Jellegzetesen mai, magán viseli a késő modern médiakörnyezet jegyeit, és kiváló terepet szolgáltat a manapság terjedő vizuális kulturális tendenciák, a sokszorosítás, a másolás, az átdolgozás, a remixelés sajátosságainak elemzésére. Mi az? Nem más, mint a Klímaébresztő mozgalom plakátja, melyet most Rudolf Arnheim elemzési szempontjai szerint fogok vizsgálni.
Rudolf Arnheim nézőpontja szerint a művészetet az agyonmagyarázás veszélye fenyegeti. Napjainkban több az olyan elemzés, tanulmány, előadás, útmutató, amelyekben azt akarják elmagyarázni, hogy mi a művészet és mi nem, mint az olyan műalkotás, amit hajlandók vagyunk igazi művészetnek elfogadni. Arnheim szerint a művészetről való kificamodott gondolkodás helyett az érzékszerveinket kell elsődlegesen használnunk a befogadás során, vagyis a látás útján való megértés velünk született képességét kell újra felszítanunk magunkban. Szemünk segítségével kell észlelnünk és befogadnunk a műalkotás hangulatát, hagyni, hogy az élmény átjárjon bennünket, a szavak várhatnak. Ismeretes, hogy egyes művészek és művészettörténészek arra figyelmeztetnek, hogy a látványt nem is lehet szavakban kifejezni. A nyelv nem tudja ellátni ezt a feladatot, bármennyire hivatkozik is az észleleti élményre, azt csak akkor tudja leírni, ha észleleti elemzésnek veti alá a látványt; ezzel felkészíti a látásunkat arra, hogy belehatoljon egy műalkotás áthatolhatatlan mélyébe.
Arnheim módszertani ajánlása a végletekig leegyszerűsített: először is le kell írnunk azt, amit látunk, majd az észlelt alakzatokból haladhatunk az általuk hordozott jelentések felé. Ez alapján felfedezhetnénk a Panofsky-féle jelentésértelem ikonológiai terminológiáját is gondolatmenetében, ám Arnheim stílustörténeti és világnézeti rendszerezés helyett a Gestalt-elmélet megállapításaira és kísérleteire hivatkozik. Az alaklélektan azoknak a tudományos elveknek az együttese, amelyeket a Gestalt-pszichológusok dolgoztak ki a látási észlelésre vonatkozóan. Alapfeltevésük lényege az, hogy a természet legtöbb jelenségét nem tudjuk teljességében befogadni és leírni, sokkal inkább ízekre szedve elemezzük. Ebben a felismerésben az volt az új, hogy az egész nem egyenlő az elszigetelt részletek egymáshoz illesztésével, egy műalkotást nem lehet mechanikus kapcsolatok rendszerének tekinteni. Megérteni pedig csak az tudja, aki képes az egész integrált struktúrájának a felfogására.
A másik jelentős felfedezés, amit Arnheim a Gestalt-elméletből vezet le, hogy megkérdőjelezi az addig érvényes „szubjektív látás” fogalmát. Kiderült ugyanis, hogy a látás folyamata a látott tárgy tulajdonságainak és a megfigyelő személy tulajdonságainak kölcsönhatását feltételezi. Ez az „objektív látás” teszi lehetővé, hogy a valóságot a maga egészében észleljük. Tehát – Arnheim tézise szerint –, ha valaki el akar jutni a műalkotás jelenvalóságáig, annak a művet mint egészet kell befogadnia.
A digitalizáció a képek bináris kódokra bontásával és leírásával lehetővé tette a képek elemi szintű másolását, újraszerkesztését, tömörítését, részenkénti nagyítását, tehát a képi kifejezés olyan szintű átformálását, amely a korábbi technikai módszerekkel lehetetlen lett volna. Ez a lehetőség minimális technikai feltételek és kompetenciák meglétét igényli, ezért bárki számára lehetővé vált a művészi képek készítése. Ezáltal a művészet demokratizálódott, ezért is terjedhetett el a jelenséggel kapcsolatban a digitális népművészet kifejezés. A késő modern médiakörnyezet másik forradalmian új felfedezése az amatőr vizualitás alkotói szempontja mellett a befogadóközpontú nézőpont elfogadása és terjedése. A mai nézőnek, felhasználónak a korábbi elitista felfogással szemben nem az alkotás szerzőjének ismertsége a fontos, nem is kiállításokon keresi, szemléli a műalkotásokat, hanem az online terjesztett, mindenki számára elérhető internetkultúra mémjeit, remixeit fogyasztja, másolja, adott esetben szerkeszti, keveri újra és terjeszti tovább.
