Van, amit nem szabad elfelejteni. 1975-ben a Valóság című irodalmi folyóirat közölte Hajnóczy Péter szociográfiáját Az elkülönítő címmel. A cikk, amely a két év íróasztalfiókban való pihentetés és a lázas megjelenni akarás tengelyei között „érlelődött”, óriási botrányt kavart.
A feudális maradványok uralkodásának bemutatása volt ez egy népi demokráciának elkeresztelt közegben, egy rendszer kíméletlen, ám túlzásoktól mentes diagnózisa, ahol az ártatlant, a nyomorultat meg lehet fosztani szabadságától, rabszolgamunkára ítélni és kitenni a napi megaláztatások sorozatának, s mindehhez a Törvény szolgált alapot. Novella is lehetett volna, ám Hajnóczy a szociográfia műfaját választotta, megágyazva az elkerülhetetlen következményeknek: sajtóper, üldöztetés, meghurcoltatás és fenyegetések sorozata.
A Rossznak csak áldozat árán lehet arcot adni: Hajnóczy Péter ezt vállalta. E reménytelen, ám mégis elkerülhetetlen küzdelem állomásainak szentelt önálló kötetet a Magvető, felnagyítva egy derékba tört írói életmű kikerülhetetlen pontját. „Amit nyolc éven át írtam, azt egy emberért írtam” – vallja Hajnóczy 1981-ben (halálának évében, s majd 8 évvel Az elkülönítő után) az ügy mellett kiálló illetőnek, Kardos Györgynek. „Mert képtelenség, lehetetlen, hogy két ember élete értékesebb egy ember életénél s három ember élete értékesebb két ember életénél. Én ezért az egy, erkölcsileg és fizikailag kiszolgáltatott emberért írtam azt, amit írtam. Azért, hogy a könyv megjelenésével tudtára adassék a rácson kívül élő embernek: a hibás döntések halmaza talán mégsem szükségszerű” (298.). Ez a bizonyos személy Szépvölgyi Aliz, akinek az esete Hajnóczyt a Magyarországon működő elmegyógyintézetek pokoli világában való nyomozásra késztette. A fiatal gyári munkás, magányos nő belefáradva a mindennapok számára már elviselhetetlen kínjaiba („…kimerültem idegileg…”, 113.), önként jelentkezik ideggyógyászati kezelésre egy fővárosi kórházba, miután rövid idő elteltével a Budapesttől több száz kilométerre lévő Szentgotthárdi Szociális Otthon zárt osztályán (a szentgotthárdi süllyesztőben) találja magát, lakásától és korábbi életétől teljesen megfosztva. „Másnap aztán őrületes bömbölésre ébredtem, az egyik paranoid elmebeteg üvöltött, és akkor tudtam meg, hogy ez egy elmeszociális otthon, és mondtam, hogy azonnal menni szeretnék, de azt válaszolták, hogy nem lehet, csak akkor, ha kijön az elmeorvos. Kérdeztem, mikor jön ki az elmeorvos, amire azt felelték, hogy 2 hét múlva.” (116.)
Sajátos módon megszerkesztett kötet a Jelentések a süllyesztőből. Gerincét Az elkülönítő (eredetileg dokumentumfilmhez készült nyersanyaga) adja, amelyhez társul többek között a szerkesztő, Nagy Tamás terjedelmes előszava, két Hajnóczy-készítette interjú Szépvölgyi Alizzal, három, valószínűleg az eset és utóéletének megrázkódtatásából született novella (A nagy jógi légzés, a Karosszék, kék virággal és A jelentés címmel), valamint számos, több száz oldalra rúgó újságcikk, jogi irat, felháborodott és támogatásról biztosító levél. Egy Hajnóczy-könyv Hajnóczy némaságával. Egy kötet a 40 évvel ezelőtt működő elmegyógyintézetek pokláról, a Hatalom haragjáról, s egy meghurcoltatott íróról, aki cikkével maga is az áldozatok sorában találja magát, megbizonyosodva arról, hogy nem minden elmegyógyintézetet vagy „szociális otthont” vonnak körbe falakkal. A határok elmosódtak, csupán a bizonytalan kérdés maradt: hol kezdődik a külvilág?
Az elkülönítőt követő jogi iratok, a pereskedés hivatalos papírjainak tömkelege tökéletes bizonyíték arra, hogy az abszurd nem csak az irodalom világában virágzik. A Hatalom hangját lehet hallani a jogi szövegek stílusába burkolva, amelyben nem annak szabadkezűsége az igazán félelmetes, hanem e Hatalmat gyakorlók rátermettségének a hiánya. Sehol a kafkai arcnélküliség, pontosan tudni lehet, ki, hol és milyen beosztásban uralkodik: jelentéktelen alakok, akiknek egyetlen előnyük a többséggel szemben a kedvező rokoni háló, amely magasabbra helyezi őket mások szintjéhez képest. Kisemberek ők – kisszerű vágyakkal, pillanatnyi dicsőségekkel s egy nevetséges ambícióval: uralkodni, de csak olyan területen, amelyet szemük kényelmesen belátni képes.
