Álmodozni, elbújni, álmodni, védve lenni, bunkert építeni? Egy álombunkert. Evellei Kata első kötetének címe azt sejteti, hogy van olyan hely, ahová el lehet vonulni, van, ahová nem érhetnek el a mindennapi gondok, ahol nem kell szembenézni az emberi kapcsolatok törékenységével, a halállal vagy a magánnyal.
Az Álombunker azonban rácáfol erre az elvárásra, hiába keressük a kötetben azt a védett helyet, állapotot, ahol a biztonság illúziója elérhetőnek látszik, ehelyett olyan szövegekkel találkozunk, amelyek valamilyen módon az egyedüllét, a társtalanság témakörét járják körül. A könyv szövegeiben ugyanis legtöbbször nincs kihez szólni, ám ha mégis van, a másik távolinak, a lírai éntől elzártnak tűnik. Távolságok vannak a generációk közt, a férfi és a nő közt, az óvodások közt. Evellei megszólásmódjai őszinték és kemények, nem eufemizál, ha az öregedésről, a halálos ágyról beszél („de nem panaszkodsz hisz fogad sincs már / jóformán amivel motyoghatnál vén trotty mamóka (…) mi hasznod van már rég lejártál” – öreg). Máskor éppen ironikus felhanggal ír a „köldöknéző magyar mentalitásról” (Nem az a megoldás), és nem szépíti azt az űrt és haragot sem, ami családtagok közt lehet (Költöztető).
A kemény megszólalásmód mellett az idő múlása az állandóság és az ismétlődés nyomasztó tapasztalata által problematizálódik. Hol az este unható (kirajzolódom), néha nem történik semmi, de legalább ilyenkor lehet porszívózni (terápia), máskor a tompává válás veszélye fenyeget az idő függvényében (légzőgyakorlatok fél tüdőre), vagy az, hogy lemaradhat valaki az egész gyermekkoráról, talán az életéről is (leltár). Azonban arról az őszintétlenségről és az egymástól való teljes elzártság tapasztalatáról, amely a kötet egészének sajátja, talán leginkább a Nyitva tartás című szöveg árulkodik, amelyből kiderül, hogy még a halottak is megjátsszák magukat a temetőben, amikor jönnek a látogatók: „Még nem vehetek levegőt. Ki kell bírnom, / amíg hazamennek a látogatók –”.
A kötet sötét tónusa azonban nemcsak a felmerülő témáknak – idő múlása, halál, egyedüllét – köszönhető, hanem annak a nyelvnek is, amelyet a szerző egyenletesen működtet az Álombunker három egységében. Éppen ezen egyneműség miatt nem érdemes külön tárgyalni a Büntetésben, a Nyílászárók, illetve az Utópia című részeket, legalábbis a tematika szempontjából. Relevánsabb megközelítési mód lehet, ha a kötet nyelvére, költői eszközeire helyezem a hangsúlyt, amelyek egyrészről maga után vonják a kötet fentebb említett egységes nyelvezetét, másrészről azonban árnyalják Evellei Kata költészetét.
Az Álombunker olvasásakor ugyanis világossá válik, Evellei forma- és ritmusérzéke kiváló, sok, eltérő versformában képes alkotni, hiszen helyet kap a kötetben a klasszikus időmértékes költemény (Kivilágos kivirradtig), de a formabontó vagy kreatív kezdeményezések sem állnak messze tőle (Kössük össe). Evellei versnyelvéhez több szempontból is lehet közelíteni, többféle kérdést is felvet. Egyfelől megszólalásmódjában van valami idegen, amely néhol inkább archaikusnak érzékelhető (ívlámpák, kornyad), vagy éppenséggel patetikusnak, avagy túldíszítettnek tűnik. Ez a nyelv sok esetben eldönthetetlen pozícióba kerül, lavírozva a modorosság és az ironikus megszólalásmód határán. Ennek következménye pedig, hogy akadnak szövegek, amelyekben ez a sokszor archaikusnak tűnő nyelv képtelen működni, megsemmisíti magát, főként, ha stilisztikai szempontból kiugró szóhasználattal vegyül („kornyad a búvalbaszott leányzó” – Vonalas füzet), amely vegyítési kísérlet ugyan értelmezhető ironikus gesztusként, mégsem mondható feltétlenül sikerültnek.
Másfelől azonban okos és érzékeny a költői képek megalkotásában. A kötet egyik legjobban sikerült szövege, a Boríték jó példája Evellei képalkotásának. Ügyesen játssza egybe a falevél és a levél homonimáját („Nem sok maradt a lepréselt napokból, / de egy képeslaphoz ennyi épp elég lesz.”), a beköszöntő délutánt egy jelző segítségével hasonlítja egy aljnövényzetből előbújó macskához („girhes délután”), s záró soraiból pedig kiderül, hogy az igazán fontos dolgok úgysem kerülhetnek egy levelezőlapra: „Kirázhatatlan kavicsként szúrták / talpamat a borítékból kizárt szavak.” A fenti példából is érzékelhető, hogy rendkívül érzéki versszövegei gyakorta építkeznek apró látványelemekből, ám nem a részletesen és pontosan megrajzolt tárgyak lesznek elsősorban jellemzőek, hanem egy-egy jelenség sokszor szinesztézikus megragadása. Az állomáson át című szövegben, ahol a látványként megjelenő sínpárt az ízlelés érzékével írja le: „vágányok vasízű, / végtelen útja” vagy megemlíthető a Kánikula a Bem utcában egyik sora: „A diófa zölden nézi halkan”. Hasonló eljárás tapasztalható azon szövegeknél, ahol szintén a látás érzékén keresztül megtapasztalt tárgyak antropomorfizálódnak: „Mankóval közelednek az erkélyek, / aláereszkedésük a reumás / repedések fájdalmával jár együtt”. Ezen megoldások csavaros gondolatmenetű szövegeket eredményeznek, ám néhol úgy tűnik, hogy félresiklik kissé a gondolatmenet, előfordul, hogy a megszólított te alakját a képek túlzsúfoltsága miatt lehetetlen azonosítani (A parton).