Számomra a Klímaébresztő mozgalom alábbiakban elemzett, filmhetet hirdető plakátja testesíti meg mindazt, amit a posztmodern és a digitális kultúra összekapcsolódása jelent képzőművészeti aspektusból. A plakáton első ránézésre szembetűnő – a tekintet nem kerülheti el, mert uralja az egész szerkezetet – az ébresztőt harsogó kakas központi figurája. A szerző ezzel a szerkesztési technikával a kép további elemei fölé helyezi a fő alakot. A negatívban való ábrázolás tovább hangsúlyozza a centrális helyzetet, a tömör fekete festék ugyanakkor az árnyalak, az árnyékhatás jelenségét vetíti előre. Az ébresztőt fújó kakas képe mögött feltűnő szétszabdalt képek montázsolva jelennek meg, az első nézői benyomás a sokszínűség, tarkaság érzékelése mellett a képek ellentétes voltára alapul: természeti és nagyvárosi fotók, tengeri naplemente és űrfelvételek az ózonlyukról. Ez a néhány villanás már elegendő is ahhoz, hogy felismerhetővé tegye a plakát témáját. A fogyasztói társadalom és a pusztuló természet darabjai elé helyezett gyászhuszár kiáltása hitelesen közvetíti a felületes szemlélőnek is a Föld klímájáért való aggódás központi üzenetét. A téma mellett a műfaj is meghatározható: egy mémmel van dolgunk, olyan vizuálisan szerkesztett kulturális tartalommal, amely magában foglal történelmet és jövőképet, hagyományt és lázadást, termelési és galaktikus perspektívát, és ami minden tekintetben megvalósítja az interkulturalitást a globalizáció kontextusában.
Az arnheimi tipológiát követve először az egyensúly megvalósulását vizsgálom a plakát szerkezetében. Az egyensúly a kép alkotóelemeinek érzékelésében tapasztalt viszonyfelismerés, az egyes részek egészen belüli térbeli viszonyából adódik. A kép egyetlen összetevőjét sem fogjuk fel önmagában, a többitől elszigetelten. Mivel a választott plakát montázsszerkezetű, így különösen nagy jelentősége van a részek pozicionális érzékelésének az egészhez mérten. A szétszabdalt és bizonyos logika mentén egymás mellé helyezett fotók már önmagukban is sajátos dinamikát kölcsönöznek az állóképnek. A vizuális élmény Arnheim felfogásában dinamikus, s amit észlelünk, az mindenekelőtt irányított feszültségek kölcsönhatása. A plakát hangsúlyosan láttatott sugárvonalainak és forgószerű szerkezetének köszönhetően körkörös, önmagába visszatérő mozgást sugároz, ami állandósult körforgásra utal. A forgókerék középpontjából emelkedik ki a kép központi figurája, amely mind a vizualitás, mind a mélyebb jelentés szempontjából az üzenet hordozója. A kör geometriai középpontjától feljebb helyezkedik el, alakjának kiteljesedését a kép felső harmadában éri el. Ez a képszerkesztési mód eleget tesz a perspektivikus ábrázolás azon követelményeinek, amelyeket Arnheim is kiemel, de a plakátok elhelyezéséből fakadó követelmény is. A súlynak nagyobb jelentősége van a vizuális tér felső részében, a szemmagasság fölött érzékelt képek felső harmadát látjuk meg először és ez a benyomás végigkíséri észlelésünket. Ez a látóhelyzet megszabadítja látásunkat a „fenéknehéz” érzékeléstől és egyúttal a képet is felszabadítja a földi nehézkedéstől.
A plakát képzeletbeli átlóinak metszéspontjában egy felirat szerepel, amely talapzatul szolgál az ébresztőt fújó kiskakasnak, ezért mind képi, mind gondolati szinten egységet képez vele, valamint kiegyensúlyozza, lerögzíti a forgókerék szerkezet roppant dinamikáját. A fotómontázs technika sajátossága miatt a képnek nem direkt módon ábrázolt alakjai, tárgyai vannak, hanem ezek fotóinak vágása, montírozása alkotja a kép formavilágát. A képet alkotó fotók felbontása, nagyítása, közelítése, irányított távlatai már a posztmodern ábrázolásmódokból ered, így ebben a nézőpontban vetül leginkább egymásra ez a két megközelítési mód. Az alak, a forma viszonyát szeretném együtt elemezni a szín és fényhatással, amelyek esetén ismét Armheim megállapításaira hivatkozom. Ha egyenként szemügyre vesszük a plakátot alkotó fényképeket, akkor találunk az ózonlyukról tudósító műholdról készült űrfelvételt, tengeri naplementét ábrázoló, romantikus tájképekre emlékeztető dokumentációt, amelyen tisztán látható a tengert szennyező olajfoltok végtelen halmaza, szándékosan irracionális sötétkék színben. Látunk továbbá sötét tónusú, füstölgő gyárkéményt megjelenítő felvételt, egy megapolisz körüli autópályát számtalan sávval és tömött gépkocsisorokkal az antracit sötét árnyalataiban, hipermarket polcokat árutól roskadozva derűs, vidám, pasztellszínekben, illetve két fekete-fehér technikával készült fényképet is. Az egyik egy szökőár vagy földrengés következtében keletkezett földfelszíni törésvonalat, árkot jelenít meg premier plánban, a másik pedig egy múltbeli tömegjelenetet ábrázol totálban.
