Térey Jánossal még a XII. Debreceni Költészeti Fesztiválon kezdtünk egy beszélgetést, amit most az Ünnepi Könyvhét kapcsán folytattunk. Szóba kerültek a városi terek kulturális emlékezethelyei, az apaság, az irodalom, a költészet kérdései, az aktuális munkák és a most megjelenő Átkelés Budapesten című kötet.
KULTer.hu: A XII. Debreceni Költészeti Fesztivál szlogenje az volt, hogy „mégis költőien lakozik az ember ezen a földön”. Mit jelent ez a számodra?
Manapság azt, hogy korunk társadalma ezt a hölderlini mondatot igyekszik semmibe venni, és látszólag meg is csúfolja. Sokan úgy hiszik, hogy a költészet valami kényes mütyür, ami kevesek kiváltsága. Pedig erre maga az élet cáfol rá fényesen, és most nem az iskolai tananyagra gondolok, hanem a társadalom emlékezetére. Naponta megyünk végig olyan utcákon, amelyeket a nemzet nagy költőiről neveztek el. Olyan iskolákba jártunk, olyan szobrok előtt haladunk el, amelyek magyar költők nevét vagy ábrázatát viselik. Egykori jelenlétük beépült a hétköznapokba. Ha manapság távozik az élők sorából egy költő – mint legutóbb tragikus módon Borbély Szilárd –, akkor azonnal látható, hogy óriási energiákkal indul el az emlékállítás. Néha megkésve, kapkodva, tupírozva, hamis legendákat gyártva. Az emlékezetkultúrát hatalmas erőnek tartom, ugyanakkor azt gondolom, hogy a költővel addig érdemes minden jót megtenni, amíg él.
KULTer.hu: Debrecen város tereiben milyen emlékezethelyek vannak, amiket már sokan elfelejthettek, vagy a hétköznapok szürkeségében kikerültek a látóterünkből?
Például a Kölcsey-ház, amit a hetvenes években dózeroltak le – még Szabó Magdának sem sikerült megmentenie. Kölcsey Sámuel házában lakott a kisdiák Kölcsey 1801 és 1809 között egy másfél lépés hosszúságú pici szobában, mint kollégista diák, és verseket is írt itt. A közelben volt található Csokonai háza, ahol élt és meghalt, de már csak a helye van meg, mert elpusztult az 1802-es tűzvészben. Az itteni apró utcákat, a Füvészkert és a Darabos utca felét, sőt a teljes Hüvelyes utcát eltüntette az átgondolatlan városrendezés, és a Kölcsey-ház helyére meglehetősen morbid módon egy Lenin-emlékmű került. Azóta Lenin is eltűnt, azonban a Kölcsey-ház semmilyen formában nem támadt föl. Mondhatjuk azt, hogy a Kölcsey Központ, illetve a vándorló Kölcsey-szobor idézi a házat is, de talán nem vagyok egyedül azzal a vágyammal, hogy szeretném még látni ezt az épületet – másolatként. Nem nádfödéllel és vályogfalakkal, de jó érzés lenne visszakapni legalább az illúziót. Követendő példa ebben a tekintetben Németország, ahol néhány, a II. világháború során elpusztult épület jelenleg épül újjá, például Berlin közepén a kastély.
KULTer.hu: Már két kisgyermeknek vagy az édesapja, a családod a Debreceni Költészeti Fesztiválra is elkísért. A szülői létforma mennyiben változtatja meg a költői hangot vagy ad-e valamilyen pluszt az írásaidhoz?
A hangot nem hiszem, inkább az életformát változtatja meg, de azt gyökeresen. Öröm, hogy az írás ma is minden nap jelen lehet az életemben. Nagyon álságos dolog, ha valaki a családra fogja az alkotói válságát – már ha van neki családja és van neki válsága –, mert a családra hivatkozni nem ér. Az ember legyen leleményes, találja meg a munkaidejét. Számomra ez az idő áttevődött a reggeli órákra. Dolgoztam régebben éjszaka, például a Paulus idején, de ma már inkább délelőtt vagyok fogékony. Persze, azt a bizonyos kényes egyensúlyt még keresem, és minden nap csatáját meg kell nyerni.
KULTer.hu: Az 85. Ünnepi Könyvhéten megjelenik az új köteted, az Átkelés Budapesten. Milyen koncepció alapján épül fel a kötet?
Nem Budapest titkait szeretném kifecsegni, mert azt sokan megpróbálták már és sokan okoztak csalódást. Vannak objektumok – az építészetileg, lássuk be, nem éppen élvonalbeliek – a Halászbástyán, Parlamenten, Bazilikán jóval túl is. Lenyűgöző történetük van, ha nem is föltétlenül vidám.
KULTer.hu: Például milyen történeteket olvashatunk majd? Ki tudnál emelni egyet?
