1954. július 4-én a magyar válogatott 3:2-re vereséget szenvedett a berni futball-világbajnokság döntőjében az NSZK csapatától. Ezt követően a csalódott magyar szurkolók az utcákra vonultak, zavargások törtek ki, melyeket a pesti vicc a „focialista forradalom” elnevezéssel illetett. Benedek Szabolcs levéltári kutatásokon alapuló regénye épp ezt a pár napot helyezi cselekménye középpontjába.
Megkockáztathatjuk-e azt a feltevést, hogy az 1954-es események valamiképp az 1956-os forradalom főpróbájaként érthetők? Lehetséges-e, hogy a foci nemcsak sport, hanem önmagán túlmutató, szimbolikus játék? Avagy a kérdést megfordítva, „csak foci”-e még a futball, vagy mindig olyan mély játék, amely egy szimbólumháló közepén helyezkedik el? A szöveg ezeket a kérdéseket is játékba hozza, miközben az ötvenes évek derekának mindennapjait festi le.
Már csak azért is feltétlen üdvözlendő törekvés ez, mert eddig kevés színvonalas, ám könnyen fogyasztható szöveg született az ötvenes évek első feléről: nemzeti nagyelbeszélésünk mintha 1956-tal kezdődne. Az államszocializmus első évei a kulturális képzeletünket izgató terror és ideológia mellett azonban azért is izgalmasak, mert Magyarországon ez az eltérő, sokszor egymással ellentétes, de egymásra torlódó múltak és múlthiányok olyan időszaka volt, amelyre azóta sem volt példa, még az 1989 utáni években sem. A cselekmény fő helyszínét adó Rökk Szilárd utca 52. szám alatti gangos ház tökéletes díszlet az egymásra rétegződött múltak bemutatásához. Sőt úgy tűnik, hogy a közelmúlt irodalmi teljesítményei alapján joggal beszélhetünk a „pesti gangregény” születőben lévő műfajáról (Békés Pál 2008-as Csikágó című regénye például paradigma- vagy névalkotónak tekinthető, de Tóth Krisztina Akvárium című műve és Gerlóczy Márton Létrája is ide tartozik), melynek különös ismertetőjegye lehet, hogy alapvetően a gangos ház folyamatos időbeli jelenlétére épít. Röviden: a gangregények dinamikáját az adja, hogy ezek a százéves házak a kisszerű, mindennapos történelem lerakóhelyei, megőrzik, de át is alakítják a lakókkal érkező múltakat (hasonlóan a Focialista forradalomban szereplő társasház nagypolgári lakásaiba sebtiben húzott vékony elválasztó falakhoz), miközben már-már balzaci részletességű társadalmi portrétárat kínálnak. A különbség annyi, hogy míg Vauquer-né panziójában a lecsúszó lakók egyre feljebb költöznek, a gangos házakban a földszinten élők kerülnek a hierarchia aljára.
A gangos ház ugyancsak lehetővé teszi azt a sűrítettséget, amely a drámai műnem sajátja – a Focialista forradalom ugyanis eredetileg drámának készült. Ennek nyomai igen hangsúlyosan megtalálhatók a cselekménybonyolításban és a regény 5-1-es fejezetfelosztásában is (a hatodik rész tizenhárom évvel a berni döntő után játszódik), ahol az első öt rész a klasszikus görög dráma felépítésének felel meg. A regényforma azonban lehetőséget adott egy olyan társadalmi tabló megalkotására, amely a szöveg egyik legnagyobb erőssége.
„Szóval, akkor ebben benne van az egész népgazdaság. Tényleg nagyon elegáns és ízléses lett. A semlegessége külön tetszik” – ezeket már a Focialista forradalom egyik fő karaktere, Kerepeczky Gyula mondja némiképp ironikusan, mikor meglátja a Rökk Szilárd utca 52. társasház lakói által készített tablót, amin az Aranycsapat tagjai mosolyognak, s amelyen az „Éljen a világbajnok!” felirat olvasható. Általánosságban Benedek Szabolcs munkájáról is hasonlókat állíthatunk. Amellett ugyanis, hogy a szöveg olyan társadalmi tablót kínál, mely önmagát teljesként pozicionálja, Benedek rendkívül ízlésesen, finom iróniával teszi mindezt. A házban lakók: a szálfaegyenes volt horthysta katonatiszt; a körülmények fényében nézeteit újra és újra átfogalmazó kisnyilas, majd őskommunista házmester és jobb sorsra érdemes, olvasott felesége; a Birkenauból hazatért zsidó házaspár mind-mind megérthető és átérezhető jellemek: amellett, hogy azonosulni vagy legalább szimpatizálni tudunk velük, kicsinyességeikben is megmutatkoznak.
