Február végén hatodik számához érkezett az a képregénymagazin, melynek a 2013 szeptemberi elindulása egyszerre volt kisebbfajta csoda és elkerülhetetlen történelmi szükségszerűség: az EpicLine-ról van szó.
Az EpicLine-t a 5Panels képregényes alkotócsoport adja ki, szerkesztője pedig Tálosi András. A magazint hatalmas lelkesedéssel fogadta a képregényes szubkultúra, sőt – és ilyesmi elég ritkán történik magyar képregényekkel – az országos írott és rádiós sajtó médiumai is hírt adtak róla. Az EpicLine egy régóta fennálló hiányt pótol, nevezetesen a vállalkozás a rendszeresen, országos terjesztésben megjelenő színvonalas és szórakoztató képregénymagazin posztját célozta meg, érte el, és féléves fennállása alapján stabilan őrzi is azt.
Féléves fennállása alapján… Furcsán hangzanak ezek a szavak. Sok vagy kevés fél év ahhoz, hogy egy képregény sikerét megítéljük? Elég volt-e például arra, hogy a szubkultúra berkeiből kitörjön az újság, s meghódítsa a szélesebb közönséget? Mit értünk egyáltalán a magyarországi képregényes szubkultúrán? Utóbbi kérdésre végre válaszolni is tudok: a magyar képregényes szubkultúra egy kicsi, pár száz (na jó, legyen ezer) főben meghatározható közösség, akik értő olvasói a képregényeknek, értik a műfaj egyedi nyelvezetét, releváns elvárásokat tudnak megfogalmazni a képregényekkel kapcsolatban, és visszajelzéssel szolgálnak a készítőknek. Másrészt a képregényolvasáson kívül nagyon fontosak a szubkultúra résztvevői számára a közös események, találkozások és rendezvények is.
Az eredeti kérdés tehát az volt, sikerül-e az EpicLine-nak a szubkultúrából kikacsintva is sikereket elérnie. De miért kellene egyáltalán a szubkultúra berkeiből kitörni? Íme, néhány gondolat annak indoklásául, hogy miért is nem mehetünk el szó nélkül az EpicLine képregénymagazin mellett.
A képregény egy rendkívül kreatív médium tud lenni azok kezében, akik megtanulják használni. Az EpicLine készítői folyékonyan beszélik a képregény összetett nyelvét, megoldásaik szórakoztatják és megmozgatják az olvasót (nézőt). A képregény kreativitásának két alapfeltétele van: kell hozzá egy jó történet, valamint profin kell tudni mozgatni a médium eszköztárát. A történetekről a cikk végén írok majd, most nézzük, mit jelent az eszköztár.
A képregény eszköztárának és formanyelvének több szintjét különböztethetjük meg. Szükséges, hogy az alkotók a legkisebb egységeket, a kép és a szöveg (szövegbuborék, képaláírás) interakcióját ne didaktikusan használják, kerüljék a redundanciát. Jó, ha a kép és szöveg között termékeny feszültség van, ha nem ugyanazt a tartalmat fejezi ki a kettő. Egy jó képregényben nem lehet csak a képeket nézegetni vagy csak a szöveget olvasni: mindkettőre szükség van. A sorrendről az olvasó (néző?) dönt, akiben ez a döntéskényszer még akár feszültséget is okozhat. Ez a feszültség, az olvasónak ez a láthatóvá tett pozíciója, valamint a lehetőség, hogy ugyanaz a kép és szöveg akár többször átelmélkedhető, a képregény egyik nagy titka és a jelentésteremtés egyik médiumspecifikus eszköze.
A képregény kreativitásának további megnyilvánulási lehetőségei a panelkompozíciók, valamint a panelnál nagyobb egységek mozgatása. Ha egy panelt önmagában vizsgálunk, értékelhetjük a rajzoló stílusát, a beállítást, az alkalmazott technikát – azonban egy panel sohasem önmagában áll, hanem az oldalon található többi panellel együtt illeszkedik rendszerbe. (Igen, a kapcsolatok szintjeit a végtelenségig lehet bővíteni, tehát egy panel a szemközti és a következő oldal, valamint az egész kiadvány minden paneljével kapcsolatban áll.) Az olvasó hasonlít, összeköt, jelentést hoz létre – sokszor nem is tudatosan. Az alábbi oldalon, a Busók történetének harmadik részében (írta: Tálosi András, rajzolta: Molnár Gábor), a történet hősei egy hatalmas komplexumon futnak keresztül, ahol genetikailag módosított állatokkal és növényekkel kísérleteznek. Az oldal elrendezése, a vízszintes és függőleges panelek használata egy sajátos módszer arra, hogy a futás dinamikáját az alkotók képregényes eszközökkel jelenítsék meg. A panelek nemcsak az oldal, hanem az épületkomplexum terét is feldarabolják, így sosem kaphatunk teljes képet arról, hogy igazából mi is folyik eme rejtélyes helyen.