A nyitó novella a múltban játszódik a kopott Pesten – a múlt század hetvenes éveiben –, a legutolsó a közeli jövőben, a fancy Budán. Az elsőben egy vasúti intézőt megcsal a felesége, az utolsóban egy diplomata indul útra a hóban az unokahúgához, hogy bejelentsen neki egy halálhírt a karácsonyi előkészületek kellős közepén. Tizennégy történetet választottam több milliónyi budapesti sorsból. Tudjuk, mindenkit a boldogulás vágya, magyarán a magánéleti harmónia és a társadalmi előrejutás reménye mozgat. Az embert a vagyonszerzés, a titkai, a félelmei és az érzelmi kötődései, szexuális vágyai foglalkoztatták mindig és foglalkoztatják most is.
KULTer.hu: Nem született budapestiként hogyan tudtad ezeket a helyeket fölfedezni?
Ma már legalább annyira vagyok pesti, mint debreceni. Persze meglepetés érhet mind a két helyen.
KULTer.hu: A borítón – ha jól láttam – a lerombolt Erzsébet-híd található. A borító alapján hogyan értelmezhetjük az „átkelést”?
A folyó átlépése a város bejárásának egyik fontos állomása. Enélkül nincs birtokbavétel. A három egyesülő XIX. századi város kapcsai ezek a gyorsan kiépülő hidak voltak. Fölrobbantásuk pedig a város tetszhalála.
KULTer.hu: Verlaine Szaturnuszi költeményeit tartalmazó műfordításköteted is kész, milyen fázisban vannak jelenleg a munkálatok?
A Helikon fogja kiadni a világirodalmi sorozatában, remélem, karácsonyra. Verlaine legelső, mértékadó könyve ez. Tizenévesen kezdtem el fordítani, egészen pontosan itt, Debrecenben, az öreg Kétmalom utcai házunkban. Megjelent egy korai, elkapkodott változata, ezt fogjuk most húsz év múltán újra kiadni, jelentősen átdolgozva és javítva.
KULTer.hu: Milyen módosításokra volt szükség, amelyek a gondolkodásmódbeli változásokat mutatják?
Saját éretlenségemet kellett kinőnöm, mert vannak olyan technikai fogások, amelyeknek harminc alatt nincs igazán birtokában az ember. Munka közben olyan kiváló tanácsadóim akadtak most, mint egykori tanárom, Bárdos László, illetve egy másik kiváló gallista író és fordító, Bárdos Miklós (csak névrokonok). Külön mesterség a műfordítás. Engem elsősorban színházi fordításokra szoktak fölkérni, a drámában vagyok otthon, hiszen most már több mint egy tucat fordításomat játsszák. Szívesen mondom, hogy szerte a Kárpát-medencében, mert most volt április 17-én egy székelyudvarhelyi bemutatónk, a Karsai Györggyel közösen fordított Oidipusz királyé. Ez Babits óta az első magyar Oidipusz-szöveg.
KULTer.hu: Mennyiben lett másabb az új szöveg nyelvezetében és mennyire felelhet meg a mai kor elvárásainak?
Dicsekvés nélkül állíthatom, hogy kortárs lett és Babitsénál elevenebb: mondhatóbb a színésznek, értehetőbb a nézőnek.
KULTer.hu: A Nibelungbeszéd című darabot Rába Roland rendezésében áprilisban előadták a Színház- és Filmművészet Egyetem hallgatói.
A Nibelung-lakópark című drámatetralógiámról van szó. Ezt a három órás előadást, amely a teljes művet felöleli, és nem csak highlightsot tartalmaz, Rába Roland rendezte, aki átkeresztelte Nibelungbeszédnek az előadást. A fiatalok tehetségesek, lelkesek, és ami a legfontosabb: kellően fanatizáltak a szöveg iránt. Rába Roland volt Mundruczó Kornél rendezésének főszereplője, ő játszotta a terrortörpe Hagent. Ha valaki ismeri a szöveget, akkor az ő, és ha valaki el tudja hitetni a fiatalokkal, hogy érdemes tíz év után is játszani, az szintén ő. Amikor a próbafolyamat elkezdődik, onnantól kezdve a rendező felségterülete és a színészek játéktere a színpad. Nem szoktam beleszólni a folyamatokba, csak akkor, ha valami érzékenyen érint, de itt ilyesmiről nem volt szó.
KULTer.hu: Azokat a gondolatokat, amiket megfogalmaztál a darabokban, mennyire mutatnak másképp színpadon, mint leírva?
Színdarab az is, ha a színészek ötletelnek és azt rögzíti a dramaturg, meg az is, ha egy szerző az íróasztal mellett dolgozza ki a szövegét. Ezek a produktumok színpadra kívánkoznak, színpadért sóvárognak. A megírt szöveg valódi életének az a kezdete, amikor színpadra kerül. Az előadást nézve most úgy éreztem, hogy a jövő nagyságait látom a színpadon. Azt láttam legalább három-négy lányon és fiún, hogy biztosan színészek lesznek, mert ha nem, elképzelni sem tudom, hogy micsodák, hiszen az Isten is színésznek teremtette őket.