A kiválóan skiccelt karakterek nemcsak önmagukban állnak, mindannyian saját múltjuk hordozói: a társadalmi tabló valójában az egymással súrlódó múltakat és múltnélküliségeket vonultatja fel, ahol igazán nehéz elkerülni azt, hogy kizárólag a múlt határozza meg az egyént. Benedek Szabolcs itt is sikerrel jár, s így attól például, hogy a Schwarcz házaspár megjárta Birkenaut, nem nemesülnek fel, nem kizárólag áldozatként jelennek meg a szövegben. Schwarczné hangfrekvenciája például irritáló, és a regnáló ideológia fényében valójában – különös módon éppen – neki nem is számít, hogy „fasisztákkal” vagy „imperialistákkal” játszunk. „Nekem aztán mindegy, hogyan nevezzük őket. Egykutya mind” (21.).
A kivételesen érzékeny karakterformálás tendenciája alól két kivétel van: a regény elején még szárnyait bontogató szerelem két elszenvedője, a többé már nem úri kisasszony Kerepeczky Juli és az élmunkás Balla Robi. Esetük arra enged következtetni, hogy a múlt minden igyekezetük ellenére mégis meghatározza a karaktereket. A két fiatalnak nincs múltja, hiányzik a saját személyes tragédiájuk, ami egyedíthetné őket. Kerepeczky Juli a regény végéig üres, kitöltetlen hely marad az olvasó és a többi szereplő számára egyaránt. Balla Robi sematikus ábrázolása ugyanakkor ironikus is; nem titkoltan emlékeztet a sztahanovista élmunkások vizuális sztereotípiájára. „Mintha csak rá várt volna, amint kilépett a házmesterlakásból és szétvetett lábakkal megállt a sárga keramiton – ebben a testtartásban teljesen úgy nézett ki, ahogyan a munkásokat szokták ábrázolni a plakátokon” (24.). Bár Balla Robi élete végül tragédiában teljesedett ki – 1956 után kivégezték –, karaktere mégis inkább jellemző, mint egyedi marad. A harmadik fiatal szereplő és a szerelmi háromszög harmadik csúcsa, Lukács Kati kora ellenére mégsem múlt nélküli, s ebből adódóan sokkal valódibb, élettel telibb jelenség, mint Kerepeczky Juli vagy Balla Robi. A Kerepeczky Gyula szerint a fiatal Turay Idára – s ekként a rendszer időszámítását megelőző eseményekre – emlékeztető zsidó lány a cselekmény idején még tisztán fel tudja idézni a háborút, amikor szabó apja gazdag ügyfelei bújtatták őket, illetve a regény zárásában, mikor első férje, Balla Robi halála után a túlélők keserűségét és félelmét demonstrálja a mártírok felmagasztosulásával, hősi halálával szemben.
Bár a legtöbb szereplő saját, kivétel nélkül történelmi alapú tragédiájával birkózik, az egyetlen ténylegesen tragikus jellem Kerepeczky Gyula: ahogy az éppen portásként dolgozó Kerepeczky felveszi régi ezredesi egyenruháját, és egyenesen a belügyminiszterhez siet, hogy lánya szerelmének – elkésve – kegyelmet kérjen, sokak képzeletét fogja meghatározni az ötvenes évek kulturális-politikai klímáját illetően.
A Focialista forradalom differenciált, érzékletes jellemeit tekintve szinte már másodlagosnak tűnik a futball szerepe, s ez a szándékolt és jelentéses másodlagosság egyáltalán nem elhanyagolható. Ahogy Hadas Miklós és Karády Viktor fogalmaz a futballal kapcsolatban: „Európa keleti felén a futball államügy; az alárendeltségi és marginalitási komplexusban szenvedő nyomorult kisállamok ügye” (Hadas-Karády, Futball és társadalmi identitás – Adalékok a magyar futball társadalmi jelentéstartalmainak történelmi vizsgálatához, Replika, 17–18., 1997.). Milyen szerepe van tehát a futballnak egy társadalom működésében? – Erre a kérdésre a mű nem ad, de nem is keres választ. Kérdésfeltevése sokkal specifikusabb, történetibb, s ebből adódóan sokkal világosabban megválaszolható és körülbelül így hangzik: „hogyan és miért volt fontos a futball az 1950-es évek magyar nyilvánosságában?”
