Belváros
Már csak a fáradtság, ami a
tegnapból maradt,
mint egyre szorosabb búcsúölelés.
Miattad szerettem meg a belvárost.
Mintha eljutnánk a magjához valaminek.
Hogy nincs közelebb már.
Szeretem, ha elfáradsz kicsit,
ahogy megadod magad,
kapaszkodsz belém, fogsz az éjszakain.
Meg a villamos helyetti pótló buszon. Ez is egy hiány.
Mint a lélegzésed hangja. Bár azt nem pótolja semmi.
Nyakamon a forró levegőt, amit kilehelsz.
Ölelve lenni egy éjszakán át.
Mint két egymásra hajított törülköző,
mintha eljutnánk a magjához valaminek.
Már csak a fáradtság maradt, alvás helyett
a nyakadat néztem, ujjaid, ahogy öntudatlanul álmot rajzolnak.
És mást is, igen, kettőnket.
És úgy néztem végig magunkon,
mintha végig lehetne.
Maradék
Kihűlt a kávé, a tea is. A törölköződ már megszáradt.
Nincs hang. Csak a maradékok zúgnak a hűtőben,
a fürdőben azóta ég a villany. Telepakolták lépcsőkkel a liftet.
A kulcsokat még mindig összekeverem.
Minden utáni. Kidőlt a korlát, amin ültünk, a sínek mellé.
Elszabadult. Elég volt, lefekszem kicsit, ilyesmi.
Amúgy már akkor tudtuk, hogy holnap nem leszünk.
De most azért még el kéne mosogatnom, rendet tenni,
mert én szétdobáltam mindent, amit te helyreraktál.
A telefonom végleg lemerült, számolom hány emelet magány lehet alattam.
A repülőket hallgatom, egész közel szállnak, honnan jönnek;
tippelek, mint mikor a számlapnélküli órára nézek a falon.
Valahogy tényleg eldőlt bennem egy korlát. Földön fekszem.
De most… igazából nem alszom, csak este van.
Ez nem ébredés, csak kávét melegítek egy eleve tönkre ment reggelen,
és olykor, egy pohár vízzel lelocsolom az itt maradt törölköződet.