Josef K. sohasem lesz az emberiség veszélyeztetett típusa. Túlélési ösztöneinek erejét sosem önmagából, hanem a körülmények, a külvilág energiájából nyeri, amellyel küzdeni próbál, de amelynek elpusztításáról csupán álmodozik, azt is csak félve. Inkább beletörődik, semmint lázad, s tragikus módon mindezt a túlélés érdekében teszi: a külvilág elpusztításának kísérlete eleve reménytelen, hiszen előkészületként előbb önmagával kellene végeznie. Az elkülönítő önálló kötetet kapott 2013-ban. Műfaja ellenére minden egyes betűje tökéletesen beleilleszkedik a Hajnóczy-életmű novelláinak és kisregényeinek sorába. Az ihlet csupán illúzió, elég csak a valóságot rögzíteni a maga meztelen valójában. A metafora elsüllyed, akár a zárt osztályra száműzött „cselekvésképtelen”. Nincs immár szükség rá. Elkülönítő, süllyesztő, vagy épp a megtagadott napi tejadag A fűtőben: fogalmak, melyek ugyan értelmezhetőek valamiféle metafora kezdeményeiként, bár igazából felesleges az erőlködés, elegendő csupán megpihenni a szó szerinti jelentés szárazságában.
„Idegileg kimerültem” − mondja Szépvölgyi Aliz Hajnóczynak, mikor az író arról kérdezi, miért állt önként kezelés alá. A kötet nem csupán a hírhedt cikk abszurdumba fordult következményeiről szól. Egy ember életében és tragédiájában benne rejlik egy egész ország élete és tragédiája. „Fel voltam háborodva, és azt mondtam, hogy nem igazság, így nem lehet eljárni egy emberrel, hogy valósággal elmossák.” (Szépvölgyi Aliz, 117.) Egykor (?) létezett egy hely a maga szabályaival és szegényes lehetőségeivel, ahol idegileg csak úgy kimerülhetett az ember. Ahol épp a mostoha körülmények gátolták a személyiséget abban, hogy azzá válhasson, amivé kellett volna, hogy váljon. Egy írói babérokra törő nő, aki kénytelen volt egy cérnagyárban robotolni, kitéve magát a beilleszkedés nehézségeinek. Ahol kudarccal zárult minden próbálkozás. Pedig talán nem is a magatartásával volt a probléma, csupán nem egy cérnagyár miliőjébe kellett volna beilleszkednie. Az érzékeny lélek halálraítélt e tájon.
Mi lehet a szerepe e kötetnek a 21. század Magyarországán? Az aktualitás kérdésének feszegetése, valamint a pontos műfaji meghatározás szükségtelen. Talán a „kordokumentum” jelzőjét használva lehet igazán megfogni az írást. Mert igen, valamikor, valahol volt egy „kor” (a hetvenes évek Magyarországa), amelyben az elmegyógyintézet falánál állva szinte lehetetlen volt lokalizálni, hol is állunk éppen. Kint vagy bent. Az aktualitáson merengve pedig szerényen tesszük fel a kérdést a múlt idő használatának helyességéről. Látni-e fejlődést a szociográfia megírása és az egy kötetben való megjelenés közt eltelt közel negyven évben? Vajon vannak-e még a kórházi pszichiátrián a hangyás tévéképernyőre meredő, gyógyszerekkel elbódított betegek, szabadulást követelő „őröltek”, rozsdás és nyikorgó ágykeretek, megkötözött öregek, vizeletszag uralta kórtermek, sárgafoltos lepedők, vasrácsok az ablakon, mögötte az utcát figyelő páciens, körmére égve a még füstölgő cigarettával, életunt és elhízott nővérek, heti egyszer vizsgálatot végző szakorvosok, vajon vannak-e még akár 50-100 emberrel megtömött kórtermek valami vidéki, régen elhagyott kastély báltermeiben, bezárt hozzátartozójukról régen megfeledkezett rokonok? Vajon vannak-e még ágyba parancsolt nyugdíjasok az idősek otthona szobáiban, vajon hallani-e még az „ez soha nem akar megdögleni” típusú mondatokat, vajon vannak-e még kirendelt gyámok, akiket a szabad lopás korlátlan hatalmával ajándékoznak meg valahonnan felülről, vajon még írják-e azokat a jogi szövegeket, amelyek tárgyilagos, megregulázott mondatokkal tüntetik el azokat szem elől, akik nem illenek egy elképzelt eszményi festmény előterébe? Igaz, az elveszett szabadságot is vissza lehet idővel szerezni, ám az átélt tapasztalat életben tartja a maró kételyt, így újra el is lehet veszíteni azt. „Moziban voltam, nagyon jó, különös élmény volt […] szabadon ebben a nagy forgatagban mászkálni, és moziba menni, beülni egy presszóba, kólát meg kávét inni. Rendkívül jólesett. És még egyelőre nagyon új is ez az érzés, nem tudom, meddig fog még elkísérni a félelem, hogy egyszer csak megint megjelennek értem és visznek” (127.)
Hajnóczy kivételes erkölcsisége abban rejlik, hogy hajlandó volt szobrot állítani a kisembernek az irodalom világán kívül is. E küzdelemben ő maga össze is roskadt. Nem a hatalommal való szembeszállás tette a dicsérendő, hanem az, hogy hangot adott egy némának, aki a beszéd lehetőségének kifejezésformáját nem találta meg idejében. A megalázottak és megszomorítottak kitörölhetetlen szereplői a társadalomnak, és az úgynevezett kultúra tengelyét éppúgy hajlítgatják, mint az erre kijelöltek, csak túlságosan elgyengültek ahhoz, hogy saját történetüket elmesélhessék. Elég, ha megtörténik, ha „csupán” átesnek rajta, csak ne kelljen még beszélni is róla. A lényeg nem szomorú létezésükben, hanem mennyiségükben van: nem mindegy, hány száj marad néma.
Hajnóczy Péter: Jelentések a süllyesztőből, szerk.: Nagy Tamás, Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