A látványok mellett Evellei költészetében azonban fontos szerephez jutnak a hanghatások, pontosabban szólva a hang hiánya, a csönd és a hallgatás uralja meghatározóan az Álombunker szövegeit. Egyrészről a csönd, természetesen, a versekben újra és újra megjelenő magány velejárója („a szombatok és vasárnapok süppedős / csöndjét így nem zavarta semmi. / A magány tömbökben érkezett” – Krétarajz a délutáni aszfalton), másrészről azonban a megszólalás, a másik megszólítása nem csak az egyedüllétből fakad, hanem azért sem lehetséges, mert a szó veszélyesebbnek tűnik a hallgatásnál. Ezt mutatják azok a szókapcsolatok, amelyekben a szavak mint a másikat támadó eszközök kerülnek elő: „megköveznél szavaiddal” (Éhség), „szónak csákánya” (Lerakódás). A hallgatás – vagy a megszólalás lehetőségétől való megfosztottság – azonban más esetben a kiszolgáltatottság jeleként is előtűnhet, ahogyan az Erőszakban a száj „összeforrasztása” az áldozat némaságát jelzi. A szótlanság külön elemezhetővé válik, ami felől az „álombunker” is jobban értelmezhető: az álom a hallgatásba, a csönd bunkerébe való visszavonulás lehetőségeként is ábrázolódhat. Noha ebben a tekintetben az ismétlés megerősítheti a cím egy esetleges értelmezését, ám megemlítendő, hogy a csönd, illetve e szó származékainak gyakori ismétlése a kötet folyamán már-már fülsértően gyakori, mintegy stilisztikai hibaként tűnik fel – akad szöveg, amelyben négyszer szerepel, s ez aligha tekinthető szándékoltnak.
Ugyanakkor a hallgatás felől értelmezhetővé válik a szövegek énjének egyfajta hátralépése, ez az én távolabbról szemlél – ezzel visszakapcsolódunk a látás érzékiségéhez és a kritika elején tárgyalt magányosság kérdéshez. A kívülállás tapasztalata jelenik meg a szövegekben: az én néha a legszemélyesebb dolgokról beszél a látványra és tárgyakra, testrészekre koncentráló nyelvével, egészen személytelenül. Említhető itt a már idézett Költöztető, ahol egy családtag (vélhetőleg apa) figurája rendkívül kegyetlen módon rajzolódik meg, amelyben a távolságtartás mozzanatai észlelhetők. „A kifogások / a cigarettával együtt nőttek szájához. (…) visszerektől feldagadt lábára húzza, / a kényelmese, esős vasárnapokat (…) a hasa lógott, válláról lecsúszott a paplan.” Ezen a ponton érdemes a Margócsy István által írt fülszövegre kitérni, miszerint e költészet elbeszélője csak alakokat lát, az otthontalanság érzékelhető a költeményekben, miközben a „keserű, szinte kegyetlen” hangvételű szövegek „fölényesen”, iróniával nyúlnak az „örök témákhoz”. Margócsy ezt a fölényes vagy ironizáló nyelvet az élet mindennapiságát unalmasnak vélő hanggal azonosítja. Ezen keserűség és unalom kettősségéhez tudnám a távolságtartásnak vagy a kívülállásnak a nézőpontját társítani, ahol még a megszólaló hang önazonossága is bizonytalan: „Egy kissé talán nyugtalanít, / hogy lemaradtam a gyerekkoromról (…) és amitől féltem, a konok serdülés is, / mire körülnéztem, nem volt sehol” (Leltár).
Felvethető mindezek után a kérdés, Evellei Kata első könyve hogyan működik kötetként, és mit is tudunk meg az „álombunkerről”? A sok ugyanolyan hangoltságú szöveg egyrészről jól összeállított kötet élményét adhatja, másrészről a már-már fárasztó módon ismétlődő nyelv az Álombunker sikeressége ellen is hat. Az ismétlődő nyelv révén leginkább „csöndoszlopok”, „magánytömbök”, az „üresség formái” látszódnak ebből a bunkerből. És mi lenne ez a bunker? Lehetne a hallgatás, a kívülállás, az esély, hogy van valami más is, mint a kötetből kirajzolódó sötét és ellenséges világ. Evellei Kata kötetében azonban nincsenek egyértelmű válaszok, a bunkert talán meg kell találni, talán meg kell álmodni, talán az olvasókkal együtt lehet felépíteni.
Evellei Kata: Álombunker, PRAE.HU – Palimpszeszt, Budapest, 2013.
