„Hát akkor. Mesét akartok, hát akkor mondok nektek egyet.” Így szól a regény nyitómondataiban – még nem tudjuk ki, talán az író, a narrátor vagy egy szereplő? Nem tudok ellenállni Khaled Hosseini harmadik regénye nyomán nekilódult képzeletemnek: magam előtt látom, ahogy Dickens, a nagy mesemondó leül egy díványra Salman Rushdie-val egy szobában és versenyt mesélnek.
Körülbelül Hosseini regénye lenne a végeredmény, egy kicsit mágikus, inkább realisztikus, tekervényes, mint egy barokk dal egymásba fonódó és egymást ellenpontozó szólamai, de mindenekelőtt: felejthetetlen.
Amikor Abdullah, Pari apja szélütése után a végleges leépülés stádiumába kerül, lánya úgy dönt, hogy egy öregotthonban helyezi el. Ennek az otthonnak van egy kevésbé publikus, az öregkorukat kedélyesen és aktívan töltő ápoltaktól elválasztott részlege, amelyet az igazgatónő így mutat be: „Persze (…) ez itt az intézményünkben a segítséggel élők területe. Abból ítélve, amit az édesapjáról elmondott, nem vagyok benne biztos, hogy neki jó lenne itt. Azt gyanítom, az Emlékezetgondozó Osztály megfelelőbb lenne neki. Itt is vagyunk!” (489.) Ezen az eufemisztikusan elnevezett osztályon a szellemi leépülés utolsó szakaszában lévő gondozottak legfeljebb az előttük lévő „babrakötény” madzagjait tekergethetik egymásba, és a gombokkal szöszmötölhetnek, hogy ne gémberedjenek el teljesen az ujjaik. Parinak ez az utolsó képe apjáról, a történet egyik főszereplőjéről.
Tulajdonképpen a regény egész tere mintha egy ilyen emlékezetgondozó osztály lenne, ahol a többé-kevésbé valamilyen testi vagy szellemi leépülésre, megsemmisülésre ítélt szereplők szövögetik egymásba személyes élettörténetük szálait a történelem – meg persze az író – segítségével. Az intézmény részlege még azért is szolgálhat a regény metaforájául, mert a karakterek sorsa az, hogy emlékeikkel viaskodjanak, elszámoljanak, „gondozzák” múltjukat, és hordozzák az egyéni döntések, a sorsszerű elrendelés, a genetikai meghatározottság, valamint a történelem kiszámíthatatlan fordulatai által rájuk rakott terheket egész életükön keresztül – mint a nyitó allegória utáni második fejezetben az említett Abdullah és őt, valamint a húgát a sivatagon gyalog keresztülcipelő Szábúr.
Hosseini az előző két regénye témáit viszi tovább ebben a műben is: családi kapcsolatok, árulás, ragaszkodás, féltékenység, bűnbánat és áldozat. Míg a Papírsárkányok főleg az apa-fiú témát dolgozza fel, és a második regény, az Ezeregy tündöklő nap elsősorban anya-lány regényként értékelhető, az És a hegyek visszhangozzák mindenféle kapcsolatot magában foglal a többgenerációs, mintegy hatvan évet és több ezer kilométert felölelő történetben Afganisztánon, Pakisztánon, az Egyesült Államokon, Franciaországon és a görög szigetvilágon keresztül. Mindezt a nyitófejezetben foglalt mese értelmezi: a történet arról a családról szól, akinek át kell adnia egy gyerekét a falut időről időre meglátogató szörnynek, a divnek. Ha ezt nem teszik, a teremtény minden gyereküket elragadja. Hosszas tépelődés után átadják neki a kisfiút, Keszt, de az apa csak nem nyugszik, elmegy megkeresni a gyereket a div égig érő kastélyában, ahol nagy meglepetésére azt tapasztalja, hogy az elrabolt gyerekek egy üvegfal mögött vidáman, minden emléküket feledve játszanak egy kertben. Az apa, Baba Ajub megmérkőzik a szörnnyel, de végül otthagyja a gyerekét, cserébe a divtől feledést előidéző varázsitalt kap. Mire visszatér, nem is emlékszik Keszre.
