Helyszín: egy hegyi falu szállodájának szobája. Időpont: Szenteste. Szereplők: egy nyaraló idős házaspár, egy fiú és a falu néhány lakója. Fájdalom, gyűlölet, megvetés, tehetetlenség, elveszettség, reményvesztettség. Néma segélykiáltások és halálvágy egy elzárt világból. Ezekkel a szavakkal lehetne röviden összefoglalni Forgách András A fiú című tragédiáját.
Forgách saját, többrétű és elgondolkodtató darabját vitte színre, amely – s a legnagyobb tragédiát ez adja – tehetetlenséget is sugall a néző számára. Nem csupán a címszereplő fiú lesz az előadás tragikus hőse, hanem mindenki, beleértve magát a nézőt is. Hisz hogyha saját életünket sem tudjuk megmenteni, hogy is segíthetnénk másokon? Elveszett lelkek vagyunk, torz életünk béklyóiban, s a köteleket talán csak a halál vághatja szét – sugallja az előadás.
A történet egyszerű, reális elemekből építkezik. Az elzárt falu szállodájába egy idős házaspár érkezik egyedüli vendégként Szenteste, s hogy ez a kis kiruccanás nemcsak egy pihenés az ünnepek alatt, hanem menekülés, azt mi sem bizonyítja jobban, mint állandó veszekedésük és magányosságuk. Mindezek ellenére mégis elszakíthatatlanok egymástól. Irene, a feleség (Fábián Enikő) hol ordít férjével (Hajdu Géza), hol ápolja, mint egy gyermeket. Kapcsolatukról sok mindent lehetne mondani, csak azt nem, hogy harmonikus és kiegyensúlyozott. A nő egy-egy próbálkozása, hogy meghittebbé tegye az estét, rendre kudarcba fullad.
Ebbe a reményvesztett világba lép be a lelkész (Dimény Levente), de kedves mosolya mögött idővel felfedezhető a belső nyugtalanság. A nézőben felvetődhet a kérdés, hogy mennyire képes valaki másokon segíteni, ha önmaga is elveszett lélek. Mint később kiderül, ő a fiút keresi.
Végre a fiú (Varga Balázs) is feltűnik a színen. Drogos, az egész világra haragszik. Üldözik, ennek valódi okát azonban nem ismerjük meg. A konzervatívnak tűnő, magányos asszony viszont fiaként bánik vele, s bár maga sem tudja, miért, de hazudik mindenki előtt, csak hogy megvédje őt. Indítéka talán elrontott anyaságában gyökerezik – tehetjük fel magunknak a kérdést –, vagy saját reményvesztettségét nem szeretné viszontlátni egy fiatal fiúban? Persze az is indíték lehet, hogy magán ugyan nem segíthet már, mások sorsán azonban jobbíthat, s ezzel élete némi értelmet nyer.
A nő és a fiú kapcsolata egyszerre torz és bajtársi. Az előadás egyik legerősebb jelenete, mikor a nő segít a fiúnak drogot beadni. A drog jelentette menekülés gondolata, a tű, a remegő kezek egy pillanatra összekapcsolják a földön kuporgó, két merőben különböző világot, s rávilágítanak azok közös gyökereire, a magányra, a szenvedésre és a néma segélykiáltásra is. A fiúról kiderül, hogy nem rossz ember, például azt sem szeretné, hogy anyját zaklassák a rendőrök, hisz enélkül is van elég baja, végső elkeseredettségén azonban még az sem enyhít, hogy Irene mellette áll.
Viszont a két embert összekapcsoló véletlen sem tudja megmenteni a szereplőket. Sem a fiú, sem a nő élete nem változik meg attól, hogy találkoznak, s ez még inkább erősíti a tehetetlenség, a reménytelenség érzetét. Az előadás minden szereplője elveszett, bizonyos értelemben torz életet él, problémáik halmozódnak, nem hallják meg egymás segítő szavát, mindenki magányos, szó sincs őszinte, emberi kapcsolatokról. Mindezt a kilátástalanságot felerősíti, hogy Szenteste van, készülni kellene az ünnepre, az ünnep azonban lényegénél fogva elérhetetlen messzeségben van ettől a világtól.
A családi kapcsolatok, amelyek erősségében szeretnénk hinni, ebben az előadásban teljesen megszűnnek. Irene és férje között nincs már szeretet, sőt gyermekeik sem keresték őket karácsony alkalmából, a lelkész anyja szintén távol van, a fiú pedig öngyilkosságra készül. A rendőrök (Pál Hunor, Szotyori József, Csatlós Lóránt) szintén tekintély nélküliek, szerencsétlenek, fontoskodók, de azért játsszák a kemény zsarut. Az esti kártyaparti fontosabbá válik számukra az ünneplésnél, s végül tehetetlenül távoznak a helyszínről. Szerepük szintén groteszk, egy elzárt világ, elzárt emberei, akik hatalommal rendelkezőnek hiszik magukat, még ha erre környezetük időről időre rá is cáfol.
Az előadást a fiú tragikus, dühös monológja zárja. Ugyanúgy kiabál az asszonnyal, mint az elején, holott tudja, hogy megvédte őt, s az is érzékelhető, hogy nem félelemből tette, hanem feltehetően jóságból. A fiú dühe származhat abból, hogy nem képes már megkülönböztetni a jót a rossztól, de lehet egy olyan érzés is, amely elsősorban önmagára irányul, saját elveszett lelkére, életére.
A záró kép még inkább felerősíti az emberi tehetetlenség és reményvesztettség érzetét. Miután a fiú kiugrott az ablakon, s a kutyák távoli ugatása hallatszik, a nő csendben lefekszik az ágyra és olvasni kezd. A tér fojtogató, az események a nézőhöz túl közel játszódnak, nem alakul ki az a távolság, mely elősegíthetné a külső szemlélő tárgyilagosabb véleményformálását. A festmény és az ablak eggyé olvasztása felerősíti ezt a reális helyzetekből épülő irreális köntösbe öltöztetett világot.
A néző maga döntheti el, hogy ki is, mi is a tragédia a darabban, a fiú, a nő vagy maga az emberi élet, s hogy ez az előforduló düh, harag, elveszettség és reményvesztettség csak egy elzárt falura jellemző-e vagy minden ember pokoli kísérője.
Forgách András: A fiú. Rendezte: Forgách András. Díszlet: Florina Bellinda Vasilatos. Játsszák: Hajdu Géza, Fábián Enikő, Dimény Levente, Varga Balázs, Lászlóffy Emőke, Pál Hunor, Tóth Tünde, Szotyori József, Csatlós Lóránt, Dobos Imre. Szigligeti Színház, Nagyvárad. Bemutató: Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen, 2014. március 28.
A fotókat Petru Danci készítette.