Nem látom
Hajnalban, mikor kinyitom szemem, a számítógép előtt látlak, furcsa, hogy nem világít a gép bekapcsolását jelző hideg kék lámpa. De te viszont gépelsz valami szöveget. Ott ülsz a képernyő előtt és valami szöveget kopogsz a klaviatúrán. Egyenes háttal ülsz, hálóing van rajtad, nem látom arcod. Mindig elképedek, mikor szeretkezés után nézlek. A gépelés üteméből arra következtetek, hogy valami filozofikus szöveget írsz. A komoly dolgokat erősebben nyomod, hangosan csattog az enter jobb kisujjad alatt. A jobb kisujjad is benne volt az ujjcsapatban, amely az éjjel végigkarmolta a hátam, így én is ott vagyok most a szöveg ritmusában, de ez most nem számít.
Nézlek. Ott ülsz a műbőrszéken és látom, hogy nem vagy itt lélekben. Lélekben valahol máshol vagy. Ott vagyok, ha csak részleteimben is a kisujjad körme alatt, gondolok most erre, te elmosolyodsz. Vagy, mert te is épp erre gondolsz, vagy, mert valami bölcs-komoly mondatot írtál a sötét képernyőre. Nem értem, hogy hová gépelhetsz, ha nincs bekapcsolva a számítógép. Nem kérdezlek meg, mert félek, hogy olyat mondanál, amit nem értek meg.
Egyszer el akartad magyarázni a hátkaparási kényszert, hogy tehát, sokan vagytok lányok, akik így tudnak kifejezni érzelmi állapotokat, de nem hagytam, hogy végigmondd, mert újra a kisujjad körme alá vágytam. Miközben az inged gomboltam, te ott tartottál, hogy a férfihátakba kapart minták tulajdonképpen betűk, jelek, és azokat összeolvasva egy egészen elképesztő regényt kaphatnánk. Az írók szerinted ennek a gigászi világregénynek a morzsáit szedegetik össze műveikkel.
Most abbahagyod a gépelést. A beállt süket csendben kinézel a hajnali hálószobaablakon. Nem mondod, de tudom, hogy a Naszályt nézed. A mészkőbányát. Egy óriási nyitott sebet a hegy testében. Régebben azt mondtad, hogy néha érzed a hegy fájdalmát. A néma üvöltést, ahogy a bánya, mint egy kitátott száj, kiált a nyári, éjszakai égboltba. Percekig nézed a ködben fürdő hegyoldalt, aztán rám nézel. Nem látom az arcod. Talán nincsenek vonásaid, talán sose voltak. Csak jelenléted van. A hálószoba félhomályában, most, hogy alig látlak, sokkal inkább jelen vagy. Lefényképezed a Naszályt. Külön dobozban őrzöd a cserháti hegyről készült fotókat. Meg akarod ismerni, mondod ilyenkor és szerinted csak akkor jutsz közelebb a hegyhez, ha azt a lehető legtöbb helyzetben lefotózod.
Nemrég, mikor a Naszályon jártunk, te kifeküdtél a hegyre, hogy a tested lehető legtöbb részével érezd az impozáns mészkőtömeget. Aztán sóhajtottál, mint aki valami fárasztó jógagyakorlatot fejezett be, felkeltél, majd készítettünk egy szelfit, előtérben két hunyorgó fél arc, háttérben a hegy (és egy repülőgép kondenzcsíkja). A repülőről a Naszály csak tenyérnyi folt. Fentről mi is része vagyunk ennek a foltnak. Ahogy a repülőgép fémtestéről visszaverődő fény is része a Földről visszaverődő fénynek, amely viszont egy gigantikus szelfi apró részlete csupán, vízcsepp az óceánban, apró bolygó a csillagmilliárdok közt. Lefényképezte magát, hogy láthassa saját vonásait. Hogy megmutathassa a többinek.
Ilyesmiket írhatsz talán, gondolom, mire te felém fordítod arcod.
Nem látom szemed.