Bár az első fejezet allegorikus meséje megragadó és egyben kétségbeejtő dilemmát fogalmaz meg – feláldozhatjuk-e egyik szerettünket azért, hogy a többi megmeneküljön, és jóvátehetjük-e ezt a cselekedet a felejtéssel –, valójában a regény ennél sokkal összetettebb viszonyrendszerekre hívja fel a figyelmet. Hosseini ezt a bonyolult érzelmi hálózatot nem kevésbé bonyolultan összeszőtt történettel szemlélteti. Az egyik fejezetet kitevő hosszú levélben a levél írója, Nabi így fogalmaz: „Egy történet olyan, mint egy mozgásban lévő vonat: mindegy, hol ugrik fel rá az ember, előbb-utóbb eléri a célját.” (92.) A hasonlat részben pontos, ugyanis a regény cselekménye valóban kérlelhetetlen pontossággal halad előre a pályáján, és az is igaz, hogy az olvasó szinte bárhol bekapcsolódhatna a történet sodrásába, mégis jobb lenne a hasonlatot kibővíteni, és vasúthálózatról beszélni: az események számos vonata számtalan állomáson halad át, egy szinte áttekinthetetlenül kanyargós pályarendszeren. Bár végül mindegyik vonat megérkezik végállomására, kérdéses, hogy az utazók számára a találkozás örömteli-e. Többnyire nem az.
Csaknem minden magasztaló hangvételű kritika megemlíti Hosseini csodás mesélőtehetségét. Az eredeti hivatását tekintve orvos író, aki kamaszkoráig egyáltalán nem tudott angolul, és az Egyesült Államokba érkezését követően szedegette magára a nyelvet, s első regényét praktizálás közben, a napi munkába indulás előtt írta, ismét lebilincselően izgalmas és ravaszul szövevényes történetet tár elénk, amelyet – kivéve, ha az olvasónak különösen jó az emlékezőtehetsége – papírra vetett családfarajzok és ide-oda mutató nyilak segítsége nélkül nem is nagyon lehet követni. Az egész történetet a kezdő allegorikus meséből kiindulva egy átvitt értelmű „rablás” hozza mozgásba, mégpedig az, hogy a koldusszegény Szabúr kénytelen eladni egyik gyermekét, a kislány Parit egy olyan gazdag családnak, ahol sógora, Nabi sofőrként és szakácsként szolgál, rendíthetetlen hűséggel. A gyerek Pari és bátyja, Abdullah közötti kapcsolat, szoros ragaszkodás rendkívül megindító. Ez a motívum Hosseini minden regényében fellelhető, akár a Papírsárkányokban Amir és barátja, Haszan, akár a legmelegebben ábrázolt házastársi kapcsolatok, például az említett regényben Amir és Szoraja, vagy ebben a műben Pari és Eric kapcsolata esetében. Ugyanilyen szoros ragaszkodás figyelhető meg gazda és szolga viszonylatában, elég az első regényben Baba, Amir apja és szolgájuk, Haszan apja, Ali viszonyára, vagy az És a hegyek…-ben Szulejmán Vahdati és a hűséges Nabi kapcsolatára utalni.
Azonban ezeket a viszonyokat mindig szétmorzsolja, felbomlasztja, megfertőzi valami: vagy legtöbbször a történelem sodrása, Afganisztán hányatott sorsa, a forradalmak, puccsok, hatalomátvételek egymásutánja, vagy pedig a nem kevésbé sorsszerű egyéni csapások, döntések, hibás lépések. Abdullahot és Parit a család szegénysége szakítja szét, Amir és Haszan barátságának Amir gyengesége és árulása vet véget, mellyel cserbenhagyja az őt korábban megmentő hazara fiút, Amir és Szoraja házastársi kapcsolatát a meddőség sodorja válságba (amelyen Amir személyes vezeklésével, Haszan gyermekének örökbefogadásával próbál segíteni), Pari egyedül marad Eric szívrohama után, a legérdekesebbek azonban a gazda és szolga viszony ábrázolásai és az ebből következő személyes tragédiák. Sok más mellett ez is magyarázza, hogy miért tiltották be például az első regény filmváltozatát Afganisztánban – a hagyományos értékekkel nem ítélték kompatibilisnek, hogy adott esetben Baba éppen hazara, tehát kisebbségi szolgája, Ali feleségét ejti teherbe (a viszony gyümölcse Amir barátja, Haszan, akit tehát nem csak baráti, hanem vérségi kötelék is fűz a másikhoz). A legújabb regényben pedig az színezi a gazdag arisztokrata, Szulejman Vahdati és Nila terméketlen házasságát, majd Pari örökbefogadását, hogy Szulejman éppenséggel mindvégig sofőrjükbe, Nabiba volt szerelmes, és ezt az őt közel ötven évig ápoló Nabi előtt csak a felesége és adoptált kislánya távozása után tárja fel.