A plakát kapcsán a sötét és világos színek viszonyát tekintve fordított elrendezést tapasztalunk. A felső mezőt alkotó nyolc körcikkből csak egyben lelhető fel fekete szín, míg az alsó rész öt alkotóeleme közül négyben tűnik fel ez a tónus. Ez az elrendezés azt a tradíciót idézi, amely a vizuális tárgyak alsó részét próbálja súlyosabbnak láttatni, engedve a gravitáció törvényének. Ha ehhez még hozzászámítjuk a képszerkesztés másik, alakiságra vonatkozó szándékát, akkor éppen ennek a törekvések az érvényesülését tapasztaljuk. Nevezetesen az összeállítás felső részét nyolc, többségében világos tónusú karcsú, kiélezett körcikk alkotja, míg az alsó hányad mindössze öt, szélesebb, a kitakarások által rövidebbnek tűnő, ennél fogva vaskosabb és határozottan sötétebb színekkel ábrázolt képelem alkotja. A nehézségi erő következtében a súly a kép talapzatára esik, ezért az egész alkotást megalapozottabbnak, biztosabbnak, megingathatatlannak látjuk és érezzük.
Az alak, a forma, a szín és fényhatások manipulációjában kap különösen fontos szerepet a digitalizáció, ami a technológiai paradigma jegyében művészi kifejezőeszközzé lép elő. Bármelyik képszeletet vesszük nagyító alá, azonnal szembetűnik a képek felbontása, kódolása és újraszerkesztése, másolása. Az autópálya-jelenetben látszó gépkocsik színe homályos, a formák határai elmosódottak, bizonytalanok, az úttest aszfaltja viszont vibrálóan határozott, szinte minden részecskéje egyenként elkülöníthető, szerkezetében és színében is uralja a fotót. Az autók belesüllyednek a bitumenbe, belevesznek a sötét antracitmasszába. Hagyományos előhívási technikával készült fényképen az aszfalt egységes szürkének látszana, a gépkocsik jól látható kontúrral emelkednének ki belőle, a vibráló mozgalmasság helyett statikusságot észlelnénk. A nagyvárosi forgalom gyilkos iramának és méretének posztmodern ábrázolására a hagyományos fotózási technika alkalmatlan lenne. A digitalizációs technika viszont a homogenizálás, elemi szintű sokszorosítás révén hiteles ábrázolási keretet nyújt a szerző által közvetíteni kívánt életérzéshez. A színekkel való manipuláció, mint művészi kifejezőeszköz észleléséhez fontos kiemelni a képalkotó elemek közül kettőt, amik nem fotózással készültek. Két szivárványábrázolásról van szó, amelyek szerepeltetése a képen a gondolatiság szempontjából az optimista nézőpont erősítését, vizuálisan pedig a harmónia, rendezettség, derű látszatát szolgálják.
A hosszabban láttatott körsugarat alkotó vonalegyüttes telített színekből áll, egyenes kontúrokkal elhatárolt, csíkszerűen szabályos. A rövid, széles színnyaláb a digitális képfelbontásnak köszönhetően az akvarelltechnika légiességét, könnyedségét sugározza. Nem véletlen az sem, hogy a plakát verbális közlésének tipográfiai megjelenítése erre a helyre került a szerkesztésben. A felhőkeretbe tett felhívás, jelmondat úgy érzem, telitalálat a kép szimbolizmusa szempontjából. Az eső után az égbolton megjelenő bárányfelhő, a szivárvány, valamint a légköri szennyeződés következményeként létrejött ózonlyuk egymás mellé helyezése az ábrázolásban az értelmezési síkok egymásra vetülését sugallja a gondolatiságban, az üzenetben. Ez az üzenet egyetlen bibliai képből, az évezrednyi távolságból feltűnő Noé történetéből már ismerős az emberiség számára, valahol a tudata mélyén megtalálható. Ezt a világmindenséget érintő, a Föld nevű bolygó, mint közös lakhelyünk sorsáért való aggódást szándékozik életre kelteni a Klímaébresztő plakátja.
