„Úgy hiszem, / hogy több ég van egymás mögött, / és csak az egek közé szorult / madarak ismerik a nyugalmat”. Az e pár sorban megbúvó álomkép, idea Fenyvesi Orsolya első kötetének mottója is lehetne, melyben a mozgalmas, folyton alakuló világ mögötti állandóság kutatásának óvatos, néhol kiforratlan mozzanatait követhetjük nyomon.
A Tükrök állatai a tavalyi Könyvhétre jelent meg. A rövid, mindössze harmincöt költeményt számláló gyűjtemény különleges borítót kapott. Az előlap egyszerű, a hátlapon viszont Karácsonyi László (ismeretlen művész munkája alapján készült) Asztro-Mária című olajfestményének reprója látható. Amellett, hogy Mohácsi Balázs kritikájában giccsként, viccként kezeli a borítóképet, maga is elismeri, hogy tematikusan (az űrkutatás és a művészettörténet köréből vett fogalmak, elemek által) kapcsolódik a szövegvilághoz. A kép női alakjának tekintetére a fülszöveg (a Cassini-Huygens című vers pár sora) is reagál: „Ez volt a leghosszabb pillantás, / mégsem láttunk mást: / hold, vihar, gyűrű. / Tudod, hogy futottam”. A tekintet iránya összekapcsolja a megszólalót és a festett alakot.
A Cassini-Huygens című darabhoz lapozva, a másik, a te felé fordulás, valamint a többes szám első személyű megszólalások közösséget feltételeznek a tapasztalásban: a látásban, ami korlátokba ütközik. Hiány támad a „hold, vihar, gyűrű” mögött, viszont nincs segítség arra nézve, mit kellene még érzékelnünk, észlelnünk. A Cassini-Huygens cím két űrszondára utal, amelyeket együtt küldtek fel a Szaturnusz gyűrűinek, holdjainak vizsgálatára még 2004-ben. A felvételek és adatok által árnyaltabb képet kaphattunk a bolygóról, ugyanakkor, amit a Földről látni vélünk vagy amit – a versre visszautalva – a múltban Galilei tapasztalt, nem felel meg a szondák által közvetített dokumentumoknak. Egy mesterséges szemre, lencsére hagyatkozhatunk csak. Nemcsak a Cassini-Huygens, de Galilei pillantása is hozzáférhetetlen számunkra: „Galilei úgy látta, ahogy te sem fogod / látni a bolygót, mely / lenyelte lélegzetünk”. A csillagászat és a mitológia hangja szövődik össze az idézetben: Szaturnusz mint a gyermekeit elnyelő Kronosz jelenik meg. A „tükörben látni akartuk saját csontjainkat” sor egy másik képalkotó eszközt, a röntgent emeli be a költeménybe, ami a tükörrel ellentétben a test mélyéig hatol, s amit felmutat, az a szem számára közvetlenül hozzáférhetetlen. A tudomány és a mitológia/művészet kettőse számos szöveghely alapját képezi, a kötetben a látás közvetettségére, a művi pillantásokra reflektálva. A kitölthetetlenről, az idegenről, az ismeretlenről tehát nem csupán az égre tekintve beszél a megszólaló, hanem épületeket, romokat, hétköznapokat, reggeleket és a másikat fürkészve is folyamatosan korlátokba ütközik, úgy tűnik, az én csak (egy másik releváns gyűjteménybeli kulcsmotívummal élve) a „fotó negatívján” keresztül szemlélhető.
A Tükrök állatai egy hosszabb és egy rövidebb számozott egységre tagolódik, melyek közül az előbbiben inkább a létezésre, a világra fókuszáló, az énbeszédet távolító művészettörténeti, tudományos fogalmak dominálnak, míg az utóbbiban a megszólalások a mindennapok jelenségeire reagálnak. Az I. részben A férfi és nő bestiáriumának kilenc darabja egy különálló ciklusként értelmezhető, mely az elénk táruló különleges állatok, lények segítségével szintén a földi élet egy lehetséges megközelítését adja. A kötet nyitóverse, A cirkusz eljövetele sokat ígér egy izgalmas, olykor karneváli, olykor pedig kísértetiesen elhagyatott dimenzióból, viszont az egyes alkotások nem mindig tudják teljesíteni a bennük rejlő kihívásokat. A vers nyitányának „Négyszögre építkeztek, pedig / örömeiket kör alakúnak képzelték” felvetésére, vágyára szinte azonnal (A cirkusz eljövetelének negyedik sorában) érkezik a megoldás: „míg el nem jött a cirkusz a távoli vizek felhőivel, / hogy magához vegye őket”. Az öröm (és a kör) megfelelője a cirkusz, ami a hétköznapitól, az evilágitól elkülönülő fantasztikum, elbűvölő egzotikum: magába oldja az embert, ahogy Kronosz a gyermekeit. A cirkusz érájába, valamint a bolygók, a „gömbök magányába” mint egyetemességbe, örökérvényűségbe belevesző tekintet érvényességének problémájáról van szó.