A fő szál, az Abdullah-Pari viszony, valamint Pari eladása után az e vonalat folytató Szulejmán, Nabi, Nila és Pari történetének leágazásai (a francia származású mostohaanyjával, Nilával Franciaországba költöző Pari gyermekei és unokái) mellett ugyanolyan fontos szálat képvisel a legrégibb réteg, Pari apja, Szábúr, felesége, Parvána, ennek testvérei, Maszúma és Nabi sorsa. Szabúr és Maszúma közös gyereke, a később a háború elől Pakisztánba menekülő, majd a házából elűzött Ikbal és ennek fia Galam, valamint Galam és az Ikbalék házát leromboló, majd helyére „drogpalotát” építő mudzsehedin fia, Adel között kibomló különös viszony mintha a Papírsárkányok Amir-Haszan viszonyát ismételné meg ironikus hangvétellel. Továbbá két másik szál is kibontakozik a regényben: a Sadbagban élő szomszéd család, Basiriék két leszármazottjának, a Kabulba Amerikából visszatérő Timur és unokatestvére, Idrisz története, valamint a Kabulba a tálibok elűzése után érkező plasztikai sebész Markosz Varvariszon keresztül megismert Thalia, az őt magára hagyó anyja, Madaline és az őt felnevelő Odie, Markosz anyjának története.
A szinte összefoglalhatatlan szövevényességű cselekmény figyelmet követel: nem ajánlatos részletekben olvasni, ugyanis – visszatérve a vonat metaforájához – nem könnyű újra felugrani a mozgó szerelvényre. Azonban ha elhelyezkedtünk valamelyik fülkében, akkor sodor előre a cselekmény. A regény erőssége azonban, hogy az író biztosan tartja kézben a „vonat” mozgását, és ezt a nagyon finoman kidolgozott motívumrendszer is segíti. A címhez híven a regény (de ez a másik két műre is igaz), visszhangoktól és ebből következőleg ismétlésektől teljes. Már Hosseini első regényében is félreérthetetlenül ismétlődik a barátját cserbenhagyó Amir történetében társa, Haszan élete – a családi vonal megszakadása, a meddőség, a Haszan által örökölt nyúlszáj, majd ugyanaz a sérülés Amir száján a barátját meggyalázó Aszeffel történő verekedést követően, Haszan megerőszakolása Asszef által, amit Haszan kisfiának szintén a náci Asszeftől elszenvedett abúzusa ismétel, valamint a regényt a sárkányreptetés motívuma foglalja keretbe. Hasonlóképpen az És a hegyek visszhangozzák című kötetet is ismétlések, visszhangok szövik át. Az egyik ilyen ismétlődő motívum a család szerkezetének széttöredezése, a vérvonal megszakadása – és az ezt kiváltó sorsszerűség, cserbenhagyás, feláldozás, szenvedés, mint például Pari eladása, Szulejman homoszexualitása vagy az, hogy Madaline magára hagyja szégyellt lányát, Thaliát. Ugyanakkor feltűnő, hogy szinte nincs olyan szereplő, aki valamilyen értelemben ne szenvedne el valamilyen szinten a testével-egészségével összefüggő sorscsapást, legfeljebb a legfiatalabb nemzedék tagjai mentesek ettől. Abdullahot az Alzheimer-kór keríti hatalmába, Pari, a húga ízületi gyulladástól szenved, Parvána gyerekkorában féltékenységből letaszítja testvérét, Maszúmát egy fáról, aki így gerinctől lefele lebénul, és éppen testvére gondoskodására szorul. Abdullah lánya, aki szintén a Pari nevet viseli (s így Párizs nevét is visszhangozza) testét aránytalannak érzi, az alkoholista Nila öngyilkos lesz. Az öregedő, a mezőn tanyát verő Ikbal szánalomra méltó rothadó gyufafogaival szenved, Idrisz kis védence a kabuli kórházban van, Rosi pedig súlyos fejsérülést szenved el a háborúban, és így tovább. A legemlékezetesebb azonban Thalia, az egyik narrátor, Markosz barátja, akinek ötéves korában egy kutya (amely Pari hűséges kutyáját visszhangozza) egyszerűen leharapta az arca alsó részét.