Erre az időbeli meghatározottságra világít rá Esterházy Péter ajánlása is a könyv hátlapján: „Regény egy nagyon régi időről, amikor még – állítólag – majd’ százezren is voltak egy futballmeccsen, amikor ez a játék még része volt az életünknek, és egy-egy gólnak, taccsnak (nem partdobásnak!) meghatározó befolyása lehetett az ország sorsára, vagy a szerelmünkre.” És hogy mit jelentett a foci 1954-ben? A berni vereség után Schwarcz elvtárs a következőképpen foglalja össze: „Ugyan kérem, megint ostobaságokat beszél, a fodbal nem játék. (…) A fodbal komoly dolog. Sport. Harc, férfias küzdelem. Erő és lendület. Valamint elszántság és munka. Összefogja az embereket. A fodbalista azért játszik, hogy a saját csapatának és a drukkereknek örömöt szerezzen. A válogatott fodbalistának pedig az a feladata, hogy megmutassa egy nép erejét, s egyben a népet boldoggá tegye” (73.). Ahogyan azonban a futball, a vereség csak casus belli, hogy a százezres tömeg az utcára vonuljon, úgy működik a szövegben kizárólag ürügyként a „focialista forradalom” eseménysora is az egyéb történések bemutatásához. Úgy tűnik, a futball mindig másodlagos, és csak azon a ponton kerül be a kultúrtörténetbe, mikor önmagán túlmutatva megszűnik futballnak lenni, és egy sor szimbolizációs eljárás során „nemzeti üggyé” válik.
Amikor a regényben egy köteg Szabad Nép kerül a máglyára dobott Népsportok közé (109.), a tüntetések is átlépik a futball és a nem futball közötti határt. Ahogy egy, a tüntetéseken résztvevő jampec – az ötvenes években még bűnügyi kategória, reakciós, potenciálisan felforgató elem – megjegyzi, „nem az a fontos, hogy mi volt a meccsen. Hanem az, ami most történik” (109.). A futball ürügy funkcióját az is hangsúlyozza, hogy bár Benedek extenzív kutatásokat végzett a feldolgozott korral kapcsolatban, nem terheli olvasóját a mérkőzés közvetítésének részletes leírásával, sőt, mint a fülledt szerelmi jelenetekkel vagy eleve tudott dolgokkal szokás, egy pár mondatban utalva rá, a részleteket illedelmesen elhallgatva, időbeli vágásokkal egy már meglévő közös referenciapontot idéz meg.
És hogy a „focialista forradalom” az ’56-os események előjátéka volt-e? A regény teljes fikciója, struktúrája, sőt puszta létezése is világos igennel felel a kérdésre, néha talán túl egyértelműen is. A szövegben megtalálható legkézenfekvőbb utalás a zászlótan és színszimbolika területéről érkezik: mikor id. Balla házmester látja, hogy forradalmi hangulatúvá váltak az események, a társasház magyar zászlaját alakítja át: a piros részt hátrafordítja, a köztársaság címerét kivágja, hogy a nyakába tudja akasztani az immár zöld-fehér Fradi zászlót – és még véletlenül sem a piros-fehér Kinizsiét, amilyen néven a csapatnak ’56-ig játszani kellett.
Az explicitté tett történeti belátásoktól eltekintve azonban a Focialista forradalom jól felépített, árnyalt, olvasmányos szöveg. Habkönnyű, de nem abban az értelemben, hogy sematikus karaktereket kínálna, vagy hogy a szükségesnél több unásig ismert cselekménypanelt használna fel, sőt még a happy end is elmarad. Ebben az esetben a habkönnyű teljes mértékben pozitív jelző: könnyen olvasható, de a népszerű történelmi regények csapdáit többnyire elegánsan kikerülő művet jelent. Még a jelen korunk felé tett kikacsintások, utalások – mint a stadionépítés vagy a „nemzeti” csapat „népire” való átkeresztelése – sem válnak didaktikussá. Benedek Szabolcs regénye retró, amennyire kell, és történelmi, amennyire lehet. Most, mikor az ötvenes évek Magyarországának jobbára csak demagóg olvasatai vannak jelen a populáris kultúrában, nagy szükség van az ilyesmire. Még akkor is, ha kiderül, hogy a Rökk Szilárd utca számozása a 16-nál véget ér.
Benedek Szabolcs: Focialista forradalom, Libri Kiadó, Budapest, 2013.