Fura, hogy a képregényes kifejezésmód lehetőségei ellenére sokan még mindig azt gondolják, hogy a képregény leegyszerűsített verziója és ezért kiváltója unalmas kötelező olvasmányoknak. Távolról sem. Teljesen más olvasási stratégiákat mozgósít ugyanis, mint a pusztán nyelvi irodalom. A képregény nem egyszerűen a szöveg és az illusztráció viszonyára épít, hanem arra, hogy az oldal terében hogyan jeleníthető meg az elmesélni kívánt történet képekkel és szöveges elemekkel. Ez az, amit – szerintem – az EpicLine nagyon is jól csinál.
A magazinban futó öt történet egyrészt a lehető legkevésbé követi a könnyen elérhető kliséket, másrészt megjelenítésében valóban dinamikus, átgondolt és képregényes. Az öt történetből egy-egy lapszámban mindig kettő folytatásait olvashatjuk (nézhetjük). A történetek nem egyenlő súllyal jelennek meg: a legtöbbször (ötször) a busókról olvashatunk, míg a Vadregény csak az előző, ötödik lapszámban mutatkozott be. Alább pár mondatban bemutatom az egyes történeteket, hiszen egy képregény sem működhet jó történet nélkül.
A Busók három ügyetlen busótanonc, Zöld, Tűz és Fagy fejlődéstörténete: míg az első részben elbuktak a busóvizsgán, a legutóbbi, ötödik részben már egyedül is képesek voltak leteríteni a természetfölötti erőkkel bíró ellenséget. A negyedik busóval, a fiatalok segítésére küldött morózus Sav mesterrel együtt a busók párhuzamos valóságba utaznak, fogságba kerülnek, kiverekszik magukat, és, mint már említettem, futtában genetikai kísérleteket lepleznek le.
A Fekete Holló a századforduló Budapestjén játszódik, ahol egy rejtélyes bandita, Botos, valamint bandája lehetetlenítik el a közbiztonságot. A rendőrség tehetetlen, és sokszor a valós bűnözők helyett az első magyar álarcos hőst, a rejtélyes és önkényes igazságosztót, Hollót üldözi.
A Szekerce és Szemerce hihetetlen kalandjai az egyszeri szegénylegény csodás felemelkedésének története is lehetne, ha nem egy beszélő páncél volna a címszereplője. A történet pozitív értelemben flúgos; az alapszituáció, a kissé lassú felfogású Gyurkó, a beszélő páncél, és a pénzsóvár kocsis hármasára számos komikus szituáció és geg épül.
A Gor láncai egyelőre még csak egyszer szerepelt a magazin oldalain, igaz, akkor dupla történettel. Az első benyomások alapján ez a fantasy elemeket mozgató történet misztikumot és vért ígér (tizenkettes karikás kivitelben). Egy barbár világba nyerhetünk betekintést az ifjú, ám egyre inkább fásulttá váló varázsló nézőpontjából.
Az utolsó történet, a Vadregény, az ötödik EpicLine-ban debütált. A képzeletbeli Hosszúvölgyben és képzeletbeli időben (412-t írunk) játszódó történetben is izgalmas kérdések kerülnek elő. A civilizáció fiatalsága ellenére valakik máris kísérletet tettek a múlt megmásítására és a dokumentumok eltüntetésére, miközben az iskolásokat egy erdőben lakó kísértet riogatja. A szellemről a rendőrség máris kiderített valami titokzatosat, de hogy mit, azt mi olvasók csak a folytatásban ismerhetjük meg.
Ami közös ezekben a történetekben, hogy a magyar kulturális örökséghez köthető motívumokat vegyítenek mesebeli elemekkel, filmekből ismert fordulatokkal vagy azok paródiáival, valamint aktuális, huszonegyedik századi kérdésekkel. Eme kísérletezés és kivitelezésbeli profizmus okán ajánlom az EpicLine-t a szélesebb olvasóközönség figyelmébe is.
EpicLine magazin, 6. szám, 2013/02.