Thalia egy ideig – anyja kívánságára – az arca alsó részét elfedő maszkot visel, majd miután magára hagyják Tinosz szigetén Odiével és fiával, Markosszal, a vasakaratú Odie leveteti a kislánnyal a maszkot. A legérdekesebb azonban az, hogy miután az orvostudomány fejlődésével lehetősége nyílna helyrehozni, kipótolni és eltüntetni a harapás nyomát, Thalia ragaszkodik ehhez az állapothoz, mivel úgy érzi, a hiány identitása részévé vált. Valahogy így van a regény szereplőinek többsége is. Mindegyikükből több-kevesebb mértékben „harapott ki” egy-egy részt a személyes sors és a történelem – ezt a sérülést, traumát életük végéig cipelik. Plasztikai műtét nemigen lehetséges a háborúk, forradalmak dúlta térségben élők vagy onnan származók esetében, legfeljebb maszkok takarhatják el a sérüléséket. Néha ez a maszk lehull, és pőreségében tárul fel az eleven hús, a tehetetlenség, a betegség, a felejtés, néha pedig jótékony lepel borul a hiányzó részekre. A szálak elvarrása – hogy orvosi hasonlatnál maradjunk – szinte mindig több kérdést vet fel, mint amennyire választ képes adni, s talán csak a második regény, az Ezeregy tündöklő nap kivétel ez alól. A Papírsárkányokban Haszan fiának, Szohrabnak Amir általi adoptálását követően a korábban szexuálisan zaklatott kisfiú önkéntes némasága szinte letéphetetlen maszknak tűnik. Jelen regényben pedig az egymástól elszakított két egymást a rajongásig imádó kistestvér, Abdullah és Pari találkozása az Egyesült Államokban látszik különösen ironikusnak. A sors különös játékot űzött velük – ismétlődik a bevezető mese motívuma, a feledésital története –, hiszen ugyan egymásra találnak, de csak testben, emlékeiben nem. Egy ideig ugyan a kiszakított részeket maszkkal el tudják kendőzni, de belül, elsősorban a férfi előrehaladott betegsége miatt, hatalmas űr tátong. Az igazi egymásra találás és egymásban megnyugvás Pari és unokahúga, Pari között történik meg, akik így nevükben is „visszhangozzák” egymást.
Khaled Hosseini legújabb regénye az első két művéhez képest is mestermű: csodálatos történetszövés, nem mellesleg az afganisztáni, iráni, pakisztáni térség huszadik századi és jelenkori történetének, szokásainak, kultúrájának arányosan kimért, de kellően mellbevágó és emlékezetes felrajzolása. Hosseini távolról sem „egzotikus”, „orientális” történettel próbál minket elcsábítani, hanem a számos törzsi, nyelvi, vallási ellentéttől megosztott kultúra aspektusait egyetemes, szinte mindenki által átélhető, „mitikus” struktúrákba rendezi. Végül, de nem utolsósorban: a szövevényesség ellenére kivételesen emlékezetes, kiválóan egyénített és megrajzolt szereplők, helyzetek, viszonyok mélyítik el a komplex cselekményt. Más előjellel ugyan, de a regényben való elmerülés közben az olvasó is egyfajta „Emlékezetgondozó osztály” páciense lehet mintegy ötszáz oldalon keresztül, és élvezheti Hosseini meséjét az egyébként kiváló, gördülékeny és szakértő magyar fordítás jóvoltából.
Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák, fordította: Nagy Gergely, Libri Kiadó, Budapest, 2013.