Fenyvesi Orsolya gyűjteményének egyes költeményei mintha az emberi lét állandó mozzanataihoz, stabil pilléreihez – „Azt reméli, hogy mindennek van boltozata” (Lacrimosa) – keresnének fogódzót a távcsövön, fotókon, mítoszokon és terminusokon keresztül. Az állandóság az alakok, jelenetek szoborszerűségében is megmutatkozik. A szövegtérben „csak egy cirkuszi medve keringőzött / rózsaszín tornadresszben” (A cirkusz eljövetele), s a hősök (Perseidák), a „menyasszonyok és vőlegények” (Gyújtótávolság), a vendégek (Szülinap) megkövülve őriznek, rejtenek egy érzést, hangulatot. A szövegekben felsejlő történések, a környezet elemei, a tárgyak, a különféle lények elszigeteltnek, távolinak látszanak, a befogadó majdhogynem kényelmes biztonságból szemlélődhet, s mindent „csendéletté” szelídíthet, ami nem feltétlenül kedvez a befogadásnak. A kör, a gömb metaforáját az én az örömmel (A cirkusz eljövetele), a titokkal (Cassini-Huygens), a reggellel (Berendezési tárgyak), a szerelemmel és szexualitással (A cirkusz eljövetele, A férfi és nő bestiáriuma VIII., Vendégség, Az ékszerész), valamint a születéssel (Perseidák, Capriccio) azonosítja. A megszólaló a mítoszok, legendák és a tapasztalati világ, a természeti és az emberi szféra közötti átjáráshoz fundál ki menekülő útvonalakat. A földi létezés körforgását, egységét, állandóságát feltételezi A férfi és nő bestiáriumának költeményeihez hasonlóan a verseskönyv sok más része is: „Ha festenél nekem barackokat, / a következő pillanatban meg is ehetném őket” (Csendélet erőszakos őszibarackokkal); „Ahogy a kertészek évszázadok alatt a rózsákból / köveket, üvegablakokat, végül árnyékokat / növesztettek, én rózsákat eszek” (Rózsák).
A beszélő a tükör és a fénykép motívumát a környezet, a pillanat megragadása vonatkozásában használja. A tükör („Arra gondoltál, hogy a tüzet is meg lehet fogni tükörrel” − Perseidák), illetőleg a kép („úgy a fényképen őrzött teste is fázni fog majd, / egyszer, mikor oszlopokká hull a hó” − Lacrimosa) az adott látvány, az emlékezés és egyben a jövő, vagyis a lehetséges közege lesz. E két médium egymásra vonatkoztatva is jelen van az Udvarok zárlatában: „Láthatóvá váltam / a pocsolyák képkivágatában”, valamint a kötet utolsó, Fotográfia című versében: „Te / arra ügyeltél, milyen precízen / állítom be a kopott masinát, apámé volt, mint a szemem / valaha. Vak tükrök ezek: látni az ő / szemével, hogy néz rám”. A Fotográfia részletében a fényképezőgép lencséje, az apa és a beszélő szeme helyeződik egymásra, melyek „vak tükörként” működnek. A szöveg utolsó gondolatsorában az „emelem a fényképezőgépet, hogy ott maradjon, aminek most / én / adok keretet” a látvány befogásának, birtoklásának illúzióját adja, melyet azonban megtör a költemény, s egyúttal a gyűjtemény végkövetkeztetése („de mire a nap sugarai elérték a völgyet, / emlékszel? Eltűnt minden, / − a fény maradt”), ami nemcsak a rögzítés, a megtartás kudarcát jelzi, hanem az alakok, a jelen áttűnőségét, körvonal-nélküliségét, a fény hatalma alá rendeltséget is. Nincs lehetőség a kitekintésre, a kikukucskálásra a keretből: a felvételek (akár az űrszonda, akár a fényképezőgép, akár a röntgen termékei vagy épp a tükörben látni vélt alak) mint „vak tükrök” a tapasztalás, a látás rendkívüli behatároltságára utalnak.
Fenyvesi Orsolya debütáló művének témaválasztása és technikája nem számít újszerűnek és egyedinek, képzettársításai olykor súlytalannak, s az egyes szövegek reflexiói rövidre zártnak, töredékesnek érezhetőek, mintha még nem mernék igazán megközelíteni, kitartóan fürkészni tárgyukat. Mégis a verstestek eme eklektikus panoptikumában felbukkannak olyan sorok, melyekben „megtörténhet minden / anélkül, hogy valóban megtörténne” (Fénymásolat). A Tükrök állatai talán nem tűnik oly figyelemfelkeltőnek, izgalmasnak, mintha egy főnix a szemünk előtt pusztulna el és születne újjá, de hiányérzetem lenne, „ha nem jártam volna ott”.
Fenyvesi Orsolya: Tükrök állatai, JAK−PRAE.HU, Budapest, 2013.
A fotókat Áfra János készítette.