KULTer.hu: Ma már rengeteg médium, kommunikációs csatorna és harsány üzenetek sokasága között élünk. Az irodalomnak hol lehet a méltó helye?
Egy költészeti fesztiválon vagy a könyvhéten tökéletes helye van. Egyébként pedig sokkal több minőségi versnek kellene szerepelnie a televízióban – bármelyikben. Valamint sokkal több versnek kellene szerepelnie az interneten általában, hiszen a fiatalok most már az élet perdöntő dolgairól is onnan tájékozódnak. A másik pedig: nekem mindig szívügyem volt, hogy legyen a színházban költészet, legyen köze a magyar filmeknek a mai magyar irodalomhoz. Szeretem, ha a forgatókönyveket írók írják, mert ez általában igenis írói feladat. Az nem föltétlenül szerencsés, ha a rendező írja a forgatókönyvet, ő rendezi és még a főszerepet is magának osztja, a női főhőst meg a kedvesére, mert ez beltenyészetet eredményez.
KULTer.hu: Milyen hatások érnek a szűkebb vagy tágabb környezetedből, amelyek inspirálnak az írás során?
A Protokoll folytatását írom jelenleg. Ami inspirál, az maga a tobzódó élet a maga fura és fölemelő jelenségeivel. A történet főleg a jövőben, Budapesten játszódik, de szerte Európában is. Utópia lesz, a téma sokak számára ismerős lehet, sok ilyen jellegű film létezik. Egy elképzelt jégkorszak köszönt be Európába, tehát nem fölmelegedés a meteorológusok jóslatával ellentétben, hanem lehűlés. Egy nagyon havas Budapesten játszódik a történet, az is a címe, hogy A Legkisebb Jégkorszak. Az alkotás folyamata nálam mindig ugyanúgy zajlik, mert mindent versben írok. Ezt a könyvet például szabadversben: nagyon ritkán jambikus vagy daktilikus, és nagyon ritkán rímel. A Paulus ezzel szemben végig rímel, és megőrzi ritmikusságát. A szöveget az írás folyamán összefésülöm, de igyekszem meghagyni a versbeszéd „spontánságát” és valamelyest nyers mivoltát is. Verlaine esetében „kötelező” a tökéletesre csiszolás, ő azonban nem csupán légiesen könnyed és éteri: Verlaine bonyolult. Ezért foglalkozom vele kerek huszonöt éve.
KULTer.hu: Mi a véleményed a mai magyar költészetről és azokról a jeles alkalmakról, amikor az irodalmat ünnepeljük?
Az élők között is vannak kőkemény klasszikusok, például Juhász Ferenc, akit egyáltalán nem olvasnak a fiatalok, archaikus zárványnak számít. Vannak Kossuth-díjas életművek – bezárva a könyvtárak fogságába, amelyek évfordulókon kerülnek elő, ilyen a Tandorié. Viszont az ünneplés sokszor gépies és művi. Ötvenes, százas, százötvenes évfordulók alkalmával sokszor azt érik el nálam az ünneplők, hogy nem tudok József Attilát vagy Weörest olvasni, mert a csapból is ők folynak. Pedig nagyon jó dolog az, hogy a csapból is magyar költészet folyik, de akkor legyen „vetésforgó”, ne minden nap ugyanazt a költőt emeljük ki, mert a legjobb költészet is megfekszi a gyomrunkat, ha csakis ugyanazt kapjuk. Cserélgessük a régi lemezeket, kerüljenek melléjük újak, és itt jönnek be a képbe a legifjabbak. A JAK és a FISZ új kiadványait figyelem. Látok erős költészetet, hallok saját hangokat. Boldog kedvtelésem mai magyar költészetet olvasni.
KULTer.hu: Közeleg az Ünnepi Könyvhét. Hogyan lehetne az ünneplést nem művivé és gépiessé tenni, hanem elérni azt, hogy tényleg őszinte legyen?
Azt látom, hogy csillogó szemű fiatalok márpedig léteznek, ha az irodalomról van szó. Előfordul, hogy a gyerekek ásítoznak, ez nehéz tapasztalat. Mindent meg kell tenni, hogy az érdeklődésüket ébren tartsuk, de bohóckodni tilos. Nem szabad elviccelni a költészetet. Ez nem jelenti azt, hogy nem olvashatunk föl mókás verseket – épp ellenkezőleg, a humort értékelik a gyerekek, de nem szabad ezt sem erőltetni, kutyába lemenni. Óriási tudás és érték, ha valaki pedagógusként vagy irodalmárként jól adja át a maga irodalmát és a rá hagyományozott irodalmat. Lehet Arany Jánost unalmasan tanítani, de lehet úgy is, hogy érdekesebb legyen, mint a Megasztár következő selejtezője. Ebben biztos vagyok.
A fotókat Áfra János készítette.
Részlet Térey János A legkisebb Jégkorszak című, készülő verses regényéből itt olvasható!
