma értelmezése is megtörténik: mindkét helyen az eredeti épületek kőfragmentumait használják fel, az új zsinagóga esetében a kerítésbe, a Frauenkirche esetén pedig magába az épületbe kerülnek ezek a megkopott és elszíneződött kődarabok, hogy mindig emlékeztessenek a tragédiára.
Tiéd a trauma, a hatalom és a dicsőség – Kelet-közép-európai találkozó és felolvasás, 1. nap, II. szekció: A traumaemlékezet tájai, Budapest, Fogas Ház, 2014. február 14.
A fotókat Bach Máté készítette.
