A Haw elég gyorsan vált jól bejáratott névvé a hazai metal undergroundban, amit részben annak köszönhet, hogy tagjai eleve ismertebb zenekarokból érkeztek (Stereochrist és Igor), részben pedig annak, hogy az általuk játszott southern-ös sludge muzsika hamar megtalálta közönségét. Februárban megjelent a banda első (nagy)lemeze, a Soundtrack of Our Friendship.
Az elmúlt években Magyarországon elég komoly rajongótábora alakult ki a Black Sabbath- és Led Zeppelin-ihlette műfajoknak (doom, stoner, sludge), aminek szinte már-már kötelező külső kellékei is vannak a férfiak körében: baseballsapka, szakáll, kockás ing. Ha egy ismeretlen koncertre betévedve nagy számban látunk efféle egyedeket, elég nagy bizonyossággal fogadhatunk arra, milyen zene fog aznap este szólni. Ezzel nincs is baj, hisz például a goth vagy punk közösségeket is elég könnyű beazonosítani, szimplán csak útmutatásként jegyeztem meg – úgy, hogy magam is épp egy kockás ingben, szakállasan írom e sorokat.
Fontos még megemlíteni, hogy a négytagú gárda az utóbbi másfél évben kezdett újra komolyabban mocorogni, előtte az énekes, Makó Dávid zenétől való eltávolodása miatt rövidebb időre szünetelt az élet a Haw háza táján. Makó 2012 szeptemberében, a Stereochrist tíz éves fennállását ünneplő bulin tért vissza mindkét csapat élére egy kis „szórakozás erejéig” (bár a Haw csak az Igor fellépésébe iktatott be egy kis meglepetést), és ezek olyan jól sikerültek, hogy nevezett úriember újra kedvet kapott a frontemberkedéshez. (Illetve itt szerényen megjegyzem, talán az is segített a döntésben, hogy egy általam szervezett debreceni koncertre végül az Igor helyett a Haw jött el, fergeteges és több szempontból is emlékezetes estét varázsolva a többre hivatott HNO3 Műhelybe.)
A februárban megjelent, Soundtrack of Our Friendship című (nagy)lemez kapcsán a zárójel azért lehet indokolt, mert a kilenc tételt rejtő anyag mindössze huszonhét percet tesz ki (szóval majdnem ráférne kétszer egy bakelitre), s a kilencből három (Sticks, Glass, Chains) csupán felvezető-átkötő funkcióval bíró, akusztikus-bendzsós szösszenet. Ilyen értelemben, aki egyszerre nagyobb dózisú Haw-ra vágyik, a Bandcamp-oldalukon szerencsére meg tudja hallgatni, akár ingyen le is tudja tölteni az új albumuk mellé az első demójukat is, ami nem mellékesen egy elég erős kis bemutatkozás volt anno.
De a friss szerzeményeket sem kell félteni, hisz a srácok egyáltalán nem távolodtak el az eddigi úttól, most is húzós, zúzós és helyenként kellően fogós témákkal pakolták tele az új dalokat. Makó Dávidnak még mindig roppant erős hangja van, jól mennek neki a keményebb, hangszálgyilkosabb rekesztések és a dallamosabb megoldások is. Szabó Marci riffjei egyszerűek, de pont ebben rejlik nagyszerűségük, Pó bácsi basszusgitárja hol röfög, hol a háttérből tesz hozzá a hangszőnyeg egészéhez, Binder Gazsi pedig – ahogy hatszázhuszonhat másik zenekarában is – őserejű, feszes dobolással tartja össze a produkciót. A hangzás tekintetében nem lehet panasz (a csapat az egri cimboráknál, a Shapat Terrornál rögzítette a lemezt), talán csak a dob szólhatna egy árnyalattal erőteljesebben.
A hangulat azonban nagyon rendben van, a hangfalakon rögtön átjön a délies, füstös atmoszféra. A főleg a Phil Anselmo vezette Down által egyre ismertebbé váló sludge legszebb pillanatait átörökítő megoldások pedig gyakori újrahallgatásra késztetnek – ez a rövid játékidő miatt amúgy is sűrűn bekövetkezhet. Az átkötőkön túl minden tétel igazi koncertfavorit lehet, pörgősek, „táncba” hívóak, a legjobb talán a záró, címében is (részben) „felemelő” Watch Me Fall Watch Me Rise.
A lemezcím mindenesetre jól visszaadja a banda szellemiségét: négy jó barát görcsmentes, üde és laza „mutatványa” rejlik ebben a közel fél órában, s ez a szellemiség természetesen élő fellépéseiken is átüt.
Haw: Soundtrack of Our Friendship, szerzői kiadás, 2014.