A kompozíciót alkotó képtöredékek közül a négy tömegjelenetet ábrázoló részlet funkciója is kiemelésre érdemes. A két hipermarket árukínálatát rögzítő fotó majdnem szimmetrikusan elhelyezett a kép bal és jobb oldalán, a felső sávban. Ez az egyetlen fénykép, ami változatlan formában, a kép egésze szempontjából elhanyagolható méretváltoztatással, kétszer szerepel a plakáton. A fotórészlet ismétlése a mondanivaló hangsúlyozását szolgálja, amit úgy értelmezhetünk, hogy a fogyasztói társadalom, mint gazdasági, szociológiai mechanizmus kulcsszerepet játszik a klímaviszonyok alakulása szempontjából. A túlzott, pazarló fogyasztást generáló tömegtermelés olyan nyersanyagbázisra támaszkodik, amely vészesen fogy a Földön, egyre szűkülő mennyiségben áll rendelkezésre, tehát a felhasználása különös gondosságú tervezéssel kellene, hogy párosuljon. Ehelyett a profitorientáltság uralma jellemző a világgazdaságban, a környezetgazdálkodás pedig alárendelt szerepet játszik a globálisan terjeszkedő multinacionális nagyvállalatok gazdasági érdekeivel szemben. Erre figyelmeztet a képen komplementer helyzetben lévő másik két tömegjelenetet – a Föld ugyancsak rohamos ütemben fogyó energiakészletét pazarló gépjárműveket és az emberi arcokat – ábrázoló fényképrészlet is.
Az árubőség fotói mellé helyezett embereket és a járműveket felvonultató tömegjelenet a képi megfogalmazásban ellentétekre épül. A roskadozó polcokon látható áruk összezsúfolva, végeláthatatlanságba futó, tömött sorban vannak ábrázolva, amire csak ráerősít a digitalizáció általi sokszorosítás lehetősége. A kontrasztba helyezett képeken az emberek és gépjárművek valamivel levegősebben, megszámolható mennyiségben vannak jelen. Ez az ábrázolás is a felhívásban közzétett üzenet része: több az előállított áru, mint ahányan vagyunk a Földön, mint amire szükség lenne. A fekete-fehér technikával készült, tömegdemonstrációt ábrázoló fotó az emberiség etnikai sokszínűsége mellett a múltat idézi, amely pontosan időben nem behatárolható, de mindenképpen pozitív értéket képvisel a jelennel és a sötétnek láttatott jövővel szemben. A plakát szerkezetét tekintve a központi kakasfigura mellett az embereket ábrázoló tömegjelenet is hangsúlyos. A hat körcikket alkotó fotórészletet fogja át az ébresztőt fújó kakas árnyképe, amely tömör fekete színével vizuálisan is ellentétet képez a színes képek rendkívül nagy felbontású megjelenítésével, de az ellentét fogalmi síkon éppúgy tetten érhető. A kakaskukorékolás jajkiáltássá válik, egy utolsó figyelmeztetés a veszélyre, amely minden Földlakót érint, és senkit sem kerül el. Az ébresztőt mindenkinek hallania kell, a plakát verbális és vizuális üzenetének mindenkihez el kell jutnia, különben a pusztulás elkerülhetetlen lesz. A fekete szín ebben a kontextusban a gyász szimbóluma, és az ábrázolás pesszimista nézőpontját erősíti.
A Klímaébresztő mozgalom plakátja hiteles és jellegzetes vizuális manifesztációja a posztmodern életérzésnek, a pesszimista világhangulatnak, a nemzetek felett álló emberi társadalom világméretű problémáinak. Az alkotó a remix műfaji kategóriájába sorolható művet hozott létre, amelyben felvonultatja a digitális technika képi vívmányait, de a szerkesztésben szem előtt tartja az arnheimi tipológia ábrázolási szempontjait is. A Klímaébresztő interkulturális üzenetet közvetít, a vizualitás által megérintve a Föld sorsáért aggódó világpolgárt, ébresztőt fújva a huszonnegyedik órában az emberiség minden tagjának.
Felhasznált irodalom:
Rudolf Arnheim: A vizuális élmény, Budapest, Gondolat Kiadó, 1979.
Erwin Panofsky: A jelentés a vizuális művészetben. Tanulmányok. Budapest, Gondolat Kiadó, 1984.
Walter Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában. In: W. J. Thomas Mitchell: A képek politikája. Válogatott írások.
B.Bernát István – Pais Károlyné – Rétfalvi Györgyi – Szilágyi Erzsébet – Turi László: Média, kultúra, kommunikáció. Budapest, Libri Könyvkiadó, 2012.
Myat Kornél: Média-elméletek és a késő-modern médiakörnyezet. Médiakutató, 2010/nyár.
Remix. Wikipedia.org/wiki/remix.
Klímaébresztő. www.vedegylet.hu/index.